Radics Rudolf: Verhovina és Nyárliget a műfaji határsáv tükrében

(tanulmány)

A kortárs magyar irodalomban több prózaszerző kötete kapcsán felmerült már a ket tős műfajiság, illetve a műfaji labilitás kérdése a novellaciklus és a regény vonatko zásában (Bodor Ádám: Verhovina madarai, Gion Nándor: Ezen az oldalon, Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor, Cserna-Szabó András: Puszibolt, Csabai László: Szindbád, a detektív, Tóth Krisztina: Pixel). Hozzá kell tenni, hogy nem új keletű, előzmények nélkül való jelenségről van szó, hiszen több olyan, nagyjából a 19. század második felétől az 1930-as évekig terjedő időszakban megjelent alkotás is említhető, mely hasonló poétikát követett. A novellaciklus műfajelméleti szempontú reflexiójára a kilencvenes évek derekán Mikszáth Kálmán A jó palócok és A tót atyafiak című köteteinek az újraértelmezése apropóján került sor. Ezt követően aztán több más, a műfaji köztesség jegyeivel leírható alkotás megújult kritikai recepciója járult hozzá e sajátos „prózapoétikai képződmény” lehetséges megközelítési szempontjainak tisztázásához (Cholnoky Viktor Trivulzió-novellái, Kosztolányi Dezső Esti Kornélja, Krúdy Gyula Szindbád-történetei). Az ezt követő időszakból pedig főként Mándy Iván prózakötetei hozhatók szóba kihagyhatatlan példaként.

Korántsem állítható azonban, hogy valamiféle konszenzus alakult volna ki az említett műveket és a műfajt tárgyaló szakirodalomban. „Nem könnyű az elbeszélésciklusokat általános elméleti szinten tárgyalni”2 – kezdi Hajdu Péter Az elbeszélésciklusok elmélete című tanulmányát. Szerinte a meghatározás fő nehézségét a műfaj különböző irodalmi rendszerekben betöltött szerepének változása adja: bizonyos korszakok poétikáiban az elbeszélésciklus hol önálló logikai sémaként, hol szövegcsoportként értelmeződik. Statikus műfaj-meghatározások híján pedig kénytelenek vagyunk a novella és a regény vonatkozásában vizsgálni, ami viszont egy kicsit sem könnyű feladat. Mindkét műfaj ugyanis köztudottan rendkívül nehezen definiálható, alakulástörténete számos alműfajt, típust és változatot foglal magába. Thomka Beáta a novella kapcsán jegyzi meg, hogy „viszonylagos zártsága és kötöttsége mellett rendkívüli átalakuló képességet rejt magában.”3  S ez az „ideiglenes tartósság vetül ki az adott időszak novella-poétikájába, mely rendszerbe igyekszik foglalni a novellát érintő elvárások és az irodalmi gyakorlat meg feleléseit vagy éppen eltéréseit.”4

A novellák ciklusba rendezésének kérdését a kritika eddig leginkább három aspektusból vizsgálta: keletkezéstörténeti-filológiai aspektusból (Vadai István), a hermeneutikai megértéskoncepcióból  kiindulva (Szegedy-Maszák Mihály), valamint az egységesítő sémákat figyelembe véve (Hajdu Péter). Míg a filológiai vizsgálat a kötetek felépítését, a történetek szerző általi elrendezését veszi górcső alá, addig a hermeneutika éppen a befogadói oldal aktivitását, vagyis az olvasás csoportosító tevékenységére fókuszál. A harmadik irány képviselői pedig igyekeznek meghatározni a szövegek azon tematikus és szerkezeti alkotóelemeit (elbeszélő, szereplő, helyszín, nézőpont, vezérmotívum), amelyek a novellák összetartozását erősítik, megteremtve ezzel az „egybeolvasás” textuális előfeltételeit.

Tanulmányom a kortárs magyar novellák kötetbe rendezésének kérdésével foglalkozik, vagyis azzal, hogy az önálló történetek az olvasás, értelmezés során hogyan és milyen szövegsajátosságoknak köszönhetően szerveződnek regénnyé, illetve regényszerű narratívává. Vizsgálódásom Csabai László Szindbád, a detektív és Bodor Ádám Verhovina madarai című műveire irányul, amelyek a kritikai recepció szerint is – különböző módon ugyan, de – a novellagyűjtemény és a regény határmezsgyéjén helyezhetők el. Kiemelt figyelmet szentelek a kötetkompozíció általános kérdéseinek, illetve az egyes történeteket összekötő komponensek funkcióinak, miközben számolok az olvasó aktív részvételével. Éppen ezért bővebben szólok az előbb csupán röviden említett megközelítési szempontokról, hogy aztán ezek tanulságait hasznosítva láthassak hozzá a két kötet elemzéséhez.

