Nagy Csilla: „Rend, mint egy kihalt nyelvben”. Tőzsér Árpád Lélekvándor című kötetéről
Tőzsér Árpád új verseskötete mind nyelvi, mind gondolati megformáltságát tekintve illeszkedik a legutóbbi pályaszakaszhoz: nemcsak a 2015-ös, Erről az Euphorboszról beszélik című, gyűjteményes kötet összegző, szintetizáló igénye látszik tükröződni a 2017–18-as válogatásban, hanem a (talán a Leviticusban leghangsúlyosabb) kultúrtörténeti „szellemidézés” is; továbbá jelen van a pálya egészét átívelő antik mitológiai kódrendszer; és a magánmitológia elemeiből építkező, személyes történetet prezentáló eljárásmód is. A Lélekvándor azonban egyfajta hangsúlyeltolódást mutat: mintha a fenti keretek között kialakuló jelenetezés, a hang- és arcadások sokfélesége ezúttal az emlékező, felidéző, megszólaló ént is más fénytörésben mutatná. A Tőzsér-líra „személyessége” azáltal mutatkozik meg, hogy mit lát meg, mit tekint kiemelendőnek az ismert történetekből, karakterekből, és hogy azok hogyan lépnek párbeszédbe egymással.
A kötet három ciklusra tagolódik, és mindhárom egység eltérő nézőpontból kérdez rá ugyanarra: az ember megismerhetőségének korlátaira, a cselekvések következményeire és az idő tapasztalatára. Az első ciklus az erkölcs, a bűn, az ösztönök elvont kérdéseit távolabbról, antik karakterek átsajátított történetei révén mutatja meg (tézis); a második a „saját szoba” (és „saját könyvespolc”) árnyait, az azokból
„kinyerhető” tapasztalatokat vázolja (antitézis); a harmadik ciklus pedig mintha az előző kettőt összekapcsolva, a kétféle tudás személyiségben való egymásra rakódását vinné színre (szintézis). Azonban mindhárom verscsoportra jellemző a narratívák rétegződésére, a szavak konnotatív jelentéstartalmának egymásra vonatkoztatására, és a jelek disszeminatív működésére épülő poétikai stratégia. A személyes, kollektív vagy mitikus emlékezetben jelen lévő történetek kontaminációja, és az azokban feltűnő szereplehetőségek egymásba kapcsolása a világépítés apropója: Tőzsér költészetében a tudásszerkezetek és a személyiség-struktúrák egyaránt ezáltal jönnek létre.
Az első ciklus (és ezzel együtt a kötet) nyitóverse, a Lélekvándor azáltal „ad arcot” Püthagorasznak, hogy a kulturális emlékezetben és a forrásokban fennmaradt, rá vonatkozó ismereteink alapján továbbírja a történetét. „A számok atyja”, aki Diogenész Laertiosz szerint hitt a lélekvándorlásban, és állítólag vissza tudott emlékezni előző négy életére1, Tőzsér versében magába építi saját korábbi, feltételezett személyiségeit: Hermész fiaként látja a múltat, az Alvilágban találkozik Homérosszal, Euphorboszként csatát vív, „hős-csaló vándorként” az időt kijátszó és strukturáló mitikus figuraként tűnik fel: „S két fénytelen szem kiszáradt forrásából / világok látomása buzog, istenek, halandók / s tárgyak seregszemléje: Erebosz-hideg, / ok- s cél-Ilion, mozgás-Ithaka, gondolat-ideg, / szférák nagy terce – a teljes lét versben, / Deukalión s Pürrha köveitől az emberekig / és vissza (Zeuszig) minden sor más: / más sorscserép – s a lélek egyre újabb cserepet: / újabb sorsot választ, képzelt én-ekre reped –, / s lesz az Odüsszeia is lélekvándorlás.” (8.) A szubjektum hasadása, a szerepekre bomló én, „az ősi metempszichózis”, „mítosz-ár”, „őseposz-vers” a kötet egészére vonatkozó ars poétikaként értelmezhető, az itt vázolt karakter- és történetépítés olyan olvasási stratégiát indukál, amely a könyv legtöbb szövege esetében termékeny lehet.
