“…néha a kanyarok a legérdekesebbek” – Interjú Tasnádi Istvánnal

Szöllősi Mátyás felvétele

Magyarországon a kormány március közepén rendelte el a veszélyhelyzetet a koronavírus-járvány miatt, de sokan már ezelőtt is az önkéntes karantén mellett döntöttek. Egy drámaírót megkérdezni, hogy mivel teltek és telnek a mindennapjai, rizikós lehet, hiszen feltételezhetően írással, mint eddig. Pontosabban írással is.

Miken dolgozik a járványügyi helyzet alatt? Íróként, színházi emberként mi foglalkoztatja most a leginkább?

Mindjárt a vészhelyzet elején felkértek, hogy írjak egy karanténdrámát. Ebből aztán készítettek egy felolvasást a TRIP állóhajón, ez lett a Húzzál újat. Közben részt vettem egy online olvasópróbám, ami egészen különös élmény volt. Az Ember tragédiáját írtuk tovább a székesfehérvári színház felkérésére Darvasi Lászlóval, Márton Lászlóval és Závada Pállal. Az egész társulat benne lesz az előadásban, úgyhogy nagyjából ötvenen szorongtunk kis téglalapokban a monitorok képernyőjén. Az elemzőpróbák is így zajlottak, a virtuális térben. Így tanítottam a dramaturgosztályt is ebben a három hónapban. Bevallom, minden hozadéka ellenére nem kedveltem meg ezt a kommunikációs formát, jó volt már ebből végre kiszabadulni.

Van-e konkrétan olyan projektje, melyet teljesen át kellett ütemezni emiatt?

A Budapest Bábszínháznak írtam egy gyerekdarabot, aminek a bemutatóját sajnos néhány hónappal el kellett tolni. Úgy volt, hogy már október elején meglesz, de áttolódik jövő évre. A filmes pályáztatás is komoly csúszásban van, az már biztos, hogy idén nem fogok forgatni.

Mi hiányzik legjobban a járvány előtti időszakból?

Az élő színház. Hogy el lehessen menni egy előadásra, beülni 100-200 ember közé és közösen végigélni, hogy néhány színész – nem csupán a szemünk láttára, de az orrunk előtt – a lelkét is kiteszi, hogy átadjon nekünk egy történetet. Ebben az elvonásban érződik csak igazán, mekkora erő van még mindig ebben a misztériumban. Az átváltozás, az átlényegülés, ami a szemünk előtt történik, jobb esetben minket, nézőket is elragad egy olyan dimenzióba, ahol a hétköznapi tudatállapotban nem sűrűn járunk. Legalábbis a jó színház ezt tudja.

Színházi rendezőként 2009-ben debütált. Tudatosan készült arra, hogy rendezzen? Ütközött bármilyen nehézségbe az elején?

A Krétakör társulatának felbomlása után abban a helyzetben találtam magam, hogy itt vannak ezek a remek színészek, akik eddig eljátszották a darabjaimat, akikkel zsigeri szinten megértjük egymást, viszont nincs már velünk rendező. A kezdeti bátortalan keresgélés után végül beleálltam, hogy magam vigyem színpadra a Fédra fitnesz című darabom. Illetve nem is színpadra, mert az előadást egy sportközpont aerobictermében játszottuk. Rengeteg emberi és szakmai támogatást kaptam a munkához, ami szerencsés csillagzat alatt született, hiszen külföldön is sokat játszottunk, Csákányi Eszter több díjat kapott érte, sőt a darabbal a POSZT-ra is eljutottunk. Később nem ment minden ilyen simán, hoztam rossz döntéseket és buktunk is. A rendezés számomra nem kenyérkereset, csak akkor fogok bele, ha tényleg van valami mondanivalóm. Mint most is. Ha minden jól megy, idén ősszel megrendezem a Kartonpapát a Szkénében.

Nemcsak színházi, de filmes alkotásokat is jegyez. 2016-ban rendezte meg MEMO címmel az első tévéfilmjét, a legújabbnak címe pedig az Egy másik életben. Hogyan jött az ötlet, hogy kipróbálja magát filmrendezőként? Tervez-e esetleg a közeljövőben más filmes munkát?