Az olvasói stratégia műfajteremtő funkciója

A novellaciklusszerű alkotások elemzői kiemelt funkciót tulajdonítanak az adott mű befogadójának, az általa követett olvasási stratégiának. Szegedy-Maszák Mihály például a műfaji labilitás problematikáját feszegetve a műfajok olvasási módként való felfogására hívja fel a figyelmet.5 Megállapítását erősíti Elek Tibor is, aki Gion Nándor novellisztikájának elemzése során megjegyzi, hogy az átmeneti műfajiságú alkotások értéke éppen a köztességükben rejlik. Mint írja, az olvasói stratégia „ilyen esetekben nem az előzetes elvárásoknak próbálja meg feleltetni a művet, hanem szövegés történetvilága, kompozíciója, a részegységek egymáshoz való viszonya alakulását követve, megismerve alakítja ki a maga szempontjait.”6 Tehát ha elfogadjuk Hajdu Péter megközelítését, s a műfajt szövegcsoportként értelmezzük, akkor jelentős szerepet tulajdonítunk a befogadónak, aki – a szerző megítélése alapján – az olvasás aktusa során az általa „relevánsnak választott szempontok” szerint rendezi a szövegeket csoportokba. Ezzel a megállapítással Hajdu explicite utal a műfajok létrehozásának egy rendhagyó módozatára, mégpedig az olvasás csoportosító tevékenységére: „Magam tehát inkább az olvasás csoportosító tevékenységének tekinteném a műfajok létrehozását, de természetesen olyannak, amely visszahat az olvasásra, és ha fogalmi kerete, apparátusa már kialakult, olvasási stratégiaként is működik.”7

Olasz Sándor Mándy Iván műveinek vizsgálata során szembesül a novella-ciklus–regény kérdéskörrel. Ő a regénykánon, valamint az olvasói tudat narrativitásának változásában látja az átmenetiség okait. Tanulmányában kiemeli, hogy egy kicsit sem mindegy, hogy novellaciklust vagy regényt olvasunk „mert más-más olvasási stratégia jár velük, legalábbis akkor, ha valamilyen történeti poétikai konvenciórendszer szerint olvasunk.”8 Példaként említhetnénk Bodor Ádám nagy sikerű Sinistra körzetét, amely Egy regény fejezetei alcímmel nemcsak műfaji önmeghatározást ad, de egy sajátos olvasásmódra is felhívja a befogadó figyelmét. Természetesen nem mindenki „dől be” a paratextuális komponensek játékának, Gérard Genette a befogadó döntésétől teszi függővé a műfaji hovatartozás eldöntését: „egy szöveg műfaji helyzetének meghatározása nem magának a szövegnek a dolga, hanem az olvasóé, a kritikusé, a közönségé.”9 A Genette által felvetett gondolat a szöveg befogadójának aktív részvételét követeli, így a szövegek összekapcsolásának feladata a befogadóra hárul, aki vagy feladja saját elvárási horizontját, vagy annak megfelelően közelít az egyes szövegekhez.

Műfa j és szövegtér

Hajdu Péter a novellaciklus egyes darabjait egységesítő sémákat Forrest L. Ingram,10 Susan Garland Mann,11 illetve Maggie Dunn és Ann Morris12 összeállítására alapozva tárgyalja. Az említett kutatók szerint az adott szövegeket összetartozónak tekinthetjük a helyszín, a téma, a szereplő, a cselekmény, a szimbólum, az idő, a kép, a mítoszok, a nézőpont, a motívum, az egyéni vagy kollektív főhős, illetve az elbeszélői tevékenység koherenciát teremtő sémái alapján. Gereben Ágnes az Átutalások rendszere az elbeszélésciklus szintaktikájában13 című tanulmányában a cím, a felütés és a zárlat koherenciateremtő szerepére hívja fel a figyelmet Iszaak Babel Lovashadserege kapcsán. Kiemeli, hogy „a Lovashadsereg címtömbjei fogaskerékszerűen egymásba kapaszkodva a műnek olyan vázat biztosítanak, amely lehetőséget teremt a kisepika sajátos polifóniájának létrejöttére…”14A legutolsó elbeszélés pedig „visszavezeti az olvasót a legelső elbeszélésnek / az első mondat és a szövegkövető dátum jelezte/ terébe és idejébe…”15

Szilágyi Zsófia Mikszáth novellaciklusának értelmezésekor a szöveg mint szervezett szemantikai tér toporovi felfogásából indul ki, mely az időben kibomló szöveggel szemben annak paradigmatikus rendezettségét hangsúlyozza. Megjegyzi, „hogy a műalkotásban a különböző szövegszinteken realizálódó motívumok segítségével rekonstruálható valamiféle, akár  a  szüzsének vagy a narrációnak ellent is mondó, gyakran mitikus belső szöveg.”16 Az értelmezés során a narráció, az alakrendszer és a motívumrendszer vizsgálatának fontosságát hangsúlyozza, különös tekintettel a vándorszereplők felbukkanásának lineáris sorrendiségére, illetve a térszerűség kérdésére. Mindenképp említést kell tenni Vadai Istvánról is, aki Szilágyit megelőzően már foglalkozott a kötetkompozíció kérdésével.17 A jó palócok vizsgálata során megkülönböztetett figyelmet szentelt a vándorszeplők, az időrend, valamint a cselekménytér vizsgálatának. Meglátása szerint a Mikszáth kötetének nyitó-, illetve zárónovellájában felbukkanó figura (Csuri Jóska) vándorszereplőnek tekinthető, aki alakjával mintegy keretes szerkezetet hoz létre. Vadai összekötő komponensként tekint a szövegek időrendjére is, s fontosnak tartja a novellák keletkezési sorrendjének vizsgálatát. Az időrenden kívül nagy hangsúlyt fektet a cselekménytér, vagyis a helyszín funkciójára is.

