Bogyó Noémi: Gondolkodó és Fruska (próza)

Arnold Eszter felvétele

 

7. 7. 2. 3.
„A billentyűzet
az ujjbegyre írja
sorsát.”

 

Felületes szemlélőként, hátulról az utolsó sorból nézve az előadást, bele-beleszunyókálva a monológokba és a dialógusokba az az érzésünk lehet, hogy a sors amolyan szeszélyes nőszemélyként manipulál velünk. Ide-oda ráncigál. Érthetetlen szituációkba rángat bele. Hajmeresztő emberekkel köt össze, vagy éppen ellenkezőleg, behúzza a kéziféket, amikor álmaink Orient expresszén robogunk, csak azért, hogy pofára essünk. Esetleg épp azokat a személyeket radírozza ki az életünkből, akik a legtöbbet számítottak. Azonban az első sorból szemlélve az előadást, a második felvonás után derengeni kezd a felismerés, hogy a sors egy ízig-vérig tehetséges szoftverfejlesztő, aki zseniális algoritmusokba kódolja bele az emberi sorsokat. Arra is ügyel, hogy a részek a rendszer szintjén hibátlanul működjenek, azaz egyetlen szál se maradjon elkötés nélkül, elvarratlanul. A sors nemcsak bombasztikus szoftverfejlesztő, de szereti a meghökkentő, és első ránézésre nem koherens részek, elemek, momentumok szabad társítását.

 

ELSŐ FELVONÁS

 

Két reál érdeklődésű diáklány véletlennek tűnő, de nem véletlen találkozásából barátság születik, aztán útjaik elválnak, férjhez mennek, és pár hónap különbséggel az egyik egy leánygyermeknek ad életet, esetünkben Fruskának; a másik pedig egy fiúgyermeknek, esetünkben Gondolkodónak. Mint később kiderül, mindketten kevés érdeklődést mutatnak a kabócák, a pásztortáskák, a mocsári gólyahírek, a fülemülék, a vulkanikus kőzetek, a szívbillentyűk iránt, s bár egy időben, de térben távol egymástól, egy bizonyos biológiai lényt imitálnak két párhuzamos egyenes különálló pontjaiként. Az imitált biológiai lény a lepkék (Lepidoptera) alrendjének, a molylepkéknek (Microlepidoptera) egyik ritka fajtája, a könyvmoly. A párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak, a sors algoritmusai az élet SharePointjain.

 

MÁSODIK FELVONÁS

 

A sors sokféleképpen megszólította hőseinket, meg pár SharePointot is létrehozott, hogy kiteljesedhessenek a fent említett kódok. Ami lényeges, és itt említést érdemel, hogy Gondolkodónak és Fruskának hasonlóképpen, mint az anyukáknak, bizonyos idő után elváltak útjaik, minekután családi hagyomány szerint frigyre léptek, gyerekeket nemzettek, minek köszönhetően a sors algoritmusa szerint beteljesítették a projekt harmadik szintjét.

 

HARMADIK FELVONÁS

 

Az események jelenlegi állása szerint a sors harmadik szintű algoritmusa még fejlesztés alatt áll, az ujjbegyre írja a sorsát.

 

8. 6. 4. 1.
„Még mindig látom az arcát
az emlékek mögött,
amelyeket eltakarnak a tárgyak”

 

Fruska az egyetem folyosóján állt, és kifelé bámult az ablakon. Közben fél füllel diáktársait hallgatta, akik rémtörténeteket meséltek az egyik tanárról, és dicshimnuszokat zengtek a másikról. Észre sem vette, hogy valaki odaállt mellé.
– Te ugye Fruska vagy? Hasonlítasz az anyukádra – jegyezte meg Gondolkodó. Hihetetlenül kék volt a szeme, és szégyenlős mosoly bujkált a szája szélén.
Halkan beszélt, mintha éppen valami nagy titkot árult volna el.
– Igen, Fruska vagyok. Te ismered anyumat?
– Nem ismerem. Anyukám ismeri. Barátnők voltak az egyetemen, üdvözli őt.
Fruska elfordította a tekintetét, a belső udvar kopott macskaköveit nézte, s próbált valami emlékfoszlányt előbányászni az anyu múltjából egy lányról, egy barátságról, az egyetemi évekről.
– Te nem tudod, hogy én ki vagyok, ugye?
Puff és itt a konfrontáció, még mielőtt valamit kiötlött volna.
– Nem tudom.
– Gondolkodó vagyok.
Jáááá, kezdett valami derengeni Fruskának, s eszébe jutottak a fekete-fehér megsárgult fényképek a bolgár tengerpartról, a kollégium kertjéből, bubifrizurás, macskaszemsminkes csajokról.
A gondolkodó tovább szőtte a beszélgetés szálát, miközben kibámultak az ablakon, s a könyökük összeért. Elmesélte a templomos történetet, amikor Fruska mamája kitalálta, hogy a marxizmus–leninizmus vizsga előtt menjenek be egyet imádkozni a templomba a jó jegyért. Gondolkodó anyuja kicsit ódzkodott, majd beleegyezett. Körülnéztek, hogy valami ismerős nem látja-e őket, és mint két kisegér, besurrantak a félig nyitott, faragott ajtón. Nagy megrökönyödésükre a Szeplőtelen Szűz előtt az imapadon a marxizmus-leninizmust tanító tanár térdelt.