A MEMO-t eredetileg nem én rendeztem volna, volt több jelentkező is, de valahogy évekig nem akart összejönni a dolog. Aztán akadt egy lehetőség, hogy – ha nem is mozifilmnek, ahogy eredetileg terveztük – meg lehetne valósítani tévéfilmként. A színházi rendezéseim alapján ezt rám merték bízni. A filmnek aztán komoly nemzetközi sikere lett, így kaptam egy következő lehetőséget is, ez lett az Egy másik életben. Mindkét történet főszerepét Molnár Áron és Lengyel Tamás játszotta. Most van egy újabb közös tervünk, aminek forgatókönyvét támogatta a Filmintézet. Ezúttal egy testvérpárt alakítanak, akik arra lesznek figyelmesek, hogy özvegyen maradt, idős édesapjuk számlájáról eltűnt az összes pénz. Kiderül, hogy a jómódban élő, egykori sztárügyvéd apa csalók hálójába került, akik el akarják szedni az egész vagyonát. A fiúk harcba szállnak az örökségünkért, ezzel viszont magukra haragítják az apát, aki inkább a friss szerelem ígéretével házaló csalóknak hisz. A pályázathoz leforgattunk egy 15 perces részletet, az öregurat Mucsi Zoltán játssza 80 pluszosra öregítve, elképesztően hitelesen.

Évekig dolgozott a magyarországi HBO Terápia és Aranyélet című sorozatának forgatókönyvírójaként. Mennyire kellett másképp működni íróként, mint például egy színházi darab esetében?

Ezeket a sorozatokat közösen írtuk 2-3 másik íróval. Nagy különbség, hogy itt az alkotás során együtt kell működni velük, egyeztetni az elképzeléseket, inspirálni és inspirálódni, nyitottnak maradni, és olykor elengedni jónak tartott ötleteket. Ez a munka egóból nem megy. De mivel a Krétakörben már korábban is sokszor dolgoztam csapatban, együtt gondolkodva a színészekkel és a rendezővel, számomra ez nem volt akkora újdonság. Ráadásul az első évadokban én voltam a vezető író, így meg tudtam határozni a sorozatok alaptónusát és karakterét. Aztán átadtam a vezetést másnak, hogy a saját rendezéseimmel is tudjak haladni, de közben íróként benne maradtam a fejlesztésekben.

Drámaírás vagy forgatókönyvírás? Volt olyan, amikor háttérbe szorította az egyik a másikat?

Az a jó, ha ebben is van egy ritmus, és mind a kettőt van lehetőségem egy ideig csinálni. Hol az egyik dominál inkább, hol a másik. Az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam a színházat, de úgy látom, ez az év inkább erről fog szólni. Közben persze írok forgatókönyveket is, és reménykedem benne, hogy valamelyikre kapok támogatást. A film jóval drágább műfaj, ezért még sokkal jobban ki van szolgáltatva a különböző döntéshozóknak. Csináltunk már lakásszínházat fillérekből, és működött. A színházhoz sokszor elég egy elkötelezett csapat és intenzív közlésvágy. Hogy egy film, pláne egy sorozat megvalósuljon, ahhoz jóval több kell.

Milyen tanácsot adna a pályakezdő önmagának?

Nem törném magam ilyesmivel. Ismerve akkori önmagam, semmiféle tanácsot nem fogadnék el. Húszévesen az ember megy a saját feje után, és ez így is van rendjén. A lényeg, hogy bátran belevágjunk, csináljunk, kockáztassunk, és az így szerzett tapasztalatok, sikerek és bukások majd csiszolnak rajtunk. Ilyen módon szép lassan el lehet sajátítani a szakmát. Mindent, amit tanultam, munka közben, éles helyzetben tanultam. Persze ez alkat kérdése is. Soha nem volt türelmem előbb elsajátítani az elméletet és utána kipróbálni azt a gyakorlatban. Kellett ahhoz egy-két kudarc, hogy elővegyem a szakirodalmat és megismerkedjek néhány alapszabállyal. Ezt talán ma már másképp csinálnám. Lehet, hogy megspórolnék ezzel egy-két zsákutcát és kerülőkanyart. Persze néha a kanyarok a legérdekesebbek.

Lengyel Emese (1996, Kisvárda)

2019-ben végzett a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán, jelenleg a Néprajzi Tanszék mesterszakos hallgatója ugyanitt. 19–20. századi magyar operettekkel és vígoperákkal foglalkozik.