A következőkben Szilágyi Zsófia, Hajdu Péter és Olasz Sándor idézett munkáira támaszkodva, megközelítésmódjukat  ötvözve, illetve valamelyest árnyalva járom körül a novellaciklus kérdéskörét Csabai László és Bodor Ádám említett műveiben. Azt igyekszem bizonyítani, hogy az önálló történetek összefüggő egészként való értelmezését a cselekménytér, az elbeszélői pozíció, a vándorló szereplők és bizonyos motívumok hálózata teszi lehetővé.

Szindbád, a detektív

A Csabai-recepció folyamatában meghatározóak a Szindbád-történetek műfajiságának (krimi vagy nem krimi) magyarázatára tett interpretációs kísérletek. A szövegek kriminovellaként való meghatározásától egészen a detektívregény műfajmegjelöléséig terjedő széles skála is bizonyítja, hogy egyfajta műfaji eldönthetetlenség lengi körül a szövegkorpuszt, nem kivétel ez alól a 2010-ben megjelent Szindbád, a detektív című kötet sem. Csabai László merész címet választott könyvének, hiszen mind a világirodalomban (James Joyce: Ulysses, Milan Kundera: Nemtudás), mind a magyar irodalomban (Krúdy Gyula: Szindbád-történetek, Márai Sándor: Szindbád hazamegy) megjelenik Szindbád figurája. Bazsányi Sándor szerint Csabai ezzel nem kis kockázatot vállalt: „egyes olvasókat még akár el is rettenthet, másokat meg persze rögvest magához csalogathat –, aki olyan merész, nagyot markoló, szerkezetében és jelentésvonatkozásában egyaránt megterhelt címet ad a könyvének, mint Csabai László.”18 Kelemen Zoltán Szindbád és a többiek19 című tanulmányában részletesen taglalja azon műveket, amelyekben megjelenik a címadó hős. A Szindbád-kronológiát figyelembe véve arra a következtetésre jut, hogy a történetek minden bizonnyal Odüsszeusszal kezdődtek, de a hős alakja feltűnik az Ezeregyéjszaka meséiben is, mégis a magyar irodalom tekintetében legerőteljesebben Krúdy hőseként égett a köztudatba. A félreértések elkerülése érdekében már Csabai kötetének fülszövege is jelzi, hogy: „Ez a Szindbád nem az a Szindbád”20. Azaz nem a Krúdy-szövegek hőséről van szó, bár „egyáltalán nem veti meg a zsírkarikás húslevest, kedvence a főtéri kioszkban árult olajban sült halfej. Vitathatatlan, ennek a könyvnek zamata van.”21

Ha az olvasási stratégia felől közelítenénk meg a művet, vagyis szem előtt tartanánk Szegedy-Maszák Mihálynak a befogadóról mint műfajszervező komponensről való megállapítását – „A műalkotás befogadója úgy is értelmezhető, mint különféle kódok szerves, de állandóan változó egésze. Verset, regényt vagy zeneművet csakis más versekhez, regényekhez vagy zeneművekhez képest lehet írni és olvasni.”22 –, akkor a paratextusban szereplő tulajdonnév implikálhatná akár az intertextuális olvasat lehetőségét is. A posztmodern folyamatok kortárs irodalomba való integrálódásának hozadéka az intertextuális technikáknak azon sajátossága „hogy különböző műfaji utalásokkal vagy alakmásokkal tulajdonképpen lehetséges irodalmat írnak”.23 Ahogy Benyovszky Krisztián az intertextuális írói nevek kapcsán kiemeli, „a teljes vagy részleges névegyezés az intertextuális olvasás felé nyit utat, más szóval: a szereplő neve a szövegközi allúzió funkcióját veszi fel.”24 Ha a szövegközi kapcsolatteremtés mentén haladnánk tovább, nyilván számos más tartalmi és formai elemet is meg kellene vizsgálnunk ahhoz, hogy egyértelműen bizonyítsuk az olvasat létjogosultságát. Azonban nem tartozik vizsgálódásom körébe az intertextuális háló pontos feltérképezése, ezzel csak arra akartam rámutatni, hogy az azonos irodalmi név az olvasói tudatban gyakorta műfaji kódokkal párosul. Ezért úgy vélem, hogy Csabai szövegeinek olvasása során a műfaji kódok jelentős mértékben irányítják a befogadást.

