Forgács Péter: Veled marad, elkísér (próza)

Szymon Burza felvétele

Rozsdaszínű az ősz, a kopaszodó fák tövében nyirkos az avar. A letűnt nyarak képei ilyenkor élesebbek, mint máskor. Az arany átsüt a rozsdán.

*

Valahányszor leül a monitor elé, hogy írjon, mindig ugyanaz a sok évvel azelőtti emlékkép ötlik fel benne, egy korfui nyaralás parányi epizódja, amely azóta is elkísérte, vele maradt kitörölhetetlenül, pedig csupán egy semmiség volt az egész, egy meglesett, intim pillanat.

Annak az évnek a májusában halt meg az apja, szívroham vitte el teljesen váratlanul, az anyja akkor már több mint húsz éve nem élt. Egy szemvillanás alatt csapott le rá az árvalét rideg magánya, ahogy arról egy naplóbejegyzés is tanúskodik, „egyszer csak fenn találtam magam a családi piramis csúcsán, amit a szüleim, nagyszüleim és a távolabbi ősök csontjaiból raktak”. Harminckilenc éves volt. Úgy érezte, ki kell zökkennie a hétköznapokból, el kell menekülnie az emlékek elől, hogy fel tudja dolgozni a gyászt.

Egy teljes napig tartott, amíg feleségével és kisfiával végighajtottak az olasz csizma szárán, majd éjszaka Brindisiben komphajóra szálltak és nyolc órán át szelték a tengert, hogy reggel kiköthessenek Kérkirában. Kalandos út volt, már akkor tudta, hogy egyszer majd megírja. Korfu, a legzöldebb görög sziget, Gerald Durrell és családjának kedvenc nyaralóhelye, jó választásnak bizonyult. Egy kisebb családi panzió első emeleti szobájában kaptak szállást. Az udvaron narancs- és fügefák sorakoztak, illatuk belengte az udvart. Az épület előtt hatalmas pálma állt, legyezőszerűen széttárt óriási leveleinek egyike benyúlt az erkélyre. Az udvarba szorult éjszakai sötétséget csak az erkélyen égő falilámpa gyér fénye enyhítette. Szeretett itt üldögélni esténként. Volt, hogy kettesben a feleségével, de általában egy palack retsina társaságában. Ezekre a pillanatokra vágyott leginkább. Számtalanszor elképzelte már a szituációt, amikor egy otthonától távoli szigeten a tengermorajlás és az illatok mámorában végre egyedül marad a történettel, amit már évek óta meg akart írni. Úgy gondolta, csak ilyen kivételes körülmények között válhat valóra az álma, hogy nem íróból íróvá váljon, és könnyedén folyjanak ki ujjai alól a szavak, amelyekből majd egy soha nem hallott, senki által addig le nem írt történet születik. Titkon ez volt a vágya, s eddig mindig a körülményeket okolta a kudarcért. De most úgy érezte, minden adott, most megszülethet az áhított mű, egy családregény, az ő családja története. Az esti séta alatt be is tért egy ajándékboltba, és vett magának egy vonalas görög iskolai füzetet és egy Korfu feliratú tollat, úgy gondolta, ez így dukál. Akkor éjjel mindkettő ott pihent bevetésre várva a háromlábú asztalkán, a borosüveg mellett. Hátra dőlve a fonott széken, lehunyt szemmel igyekezett összeszedni a gondolatait. Fogalma sem volt róla, hogyan vágjon bele, hiszen akkor még nem volt író, csak a belső késztetés feszítette. Kavarogtak fejében a családi történetek, nevek, helyszínek, időpontok, ahogy jött az egyik, úgy tűnt el a másik, sehogy sem akart összeállni belőlük semmi kézzelfogható. Szinte erőltette az összpontosítást, még a feje is belefájdult. Épp a kezdőmondatot készült papírra vetni, amikor az udvar túloldalát lezáró épület, egy másik panzió cserépfedele alól riogó denevérraj röppent ki, és vészjósló cikázásba kezdett az udvar sűrű sötétjében. Alig tartott pár másodpercig a portya, mégis elég volt ahhoz, hogy a kínkeservesen kiötlött szavak összekuszálódjanak. Kezdhette elölről. Megpróbálta sokkal egyszerűbben kifejezni magát, jelzőket hagyott el, kiirtott néhány töltelékszót, feszes tőmondatokba zsúfolta a mondandóját, de így még lassabban haladt, pedig a feje tele volt gondolatokkal. Ezek többsége azonban egyáltalán nem kapcsolódott a megírandó műhöz, hanem a napi történések körül forgott: a háziúr megvádolta őket, hogy eltörték a szobaajtó kilincsét, a felesége szerint fura szaga volt az étteremben feltálalt kagylónak, be-bevillant egy-két epizód a délelőtti tengerparti fürdőzésből is, de a legtöbb zűrt egy szeplős, szőke német lány látványa okozta, aki egy szál fürdőbugyiban napozott a parton, alig pár méterre tőlük. Be kellett látnia, hogy fényévekre van az igazi írói beleéléstől, s ennek híján képtelen a koncentrációra. Elhatározta, tesz egy utolsó próbát. Letette a tollat, székét visszahúzta az erkély legsötétebb zugába, és akár egy meditáló jógi, karikás szemmel szuggerálta a csillagos eget, hátha így képes lesz kiszórni agyából a külvilág feleslegessé vált mozaikdarabkáit. Alig telt el egy-két perc, amikor halk motozásra lett figyelmes a pálma felől. Nem lehetett nem odanézni. Egy szürkésbarna egér kúszott felfelé a pálma pikkelyes törzsén, majd a benyúló levelet függőhídnak használva egyszerűen átmasírozott az erkélyre, és rutinosan az erkélyajtó felé vette az irányt, majd áthuppanva a küszöbön besurrant a konyhába. „Így soha nem lesz belőlem író” hasított belé a felismerés. Lemondóan eredt az egér nyomába, mielőtt még felriasztja az alvó családot. Tíz percébe telt, míg rátalált a hűtő mögött, és kiűzte a lakásból. Elcsigázottan tért vissza az erkélyre, öntött a borból, és lehuppant a karosszékbe.