– Az anyukáink hanyatt-homlok szaladtak ki a templomból – fejezte be a történetet Gondolkodó.

Fruska elképzelte, ahogy a bubifrizurás csajok, fekete napszemüvegben, fagyiszínű miniruhában, igazi tűsarkúban a templomlépcsőn lefutnak. Elmosolyodott.

Gondolkodó is mosolygott. Ezután még jó ideig álltak egymás mellett szótlanul, és bámultak ki az ablakon.

Fruska P. S. Még mindig látom az arcát az emlékek mögött.

 

2. 4. 6. 8.
„Kezdjünk idegen nyelvet tanulni,
most, és ettől a pillanattól kezdve,
csak ezen a nyelven megszólalni.”

 

Az előadóteremnek fehérre voltak meszelve a falai, és sötétbarnák voltak a fapadok, amolyan békebeliek. A katedra fölött vörös csillag függött az aranysarlóval és kalapáccsal. Fruska az utolsó padban ült, igyekezett minél jelentéktelenebbnek tűnni, hosszú loboncos haját a szemébe húzta, legszívesebben láthatatlan lett volna. Ezzel
nem volt egyedül. Oroszóra. Mindenki az új tanárt várta. A csoportban senki negavari po ruski. Ja negavarim, ty negavaris, meg ő sem, mi sem, ti sem, ők sem.
– Ez művészet, nyolc év orosz nyelvtanulás után nem tudnak semmit, semmit az ég egy világon, még az azbukát sem ismerik – jelentette be az orosz nyelvtanár a dékánnak, és végleg lemondott a csoportról. Mielőtt becsapta volna maga után az ajtót, a küszöbön még megállt, és búcsúzóul már csak annyit mondott:
– A vietnami csoportom diákjai, akik egy éve tanulnak oroszul, azok is jobbak náluk, sokkal jobbak.

A dékán nem adta fel, és harcvonalba küldte a legtürelmesebb tanerejét.

Férfias léptek, fekete öltöny, fehér ing, nyakkendő. Fruska arca felderült, férfi, gondolta. Van remény, hogy valahogy átcsúszom a vizsgán. Gondolkodó előtte ült, és a pad alatt olvasott, észre sem vette, hogy belépett a tanárnő, azt sem, hogy köszönt, azt sem, hogy visszaköszönt neki az osztály, azt sem hogy Меня зовут Таня. Как тебя зовут? Меня зовут…Меня зовут…Меня зовут…Меня зовут. Megszakadt a szólánc. Fruska Gondolkodó vállát böködte, ő meg sem rezzent. A katonás léptek lecsattogtak a katedráról.
– Как тебя зовут? – Csak állt Gondolkodó mellett, türelmesen megvárta, még elolvasta az oldalt és lapozott. – Как тебя зовут? – Gondolkodó felnézett. Fruska elképzelte azokat az igen kék szemeket, ahogy Gondolkodó csodálkozóan a tanárnőre szegezte.

Gondolkodó a táblánál egy új nyelvet rögtönzött. Találjunk ki egy idegen nyelvet, most, és ettől a pillanattól kezdve, csak ezen a nyelven tudunk megszólalni: Tоckа, Tоcка, Точка.

 

7. 3. 8. 4.
„Egy szoba,
amelyben hangosan szenved
minden tárgy.
Én innen el nem megyek
egy évig legalább.”

 

Gondolkodó a szobájában olvasott, pontosabban olvasott volna. Kopogtattak, jöttek, megint jöttek, kopogtattak, jöttek. Kopogtattak, jöttek, jöttek, kopogtattak. Már tele volt a kis szoba, még az ablakpárkányon is ültek.

 

ELSŐ MENET

 

Kelepeltek, nyomták a szöveget, füstöltek. Kopogtattak, Fruska is jött, meg Szöszi is, meg a nemistudomkimindenki. Fruska és Szöszi a párkányra ültek a nemistudomkimindenki meg oda, ahol még elfért.

 

MÁSODIK MENET

 

Gitár szólt, vonyítottak, kornyikáltak, csujogattak: haénrózsavolnék, munkahadánakalépésedobog, boncidaimenyecskék, faluvégéntemplom, mindenérzés. Fruska az ablakban lóbálta a lábát, mint többnyire, énekelt, mint általában, mosolygott, mint mindig. Gondolkodó egy dal erejéig bekapcsolódott elkártyáztavelükagyengeszívét, aztán tovább olvasott.