A kezdet és a vég konstruáló ereje

A (három testvér háza) című nyitónovella a frissen diplomázott Szindbád bemutatkozó beszélgetésébe nyújt betekintést, melyet Stalker főkapitánnyal folytat. A főkapitány már a beszélgetés után mély vízbe dobja az ifjú detektívet, s rábíz egy ékszerlopási ügyet. A történet központi szerepet foglal el a kötetben, egyfajta vezérfonalként (többletinformációkkal) szolgálva bevezeti az olvasót a kötet szövegterébe: „Bagdadban is olyanok a népek, mint Nyárligeten…”25  A ciklus egészét tekintve tehát egy olyan kettős tagolású világba – az emlékezés tere, vagyis Bagdad, valamint a nyomozások helyszínéül szolgáló Nyárliget – nyerünk betekintést, ahol szinte egymásba fonódik a két szint. Ezeknek a kulturálisan és vallási szempontból is meghatározott térformációknak identitásképző erejük van Szindbád számára, miközben az egymáshoz lazán kapcsolódó történetek helyszínei metaforikus szövegszervező funkcióval is bírnak. Ezt támasztja alá Bódi Katalin megállapítása is: „teljesen nyilvánvaló, hogy Nyárligetnek, ahogyan Bagdadnak és Constantának is metaforikus szövegszervező szerepe van a szövegben, ami nemcsak referenciálisan köti össze a történeteket, hanem nagyon erőteljes metaforaként szövi át az egyes szövegeket.”26 Ezek a metaforák – Nyárliget, Bagdad, Constanta – nemcsak átszövik az egyes történeteket, de metaforahálózatot alkotva mintegy befolyásolják a befogadó értelmezését, így teremtve meg a szövegek összeolvasásának lehetőségét.

A szerző nemcsak térbeli, de időbeli eligazítást is ad a cselekményt illetően: „Háború, forradalom, kommün, direktórium, vörös gárda, rongyos gárda, különítményesek, titkos bagázsok…”27A kötetben kevés hasonló időjelzéssel találkozhatunk, így nehéz dolga van annak, aki az események egymásutánisága felől közelíti meg a kötetkompozíció kérdését. Egyértelmű, hogy a kötet novelláinak történései nem alkotnak kronológiai láncolatot. Álljon erre példaként a kötetben szereplő második novella (félreértések). A bűneset helyszíne egy iskola, ahol a tornaórán sérüléseket fedeznek fel az egyik diák testén. A sértett fiú az iskola vonzáskörében dolgozó Lopitz-fiúkat vádolja. A későbbiekben azonban kiderül, a fiú apja, Parnóczy okozta a sérüléseket, akit viszont a szülői fenyítésre vonatkozó törvények miatt Szindbád képtelen letartóztatni. Ezért úgy dönt, bezárja őt a pincéjébe. Az olvasó majd csak az utolsó fejezetben (fényképek) találkozik Parnóczy figurájával újra, aki nyilasként végzi a Nyárligetet felszabadító szovjet csapatok kivégzőosztaga előtt. Ugyanez a helyzet (a Lumpanárium) című novellában megismert Elvirával is, akiről csak a zárónovellában derül ki, hogy egy pesti laktanya prostituáltja lett. Bár ezek a feledésbe merült eseményszálak a kötet végén futnak össze, nem igazán teremtik meg a lineáris olvasat kereteit. Ha ezeket a kiegészítő információkat vennénk figyelembe, akkor nem lenne releváns szövegegészként tekinteni a novellákra. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül Vadai vándorszereplőről alkotott megállapítását, ez esetben Elvira és Parnóczy keretező funkciót ellátó szereplőkként definiálhatók, így a szövegek összetartozását erősítik.

A ciklusindítóról elmondható továbbá, hogy mind formailag, mind szerkezetileg lezárt szövegnek tekinthető, értelmezéséhez nem szükséges a többi történettel való egybeolvasás. Sőt, ha a detektívtörténet felől olvassuk a szöveget, ez a novella megfelel (majdnem) minden műfaji elvárásnak. Hiszen adott a bűneset (ékszerlopás), betekintést nyerünk a nyomozás folyamatába, illetve tanúi leszünk a bűnös leleplezésének. Míg a nyitónovella a szereplő beavatási történetébe nyújt betekintést, hiszen új élethelyzetbe kerülve Szindbádnak bizonyítania kell, hogy friss diplomásként megállja a helyét a már „beavatottak” között, addig a zárónovella a szereplő által felépített kártyavár összeomlásának illúzióját kelti az olvasóban. Ezt erősíti meg Szilágyi Zsófia megállapítása is: „…Csabai Szindbádjának története éppen a pusztulásba és a háborúba ér bele. Mintha valamiféle fordított út lenne.”28 Nem mellesleg a szerző ily módon (ideiglenesen) le is zárja Szindbád történeteit, ám nyitva hagyja a folytatás lehetőségét. Hiszen a Szindbád, a detektív zárónovellája – Tolko málenkij robot29 – egyfajta átvezetést jelent a trilógia második részeként emlegetett Szindbád Szibériában történetvilágába.

