A városi levegő szabaddá tesz? – Interjú Szirmai Viktóriával

Kép: www.portrefoto.com

„A 21. század a város évszázada lesz” – szögezi le kötete első mondatában a szerző. A világ népességének ma közel a fele, az európai népesség háromnegyede városokban él, és ez az arány fokozatosan növekszik. Szirmai Viktória az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológia Intézetének kutatójaként évtizedek óta városkutatással foglalkozik. Városok és városlakók című tavaly megjelent kötetében a mai európai társadalmak globális urbanizációs hatásainak kitett városok radikális átalakulását követi nyomon.

Az európai városfejlődés vizsgálatának eredményeként megállapítja, hogy más-más történeti utat jártak be a nyugati és a kelet-európai városok. Az évszázadok során miként alakultak ki a mai nyugati városok?

Ha megengedi, elsőként a címbe foglalt kérdésre reagálok. Vajon a városi levegő valóban szabaddá tesz? Tudjuk, hogy a középkori városok esetében ez annyiban igaz volt, ha a földesurától megszökött jobbágy egy évig élt egy városban, akkor a földesúr már nem követelhette vissza. Vagyis elnyerte a szabadságát. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a középkori város mindenki számára nyitott volt. Történetileg változó módon, de mindig csak meghatározott emberek, meghatározott társadalmi csoportok kaptak „belépőt” a városokba. A középkori városokban külső és belső városfalak, árkok, városkapuk biztosították a városok védelmét. A régi városok belső tereit főként az akkori elit tagjai, az állam működésében részt vevők, a vallási vezetők, a gazdag kereskedők és katonák, a gazdag kézművesek foglalták el. A polgárjoggal nem rendelkező plebejusok, jobbágyok a külső városi terekben vagy a várostól élesen elkülönülő vidéken laktak. A középkori városokhoz képest nagy fejlődési utat tettek meg az újkori, a modern városok. Ezek kialakulásában a városrobbanásnak van jelentősége, egy erőteljes népességtömörülésnek, amely a nyugati országokban a 18. és a 19. században, az ipari forradalom hatására jött létre. Ekkor a falvakból tömegesen vándoroltak a városokba, az ipar növekvő munkaerő-szükséglete miatt, de a jobb élet reményében is, mivel a mezőgazdaság egyre kevésbé biztosította a megélhetést. Mindezek hatására a városok népessége és száma, majd a méreteik is jelentősen megnőttek. Az urbanizáció, majd legújabban a globális urbanizáció ledöntötték a városkapukat is, bár régi városkapukkal védett történelmi városok ma is vannak. Egyszersmind új kapukat is teremtettek, ezek fizikailag ugyan láthatatlanok, de talán minden középkori városfalnál erősebb „kapuk”. Ezek a helyi közösségek múltjából is fakadó értékek és normák, de főként a gazdaság kívánalmai, a lakás, az ingatlanárak, a lakbérek adják a modern városi védőerőket.

A fejlettebb nyugat-európai régióhoz képest a kelet-közép-európai térség országaiban késleltetett társadalmi-gazdasági és urbanizációs fejlődés zajlott le. Milyen különbségek és hasonlóságok adódtak a nyugati és a keleti városfejlődés között?