Így például a Születésnapi vers október 6-ra, mindazoknak, akik e napon születtek című vers, amely Jékely Zoltán Lézengés vasárnap délután2 című, 1935-ös költeményének a parafrázisa, érzékenyen dolgozza egybe a pretextusként szolgáló szöveget a magánmitológiával (a költő születésnapjához kapcsolódó személyes történettel), valamint a kollektív magyar múlt eseményeivel (az aradi vértanúk mártíriumával), és ezt metafizikai és transzcendens dimenzióba tágítja: „Városmajor, tanácstalan vasárnap, / ezerkilencszáz és harmincötöt / üt az idő, október 6, madárhad, / csízraj sötétlik a nyárfák fölött, / leszáll, elszáll, a fák gyásza marad. / Bitók a tar ágak, Budán: Arad.” (37.) Míg a kontempláció állapota, a szemlélődés a városmajori vasárnapon Jékely versében az idő múlásának tapasztalatát, a hiány predesztinációját hozza magával, addig Tőzsér versbeszédében állapotok rétegződésének és az idő sűrűsödésének tapasztalata, a teljesség lehetősége fogalmazódik meg. Ahogy a kiemelt jelentőségű dátum többféle értelmű kódként jelenik meg, úgy például a fák motívuma egyszerre utal a megtapasztalható látványra, a felidézett történelmi eseményre (az akasztásra), a természet körforgására (az újjászületésre és az életre), és a világ teremtésére (világfa). A figyelem számára különállóként érzékelt tárgyak és események (az érzékelés pillanatában feltűnő objektumok, a születések és elhalálozások, a teremtődések és a pusztulások) is állapotként, bergsoni tartamszerűségükben mutatkoznak meg, ahol „[a] tartam a multnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előremozog”3, valamint „lényegében folytatódása annak, ami nincs, abban, ami van”4.
Ez az időszemlélet van jelen többek között József Attila Ódájának első szakaszában, és ez tükröződik a kötet Az átlátszó patkány című versében is, amely egyszerre idézi fel Szabó Lőrinc Egy egér halálára című versét, és József Attila Eszméletének egyes versszakait, (címével pedig) József Attila A bőr alatt halovány árnyék című szövegét, sőt közvetve a két költő testpoétikáját is. Tőzsér ebben a versben szintén a személyes időtapasztalat „teherbírását” méri meg, amikor azt a tárgyi környezet viszonylagos maradandóságával és az organizmusok véges létmódjával opponálva viszi színre. A farakás, amely a természet anyagából az ember által alakított formák és a fizika törvényszerűségei szerint (egy sajátos nyelv szabályszerűségei szerint) rendeződik építménnyé, a világ konzisztenciájának kifejeződése: „Rend, mint egy kihalt nyelvben! Az ölfák szókincse, / ragjai rendszerbe rakva, szabályos struktúrákat al- / kotva töltik meg gyermekkorom udvarának szigorú / grammatikáját.” (59.) A személyes emlékezet számára azonban a múlt meséinek, és mítoszainak sűrűsödési helye, labirintus, amelyben – Minotauruszként – egy százéves patkány bolyong, amely az idő múlásával, az enyészet metamorfózisa során maga is szerves vázzá, a farakás kicsinyített másává alakul: „A mi patkányunk fel- / tehetően most százéves: mielőtt befutott egy farakás alá, / láttam, hogyan világosodik ki a szőre, s lett ő maga áttet- / szővé, bele lehetett látni, mint a kísértethalba, és én csak // belső részeket, beleket, zsigereket láttam úszni a kora / hajnal zavaros akváriumában […].” (59.) A vers matrjóska-szerkezetében a farakás rendje, az állati tetem pusztulásának biológiai törvényszerűsége a vers, a költészet építményével kerül metanarratív módon összefüggésbe: „A sejtés mélyebbre hatol / bennük, mint a megnevezésük, de az átlátszó patkány / kúszik legmélyebbre: a gúlába rakott verssorok legalsó / hasábjai között neszez, ott, ahol már a vaksötét létet éri.” (60.)
Élet és költészet folytonos egymásra vonatkoztatása, a pillanatok és állapotok mozaikszerű egymás mellé helyezése és a komplex idő- és világértelmezés Tőzsér költészetének legtermékenyebb mozzanatai közé tartoznak. Mindezt a Lélekvándor című kötet az eddigieknél is pontosabban, számottevőbben hajtja végre.
(Budapest, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2019)
—
1 Diogenész Laertiosz, Neves filozófusok élete, VIII. 1.
2 Jékely Zoltán, Lézengés vasárnap délután = Jékely Zoltán összegyűjtött versei [digitalizált könyv], PIM, Digitális Irodalmi Akadémia, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/JEKELY/jekely00001/jekely00086/jekely00086.html
3 Henri Bergson, Teremtő fejlődés, ford. Dienes Valéria, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1930, 10.
4 Henri Bergson, Tartam és Egyidejűség. Hozzászólás Einstein elméletéhez, ford. Dienes Valéria, Pantheon, h. n., 1923, 60.