Szindbád, az összekötő

Az önállóan is olvasható történeteket a szerző a főszereplő, illetve a narráció segítségével szervezi koherensebb egésszé. A kötetet alkotó tizennégy szövegegység között Szindbád alakja összetartó kapocsként funkcionál. A főszereplő személyén kívül nemigen beszélhetünk több, ciklusszervezés szempontjából is jelentős figuráról. Persze ha az előfordulási tendenciát vennénk alapul, akkor mindenképp említést kellene tenni a főhős társáról, Csonka hadnagyról, azonban semmiképp sem tulajdonítanék neki központi szerepet ebben a vonatkozásban. Főleg, ha helytállónak tekintjük Vadai vándorszereplőről alkotott megállapítását, vagyis a szereplőt egyfajta miliőteremtő komponensként értelmezzük: „az író figurái többször visszatérő szereplők, az egyik írásban bemutatja, egy későbbi történetben már ismerősként emlegeti jó néhányukat.”30  Csonkáról viszont túl kevés információval szolgál a szöveg, így kevés esélyt látok arra, hogy a befogadó familiáris viszonyba kerülhessen vele. De még Szindbád kapcsán is vannak fenntartásaim, a szerző ugyanis a főhős személyét illetően az elhallgatás alakzatával él: a detektív külsejére vonatkozó jegyek híján be kell érnünk a 11. novella (privát ügyek), illetve az utolsó történet (fényképek) kínálta részinformációkkal. Az előbbi például a detektív szerelmi életébe nyújt némi betekintést, az utóbbi viszont a családtörténet tematizálásán keresztül Szindbád arab világba való asszimilációjával ismertet meg. Vincze Ildikó a szereplő körülmetélését nagymetaforaként értelmezi, s összekötő funkciót tulajdonít az aktusnak: „Az arab és a nyárligeti történetet összekötő kép, amely egyben az elbeszélésfüzér nyomasztóan ironikus nagymetaforája is, Szindbád körülmetélése.”31

Szereplőnket érdemes lenne talán más pozícióból, perspektívából is megközelítenünk. Feltételezéseim szerint helyénvaló lenne Szindbádot afféle „fokalizációs nagyítóként” kezelni. Egy olyasfajta nagyítóként, amely rávilágít az apró részletekre, az elkövető személyére, a bűntett mögött megbúvó szándékokra vagy éppen a bűntett kivitelezési módjára. Szindbád, a detektív a szereplők sorsát ebből a perspektívából szemléli és közvetíti. A novellákat olvasva nem tapasztaljuk a nézőpontok mozgását, szereplőről szereplőre történő áthelyeződését. A kötetben az omnipotens elbeszélő jelenléte dominál, nem igazán találkozunk olyan esettel, amikor az elbeszélő funkcióját másvalaki venné át.

Verhovina madarai

„Egységes világkép rajzolódik ki előttünk, egy mitikus, zárt és pusztulásra ítélt, mégis örökkévaló és változhatatlan tér, amelyben a szerző elmond egy-egy mesét a selyem seregélyekről, az égbolton tündöklő gyöngyházfényű N-betűkről, az örök alkonyatban derengő végnapokról”32 – olvasható Tóth Tünde kötetre vonatkozó recenziójában. Ez után a kötet alcíme (Változatok végnapokra) által megidézett halálmotívum centrális elhelyezkedését, egységesítő erejét emeli ki a recenzens. A Bodor-recepció mindig is különös figyelmet szentelt a műfajköziség kérdésének. Mind a három mű (Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai) kapcsán felvetődött a novellaciklusként vagy regényszerű narratívaként való egyidejű olvashatóság kérdése. Szilágyi Zsófia szerint Bodor ciklussá formálódó műveinek műfajpoétikai sajátosságaként azt jelölhetjük meg, „hogy az egység megkonstruálása nagy mértékben a befogadó feladata lesz, vagyis a konstrukció az olvasóban épül föl”.33 A koherenciát biztosító elemek közé tartozik a szerző által ábrázolt fiktív cselekménytér, a valóságreferenciáktól távolodó tematikus alkotóelemek, valamint a szereplők nevei, illetve élettörténetei. Ezek biztosítják az olvasói szabadság legitimációját, vagyis a szövegek ciklusszerű, illetve regényszerű olvasatának megválasztását. Bodor szövegeinek szabadon variálhatóságát a narrációs eljárások, konkrétan az ismétlés alakzata szavatolja.