A kelet-közép-európai térség nyugat-európai folyamatoktól való eltéréseit alapvetően történeti sajátosságok okozzák. Mégpedig a 19. és a 20. század történelmére jellemző nagyhatalmi kiszolgáltatottság, a nyugati típusú autonóm városi fejlődés hiánya, a Nyugat-Európához képest periférikus gazdasági, társadalmi helyzet, de a megkésett urbanizáció is. Ebben a nagy régióban csak a 19. században kezdődött az iparosítás, az urbanizáció, miközben Nyugat-Európában már a 18. század végén tapasztalható volt a gyors városnövekedés, a vidékiek elvándorlása, a népesség nagyvárosi koncentrációja. A nyugati formákhoz hasonló modern városi polgárság is hiányzott. A második világháborút követően kiépült kommunista rendszerek további eltéréseket okoztak: részben késleltették a nyugaton már érvényesülő modern urbanizációs folyamatok kibontakozását, részben új irányokat hoztak. Az állampárt a pénzügyi erőforrásokat elvonta a településektől, majd főként politikai, ideológiai érdekei szerint újraosztotta. Az erőltetett iparosítás, és az annak szolgálatába állított települések, köztük az úgynevezett szocialista városok építése kiemelt cél volt. A mezőgazdaságot, a falvakat elhanyagolták, de elhanyagolták a városi szolgáltatásokat, az infrastruktúra és a lakások fejlesztését is. Az új lakótelepek építésére sok pénz áramlott, miközben a régi történelmi városok fokozatosan leromlottak. Mindezek éles társadalmi egyenlőtlenségeket hoztak létre a városok és falvak között. Az 1990-es évek rendszerváltó folyamatai, a piacgazdaság kialakulása, a magántőke, a magántulajdon, a modern demokratikus intézmények kiépülése, a helyi önkormányzati önállóság növekedése és a lassan erősödő polgárosodás megteremtették a közeledés lehetőségeit a kétféle városfejlődés között. A globális hatások, a külföldi működő tőke, a multinacionális nagyvállalatok szerepe különösen lényeges volt a városok modernizálásában. A város jelentősége nőtt, a városkörnyék is felértékelődött, új bevásárlóközpontok, gazdasági vállalkozások települtek oda, megkezdődött a magasabb jövedelmű rétegek városkörnyéki kiköltözése, új lakóparkok épültek, miközben a szegényebbek a városközpontok leromlott részein ragadtak. Ezen később a belső negyedek rehabilitációi változtattak.

Utazásaink során a világ nagyvárosait keressük fel legszívesebben. Könyvében négy nyugati és négy kelet-európai főváros ellentmondásos társadalmi viszonyain keresztül elemzi a modern nagyvárosokat. Milyennek ismerhetjük meg ez alapján a mai Párizst, Berlint, Bécset és Brüsszelt?

Ők a mai Nyugat-Európa közepei, a fejlődés centrumai. Igazi globális nagyvárosok, a modern gazdaság parancsnoki helyei, a gazdagok lakóhelyei, a tudomány, a kultúra, a divat, a nemzetközi sokszínűség képviselői, az építészeti remekművek birtoklói. Hatalmi centrumok, a turizmus és tömegturizmus célpontjai. Ellentmondásos jelenségek, mivel ők a fejlődés generálói, de a társadalmi problémák és egyenlőtlenségek okozói is. Hiszen itt élnek a leggazdagabbak, de a szegények közül is számosan. A társadalmi szerkezetüket vizsgálva érdekes hasonlóságokat találtam: a magas jövedelmű, képzett népesség koncentrációját a belső városi és a jobb elővárosi részeken, illetve társadalmi kirekesztéssel járó dzsentrifikációt, tehát a magas belvárosi lakbérek, ingatlanárak miatti kiköltözését a szegényebbeknek. A hasonló trendek azért voltak meglepőek, mert ezek a nagyvárosok eltérő fejlettségű országokban vannak. A társadalmi szerkezet átalakulása a globalizált urbanizáció területi hatásaival magyarázható. Olyan területi világmodell ez, amely minden nagyvárosban megjelenik, annak jellemző globalizáltságának mértéke szerint.

És mi mondható el a V4-gyek három fővárosáról, a mai Pozsonyról, Prágáról és Varsóról?

A V4 fővárosok hasonlóak, de mások is, mint a nyugat-európai társaik, kevésbé globálisak. A történeti sajátosságok, a poszt-szocialista múlt területi adottságai még jelen vannak, az egyes lakóhelyi övezeteknek még kevertebb a társadalmi szerkezete. A dzsentrifikáció kisebb területre terjed ki, a felújított belső negyedek mellett a leromlott városrészek is számosak még, ott laknak a szegényebb társadalmi rétegek. Miközben az igazi szegénység vidéken, a falusi térségekben található. A modernizáció azonban itt is megkezdődött. Az 1990-es évek rendszerváltásai kedveztek a fővárosoknak, ezek fogadták be a legnagyobb mértékben a külföldi működő tőkét, itt valósult meg leggyorsabban a gazdasági szerkezetváltás. A kelet- és a közép-európai térség iránt érdeklődő multinacionális cégek itt találták meg a képzett, az alkalmazkodásra is képes, egyben olcsó munkaerőt, az átalakítható vagy éppen privatizálható gazdaságot és a városi infrastruktúrát is. Mind a mai napig a fővárosi térségeknek legdinamikusabb a fejlődése. A kelet-közép-európai térség fővárosait feltörekvőknek neveztem: szintén a térség gazdasági, parancsnoki helyei, a jobb módúak lakóhelyei, a tudomány, a kultúra, az építészeti sokszínűség centrumai. A nemzetközi sokszínűség kevésbé jellemző rájuk. Egyre inkább turisztikai centrumok.