Először a tompa kattogásra lett figyelmes, csak utána vette észre a világosságot, ami addig nem bontotta meg az éjszaka egyhangú sötétjét. A hang és a fény forrása is a szemközti panzió egyik első emeleti aprócska balkonja volt, amely úgy nyúlt ki az épület oldalából, akár egy komód kihúzva felejtett fiókja. Légvonalban alig volt tőle húsz méterre, szinte mindent tisztán látott és hallott. A balkonon nem volt más egy fa asztalkán és egy egyszerű támlás széken kívül. Még egy cserép virág sem. Hosszú, sötét hajú, negyvenes férfi ült az asztalnál, cigarettával a kezében. Fehér, feltűrt ujjú vászoninget viselt, vagy talán hálóinget, ami leért majdnem a térdéig. Csendben bámulta az eget, közben ide-oda billegő füstkarikákat eregetett. „Micsoda áhítat, vajon min elmélkedik” kérdezte önmagától, majd lekattintotta a lámpát, nehogy lelepleződjön. Valami különleges aura övezte a szemközti balkont. Elhatározta, ha már nem megy az írás, legalább leskelődik egy kicsit, úgysem kukkolt még soha életében. Ekkor a hálóinges férfi, mint aki hirtelen megvilágosodik, leszegte a fejét, és az asztal fölé hajolt. Újra kezdetét vette a kattogás, ami furcsa, oda nem illő ropogásként hasított az éj csendjébe. „Oh, istenem, hát ez egy írógép, az ott meg egy igazi író munka közben.” Letaglózta a felismerés. Rögtön felfogta a pillanat nagyszerűségét, azt, hogy váratlanul szem- és fültanúja lett az egyik legbensőségesebb dolognak a világon, egy mű születésének, ráadásul kívülállóként, az alkotó tudta nélkül. Keveseknek adatik meg az ilyesmi. Közben az író kopácsolása egyre szaporábbá vált, önkívülete finom ködként árasztotta el az udvart, felkúszott a pálma törzsén, és bevonta az erkélyt is, mindenestül. Ő meg csak kuporgott a sarokban, átadva magát a még soha nem tapasztalt érzésnek, amit úgy hívnak: ihlet.

Azóta valahányszor leül a monitor elé, hogy írjon, felötlik benne ez a sok évvel ezelőtti emlékkép, egy korfui nyaralás parányi epizódja, amely azóta is elkísérte, vele maradt kitörölhetetlenül, pedig csupán egy semmiség volt az egész, egy meglesett, intim pillanat.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/4-es lapszámában.

Forgács Péter (1963, Párkány)

Író.