A Verhovina madarai tizenhárom novellát tartalmaz. Szembetűnő, hogy egy-egy központi figura neve szerepel fejezetcímként, ami előirányozza a katalógusszerű olvasat lehetőségét. A novellák sorrendje szabadon variálható, az olvasó így ellentmondhat a lineáris olvasat hagyományának. A Verhovina madarai kapcsán László Emese meg is jegyzi: „Ez egyrészt azt a benyomást erősíti, hogy a könyvben olvasható tizenhárom elbeszélés különálló szövegként is megállja a helyét34 – hiszen a történetek elbeszélője nem enged minket elkóborolni a cselekmény szövevényes erdejében. A tematikus alkotóelemek – a különc figurák, a bűntetőtáborként funkcionáló vidék, a társadalomrajz szenvtelen ábrázolása – másrészt egységet teremtenek az egyes történetek között, sőt felsejlenek itt Bodor korábbi alkotásainak ismert motívumai is. Több irányból is közelíthetnénk a Verhovina madarai bonyolult jelentéstartalmú szövegeinek felfejtéséhez, én most mégis a tér- és időkezelés, valamint narráció vizsgálatára szorítkozom.

Verhovina szövegtere

A Bodor-életmű elbeszélői műveiben kiemelt szerep jut a líraiság jegyeit mutató tájleírásnak, illetve a természeti jelenségek szövegszerű megjelenítésének. Az (Anatol Korkodus) nem csupán bevezeti a kompozíció egy elemi motívumát, a cselekmények helyszínéül szolgáló zárt közösséget, hanem in medias res egy múltban lezajlott eseményre is utalást tesz: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták (…)”.35 Ezzel mintegy nyomolvasásra invitálja az olvasót. Adott egy cselekménytér, valahol a messzi hegyekben húzódó Jablonska Poljana, ahová a madár se jár, persze kivételt képez az a néhány megtévedt fiatal, aki azért érkezik a végnapjait élő közösségbe, hogy Anatol Korkodus brigadéros segítségével a boldogulás útjára térjen: „madaraknak hívta őket, tudván, hogy a vége mindig az, hogy egy szép napon elrepülnek.”36 Ennek a térnek a része a novellák Én-elbeszélője, Adam is, aki hajdan a madarak egyike volt. A brigadérosnak hála annak segítőjévé lépett elő, s nem erősítette azok népes csoportját, akik vándormadarak módjára eltűntek Verhovináról: „Akadt közöttük, aki alig pár nap elteltével ismeretlen helyre távozott, és örökre nyoma veszett…”37 A László Emese által csak hermetikusan zárt térként38 értelmezett Verhovinát nagyban meghatározza a Paltinsky rét termálvizeinek fojtó szaga, amire az első novellában felbukkanó Daniel Vangyeluk megjegyzést is tesz. Az átható bűz a tér, valamint a szereplők identitásjelző jegyévé válik: „Anatol Korkodus mesélte egyszer, hogy a Velky Lukanar-i hetivásáron arról ismerik fel a verhovinaiakat, kiváltképp azokat, akik Jablonska Poljanáról érkeznek, hogy büdösek.”39 De az is megfigyelhető, hogy a szag a központi, illetve periférikus figurákat megérintő halál (elő)szelévé lényegül át. Példaként hozható fel a (Delfina) szövegének az a része, ahol Hanku a brigadéros kérésére Duchovnik gátőrhöz látogat, azonban az odavezető gyalogösvényen a gyilkosságot elkövető feleség, Delfina szagnyomait érzékeli: „Ahol két lábnyom között sárga folt jelezte, hogy az asszony leguggolt dolgát elvégezni, nehéz, fojtó állatszag kóválygott.”40  Az idegenek által csak szükségszerűen megközelített Verhovina (ahogy a kötet fülszövege is jelzi: még a vonat menetrendjét is eltörölték) letűnt korok jegyeit, létformáit hordozza: „olykor primitív-állatias életformák között ragadtak meg az emberek, miközben például a Verhovina madarainak eseményei egyértelműen a huszonegyedik században zajlanak.”41 A 21. század büntetőtáboraként funkcionáló szövegtér nemcsak a fiatalok átnevelésére szolgáló nevelőtáborként, de – börtön híján – az Augustin-házaspár zárkájaként, valamint a szomszédos telep kicsapongó életet élő asszonyainak zárdájaként is értelmezhető. Az említett példák is sejtetik, hogy Bodor szöveguniverzuma számos szimbolikus jelentéstartalom hordozója. Egy azonban bizonyos: a szerző szövegeinek cselekménytere a fikció és valóság keresztmetszeteként kohéziót teremt a kötet egyes szövegrészei között.