Könyvéből kitűnik, hogy a régi, és a mai Budapest egyaránt közel áll a szívéhez, így e főváros története és a városlakók térbeli és társadalmi szerkezeti változása központi szerepet kap az elemzéseiben. Milyen nagyobb átalakuláson ment át Budapest a háborút követő évtizedekben?

Hát igen, Budapest a kedvencem – na, meg Párizs –, hiszen itt születtem, itt éltek a szüleim, itt nőttem fel, itt él a családom, a barátaim többsége és boldog vagyok, hogy a munkám révén módomban áll kutatni, mélyebben megismerni ezt a történetének minden szakaszában érdekes várost, amelynek a születése is különleges. Tudjuk, hogy 1873-ban jött létre a Duna bal partján fekvő Pest, valamint a jobb partján elterülő Buda és Óbuda városának egyesítésével. Ez az időszak igen jelentős volt a főváros történetében, ekkor vált reálissá, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia Béccsel rivalizáló társközpontja, egyben a Kárpát-medence centruma legyen. Történészek munkáiból azt is tudjuk, hogyan alakult ki a 17. századtól egy fejlett polgári város, az inkább arisztokratikus Buda, és az inkább polgári Pest. A 1867-es osztrák-magyar kiegyezés jelentősége is vitathatatlan, új sugárutak, paloták, kulturális és politikai intézmények épültek, nemzetközi és magyar építészeti hatások szerint. A kommunista rezsim visszavetette a fejlődést, egymással szembe fordította a városokat, Budapest-ellenesség jött létre. A központi hatalom adminisztratív eszközökkel hosszú ideig visszafogta a főváros növekedését. A rendszerváltó évek azonban jelentős fejlődést indítottak el: az átmenet egyik legnagyobb nyertese a főváros és a környéke volt. A beáramló nyugati tőke számára főként Budapest és térsége bizonyult vonzónak. A főváros ma az ország gazdasági motorja: az ország GDP-jének 47 %-át a térség, ennek 37 %-át pedig a főváros hozza létre. Társadalmi szerkeze európai, egyben globális, az utóbbi 20 évben egyre inkább dzsentrifikálódik. A másik három V4 főváros dinamikájához képest azonban sajnos az utóbbi időben lemaradt Budapest, ezen változtatni szükséges.

Azt hiszem, elmondható, hogy utazásaink során a nagyvárosok főbb nevezetességeinek megtekintésén túl a belvárosban – és ha ilyen is van – az óvárosban szeretünk leginkább csatangolni. Mit gondol, miért van ez így?

A belvárosok a nagyvárosok szívei, a lüktető városi lét, a fejlődés központjai. Sokak számára a városi lét történelmi folytonosságát jelentik, míg másoknak a hatalom területi kifejeződését, példának okáért a „felmegyünk Budára” történelmi gondolat továbbélését. Egy idegen városba látogató turista elsőként – vagy sokszor kizárólag – a történeti városközpontot nézi meg. A várossal foglalkozó szakember más negyedeket is felfedez, magam is ezt teszem. Mégis a belváros társadalmi sajátosságai a legérdekesebbek számomra. Hiszen a korábbi urbanizációs ciklusok építészeti, fizikai maradványai, letűnt korok épületei ott maradtak meg leginkább, sokszor persze a mai ember számára már csak nyomokban. A globalizálódó világ városközpontjainak a fizikai és társadalmi jelenségeit is itt tapasztalhatjuk meg leginkább, az újraéledő, a rehabilitált, európai társadalmi miliőt. S bár ma üresek a városcentrumok, a városok is, mivel a most terjedő világjárvány miatt otthon maradunk, de reméljük, hogy ez csak átmeneti jelenség, és visszakapjuk a centrumainkat, az ott lévő üzleteket, boltokat, parkokat, a sétáló, kávézó embereket, a gyerekzsivajt.