 

HARMADIK MENET

 

Indul a banzáj. Gondolkodó ágyán Tánc az utcán Mick Jagger alias Szöszi, és David Bowie alias Frankó előadásában: allweneedismusicsweetmusicthere‘llbemusiceverywherethey‘llbeswinging
swayingrecordsplayingdancinginthestreetooooh.
Fruska lehuppant Gondolkodó mellé, kérdezett valamit, Gondolkodó a fejét rázta, erre Fruska a fülébe súgta, mondta, kiáltotta:
– Mit olvasol?
– Már magam sem tudom, ebben a hangzavarban még a saját gondolataimat sem hallom, sóhajtott Gondolkodó, és lemondóan becsukta a könyvet.
Fruska együttérzően bólintott.
– Ez megy itt majd minden éjszaka. Itt hangosan szenved minden tárgy.

 

7. 2. 9. 9.
„Megható,
ahogy az emberek
szeretik egymást szakadatlan.”

 

Fruska az ablaknál ült és majonézes tőkehalat kanalazott ki kiflivel egy fél literes műanyag pohárból. A vonatkerekek kattogtak, az eső szemerkélt, Gondolkodó Frankóval diskurált valami észvesztően fontos és abszolút elvont témáról. Fruska csak fél füllel hallgatta őket, néha hümmögött egyet odafigyelése jeléül, s közben az járt a fejében, hogy hol a fenében fognak aludni, és hogy jutnak ki Gimesbe a táborba.
– Figyusz, van két kérdésem.
– Stoppal, erdőben, vigyorgott Frankó.
Autó sehol. Meneteltek az út szélén a hideg esőben. Az aszfalt foltokban vedlett, az útszéli kavicsok csillogtak, az árok sárgult a pitypangoktól. Fruska esőkabátján hajszálerekbe gyűlve csordogáltak le az összegyűlt cseppek.
Frankó felhajtotta a farmerkabátja gallérját, hogy ne folyjon a nyakába, Gondolkodó szemébe húzta a siltes sapkáját, hogy az arcát védje.

Az eső szakadt. A kiszerelés minimalista volt: Fruska hálózsákja, Gondolkodó könyvei és Frankó üveg ginje. Fruska kicsomagolta a hálózsákját, és a fiúkra terítette. Frankó felbontotta az üveg gint, körbeadta, kortyolgattak belőle. Miközben ittak, Gondolkodó felolvasta Borges egyik elbeszélésének az utolsó bekezdését. Meneteltek a hideg esőben. Autó sehol. Gint ittak. Daloltak: mégenemtudomholalaszommaéjjel, azénapám, kócoskisördögökvoltunk, petróleumlámpa.

Szerették egymást szakadatlan.

 

8. 3. 8. 4.
„A pilóta,
amikor kinéz az ablakon,
már csak egyetlen akadályt lát:
a repülőgépet.”

 

Lecsó, kecsöp, kecsöp, lecsó. Reggeltől estig, estétől reggelig, műszaktól függetlenül. A barack sokkal jobb lett volna, de sajnos annak éppen nem volt szezonja. Fruska nosztalgiával gondolt a bársonyos bőrű, mosolygós, nagy barackokra, amikből degeszre ették a nyáron magukat, közben a szalag legvégén állva felváltva Langalétával kapkodta le a befőttesüvegeket, s rakták a nagy rácsos ládába. Langaléta válogatott helyi pletykákkal szórakoztatta: a legrosszabb a húsfeldolgozó részleg, csak úgy hemzseg a patkányoktól. Mielőtt reggel rátennék a húst a feldolgozó szalagra, előbb üresjáratban kapcsolják be az őrlőt, s úgy tisztítják meg a táncikáló patkányoktól, hogy ledarálják őket.

Fruska arra gondolt, hogy egy időre lemond az imádott PIONIER pástétomról, hümmögött az orra alatt, hogy hihetetlen, miközben azon morfondírozott, hogy mikor robban fel a katlan lecsó. Már harmadik napja ezen kattogott az agya, azóta, hogy Gondolkodót jelölték ki a hőmérő ellenőrzésére, s felküldték az ellenőrzés stratégiai pontjára. Gondolkodó elégedett mosollyal vonult fel a fémlépcsőn három könyvvel a hóna alatt. A lépcső tetejéről még visszafordult, s beintett, mint beszállás előtt a repülőgép ajtajából szoktak a pilóták a filmekben.*

 

* A szövegben idézetek szerepelnek Németh Zoltán Kunstkamera című kötetéből.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/6-os lapszámában.

 

 

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író.