Az elbeszélői hang és az elbeszélés ideje

A kompozíciót megalkotó tényezők sorából nem hagyhatjuk ki a mindentudó én-elbeszélőnek tetsző Adamot, aki – némely esettől eltekintve – alig billen ki uralkodó pozíciójából. A narratív szöveg egészében a statikus szereplőként (vagy nézőpontként) funkcionáló Adam külső nézőpontja érvényesül. Neki köszönhetően távolságtartó perspektívából ismerjük meg a cselekmény mozzanatait, Adam csak rögzíti Jablonska Poljana (lét)történeteit, nem tudósít a szereplők belső vívódásairól, a tetteik mögött rejtőző szándékokról. Elmozdulás csak az Adamról szóló részek leírásánál észlelhető, ahol egy E/3. személyű narrátor türemkedik be a fikciós szövegvilágba: „Csak jóval később indult el alaposabban utánanézni a dolognak, amikor Adam már azt újságolta, hogy az idegen kijött a Két Cefréből, felült a terepmotorra, kihajtott a Paltinsky rét felé vezető dűlőn…”42

Időkezelés szempontjából érdekes megvizsgálni a bevezető novellát (Anatol Korkodus), amely egy múltbéli esemény előrevetítésével megbontja a történet kronologikus rendjét. A novellákon átívelő idősíkot pedig mindvégig ez a „kuszaság” jellemzi: „Az idősík nem lineáris, olykor a múlt egyenesen jövőbe torkollik, a jelen néha megelőzi a múltat, a jövőhöz vezető ösvények szerteágazva kuszálódnak előttünk”.43 Ezt a struktúrát adja vissza, kicsinyítő tükörként, Eronim Mox mágikus szakácskönyve, mely az egykoron Verhovinán élő Czervenskyék tulajdona volt, de hirtelen eltűnésük után a birtokukra érkező Anatol Korkodus brigadéroshoz került. A jelent, múltat és eljövendőt magában foglaló alkotás nemcsak receptekkel, de történetszerű útmutatásokkal is szolgál az arra méltó olvasóknak: „…a mezei és kerti növényekből készült fogások receptje után rendszerint egy-egy talányos történet következett Verhovina amúgy is ködös múltjából. Ezekben pedig a szemfüles olvasó számára bölcs útmutatások rejlettek nem várt események megértéséhez.”44

Összegzés

Vizsgálódásom arra irányult, hogy a novellaciklus tárgykörében született elméleti munkák tanulságai alapján elemezzem és összevessem Csabai László és Bodor Ádám köteteit. Mindkét műre jellemző az egységesítő elvekként számon tartott komponensek – a közös cselekménytér, a vándorló főhős, az elbeszélő személye/hangja, valamint a visszatérő motívumok – jelenléte.

Csabai szövegeit a statikus szereplő (nézőpont), cselekménytér, illetve néhány motívum kapcsolatteremtő ereje ötvözi egésszé. Mégis oly laza szálak ezek, hogy indokoltabbnak érzem szelektív módon, különálló történetekként értelmezni a novellákat. Természetesen ez az állítás érvényét veszti, ha a folytatásként emlegetett Szindbád Szibériában, illetve a Szindbád, a forradalmár című művekkel olvassuk össze a művet. Hiszen egyfajta linearitás, főleg a nyárligeti időkre való visszautalás révén, tetten érhető a szövegfolyamban, s így akár már regényszerű narratívaként is kezelhetnénk a korpuszt. Viszont Bodor Ádám könyve esetében szorosabb kapcsolódást vélek felfedezni az egyes novellák között, persze ezt nem az alcímben kijelölt műfaji önmeghatározásra alapozom. A szociografikus jelentésréteggel bíró novellákat talán a színtér (Verhovina), illetve a vidéket átható szagával bekebelező termálvíz mossa össze egésszé. A víz s ennek különféle módosulásai (könnycsepp, tó, pára) motivikus hálóként szövik át az egyes novellákat, miként a szereplők sorsát is. Példaként említhető Aliwanka varrónő, aki bármilyen folyékony halmazállapotú anyagból képes megjövendölni a jövőt, s ilyenformán determinálja is a szereplők sorsának alakulását. A víz számos szimbolikus jelentéssel bír, a Verhovina madaraiban elsődlegesen mégis az állandó körforgás szimbólumaként jelenik meg. Ez főleg a zárófejezet egyik jelenetében nyer értelmet, amikor egy lakantusz-bogár hull ki a csapból, s Adam megjegyzi: „Úgy látszik, valamelyik termálforrásban megváltozott a víz összetétele.”45 Ahogy egy váratlan esemény (mint amilyen a lakantusz-bogár feltűnése) képes megváltoztatni a víz összetételét, úgy bolygathatja meg a szöveg „műfaji állóvizét” a mindenkori befogadó is, aki gyanútlanul, de szerves részévé válik majd a novellaciklus önálló műfajként való tárgyalásának.

—

1     A tanulmány az MTA BTK Irodalomtudományi  Intézetének mesterkurzusán elhangzott előadás írásos változata. A jelen munkát Magyarország Collegium Talentum 2019/2020 programja támogatta.