Nem turistalátványosságok, de minden nagyvároshoz kapcsolódnak külvárosok, elővárosok, netán kertvárosok. Milyen szerepet játszanak ezek a város szélén elhelyezkedő régiók?

Ebben nagyok a különbségek: van, ahol a külső zónák a szegényebbeknek, van, ahol a belvárosból kimenekülő polgároknak a lakóhelyei. Sok külső település adott helyet a lakótelepeknek, legújabban a lakóparkoknak. Az itt élő emberek keresik a változást a belső negyedhez képest, más társadalmi miliőre, más élettérre vágynak. Sokan menekülnek valami elől, a zajtól, a belső negyedekben gyakorta még látható szegénységtől, a közlekedési ártalmaktól, persze ezzel újabb ártalmakat is generálva, hiszen a bejárás szintén számos életmód adta nehézséggel, környezeti kárral jár. De a nagyvárosok terjeszkedése szintén része a globális urbanizációnak, a lakó és a munkahelyek elvállásának, miközben a lakóhelyi formák megválasztásának a lehetőségét is kínálja a városi polgárok számára.

Bár a kortárs urbanisztika egyre inkább emberközpontú, mégis kevés szó esik a különböző képen a városhoz kötődők közötti társadalmi egyenlőtlenségekről. Ezért is örvendetes, hogy a könyvében nagyobb teret szentel a mai városi társadalmaknak, arra a kérdésre választ keresve, hogy befogadók, avagy kirekesztők a mai városok.

A társadalmi befogadás és a kirekesztés jelenségei egy időben vannak jelen minden nagyvárosban: ezek a társadalmi távolságok térbeli kifejeződései. A befogadás szelektív: a modern, globális városok nagyobb részt azokat fogadják be, akik a globális gazdaságban vagy a politikában döntési pozíciókban vannak, magas jövedelműek és vagyonosak, s akik hatalommal rendelkeznek. A befogadás e modern jelensége a térbeli nyomulással és a kiszorítással, s egy olyan kvázi zártsággal kapcsolódik össze, hogy akik már „bent” vannak, a többieket „kint” tartják. Ezt az is mutatja, hogy a globális város érdekeinek ellentmondókat, azt kiszolgálni nem tudó társadalmi „felesleget” kirekesztik a nagyvároson belüli rosszabb övezetekbe vagy a városok szélére, a rosszabbul ellátott övezetekbe. Miközben a magas társadalmi státusúak, a gazdagok mellett az alacsony társadalmi státusúak, a szegényebbek is megtalálhatóak a mai nagyvárosban. Hiszen az alacsonyabb „rangú” munkákat ők végzik.

Végül tekintsünk egy kicsit a jövőbe. A globális fejlődési folyamatok felgyorsulásával mind több szó esik tervezett városokról, fenntartható városokról, okos városokról, ökovárosokról. A városfejlődés tekintetében, mit lehet ma tudni a világ globális városairól, és mi várható a jövőben az új típusú városoktól?

Nem szeretnék kibújni a válasz elől, de szociológusként nem szoktam jóslatokba bocsátkozni, különösen ma, amikor az egész világ, közte a városok is egy napjaink számára még ismerten ellenséggel, egy világjárvánnyal küzdenek. Nem tudjuk mi fog változni, nem tudjuk, mi lesz a globális folyamatokkal, a globalizáció eddig érvényes működésével, az emberek, a tudás, a munkaerő szabad áramlását, az emberek lakóhelyválasztásait mi fogja korlátozni, alakítani. Egy biztos, hogy másféle, sokkal igazságosabb, autonómabb, az érintett lakók várospolitikai részvételére, a jog védelmére épített, sokkal befogadóbb, toleránsabb városokra lenne szükség.

Argejó Éva (1955, Miskolc)

Szociológusként az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a magyar politikai rendőrség történetével és állambiztonsági témájú memoárokkal foglalkozik. Emellett a Filmtekercs.hu online filmes újság kritikusaként tevékenykedik. Jelenleg irodalomterápiát tanul a Pécsi Tudományegyetemen. Színdinamikai szakértő végzettséggel is rendelkezik, és nagy vonzalmat érez a színtörténet és a lakberendezés iránt.