2   Hajdu Péter, „Az elbeszélésciklusok elmélete”, Literatura 29, 2. sz. (2003): 163.

3    Thomka  Beáta, A pillanat formái. A rövidtörténet szerkezete és műfaja (Újvidék: Forum, 1986), 42.

4    Uo., 35.

5      Szegedy-Maszák Mihály, A műfaj, amint újraírja önmagát = Uő, A mű átváltozásai (Pozsony: Kalligram, 2013), 163.

6    Elek  Tibor, „Novella–novellaciklus (-füzér) – (majdnem) regény kérdései”, Jelenkor 52, 2. sz. (2009):

7   Hajdu, i. m., 165.

8   Olasz Sándor, „Műfajok között Mándy Iván novellaciklusai és regényei”, Irodalomtörténet 79, 3. sz. (1998): 460.

9   Gérard Genette, „Transztextualitás”, ford. Burján Mónika, Helikon 42, 1–2. sz. (1996): 82–90.

10 Forrest L. Ingram, Representative Short Story Cycles of the Twentieth Century. Studies in a Literary Genre. (The Hague-Paris: Mouton, 1971)

11 Susan Garland Mann, The Short Story Cycle: A Genre Companion and Reference Guide. Greenwood Press, (New York: Greenwood Press, 1989), 185–208.

12 Maggie Dunn and Ann Morris, eds., The Composite Novel: The Short Story Cycle in Transition (New York-Toronto: Twayne-Maxwell Macmillan, 1995)

13 Gereben   Ágnes, „Átutalások rendszere az elbeszélésciklus szintaktikájában”, Studia Poetica 6, (1985): 290–307.

14 Uo., 299.

15 Uo., 302.

16 Szilágyi Zsófia, „Műfaj és szövegtér (A tót atyafiak – A jó palócok értelmezéséhez)”, Irodalomtörténeti Közlemények 102, 3-4. sz. (1998): 519.

17 Vadai István, „A majornoki hegyszakadék (Mikszáth Kálmán: A jó palócok)”, Tiszatáj 51, 1. sz. (1997): 67–74.

18  Bazsányi Sándor, „Pasztell pasztiche”, Kalligram 19, 11.sz. (2010), hozzáférés: 2020. 01. 01., http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2010/XIX.-evf.-2010.-november/Pasztell-pasztiche

19 Kelemen Zoltán, „Szindbád és a többiek”, Irodalmi Magazin 2, 3. sz. (2014): 59–61.

20 Csabai László, Szindbád, a detektív, (Budapest: Magvető, 2010)

21 Lapis  József, „Újabb utazások Szindbáddal”, KULTer 2010, hozzáférés: 2020. 01. 06 http://kulter.hu/2010/10/ujabb-utazasok-szindbaddal/

22  Szegedy-Maszák Mihály, „A  művészi ismétlődés néhány változata az  irodalomban és a zenében”, in: Horváth  Iván, Bonyhai Gábor, Veres  András, Ismétlődés a művészetben, (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980), 77–159.

23  Kulcsár-Szabó Zoltán, A  líraolvasás lehetőségei a ’90-es években, in:  Kulcsár-Szabó Zoltán, Az olvasás lehetőségei, (Budapest: Kijárat Kiadó, 1997), 136.

24 Benyovszky Krisztián, „Névtorzítás és alakpárhuzam a krimiirodalomban”, Magyar Nyelv 114, 3. sz. (2018): 279.

25 Csabai László, Szindbád, a detektív, (Budapest: Magvető, 2010), 5.

26 Bódi Katalin, „Csabai László: Szindbád, a detektív”, A Vörös Postakocsi, (2010): 107.

27 Csabai, i. m., 5.

28 Szilágyi Zsófia, „Csabai László: Szindbád, a detektív”, A Vörös Postakocsi, (2010): 112.

29 Csabai, i. m., 380.

30 Vadai, i. m., 68.

31 Vincze Ildikó, „Századelős krimimesék – Csabai László Szindbád, a detektív című regényéről”, 2010, hozzáférés: 2020. 01. 25., url: https://www.irodalmijelen.hu/

32  Tóth Tünde, „Változatok végnapokra – Bodor Ádám: Verhovina madarai”, Bárka 20, 2. sz. (2012): 109.

33  Szilágyi  Zsófia, „Műfaj és szövegtér (A tót atyafiak – A jó palócok értelmezéséhez)”, Irodalomtörténeti Közlemények 102, 3-4. sz. (1998): 515.

34  László Emese, „Lassan múló bánatos napokra”, Jelenkor 55, 2. sz. (2012): 210.

35  Bodor  Ádám, Verhovina madarai, (Budapest: Magvető, 2011), 5.

36  Uo., 6.

37 Uo., 6.

38  László, i. m., 207.

39 Bodor,  i. m., 238.

40 Uo., 44.

41  László, i. m., 207–208.

42 Bodor,  i. m., 101.

43  Tóth Tünde, „Változatok végnapokra – Bodor Ádám: Verhovina madara”, Bárka 20, 2. sz. (2012): 109.

44  Bodor,  i. m., 98.

45  Uo., 254.