Soltész Béla: Kulturális körutazás Latin-Amerikában IV. / A naiv ecsetvonások ereje

Fotók: Soltész Béla

 

A latin-amerikai képzőművészetekről szóló írások általában a gazdag, sokszínű, ősi indián kultúrák bemutatásával kezdődnek. Ez nem véletlen: azon a hatalmas területen, amit ma Latin-Amerikának nevezünk, évezredeken át alkottak a festők, kőfaragók, fazekasok, aranyművesek és szőtteskészítők. Kezük alól tollaskígyók és jaguáremberek, obszidián kések és áldozati aranytutajok kerültek ki. Semmi máshoz nem hasonlító stílusok alakultak ki, formálódtak át és tűntek el a sokféle néppel és kultúrával együtt, amelyekhez tartoztak.

Ez az írás viszont akkor kezdődik, amikor az azték piramisokat és az inka szent városokat lerombolják.

A spanyol konkvisztádorok 1519-ben indultak meg az Azték Birodalom fővárosa felé, 1540-re pedig az Inka és a Muisca birodalmak összeomlásával az összes indián magaskultúra területe európai fennhatóság alá került. A katonák nyomában megérkezett a katolikus egyház, és mindent, aminek köze volt az indián hitvilághoz, bálványnak nyilvánított és pusztulásra ítélt. A lerombolt indián templomok köveiből katolikus templomokat emeltek, amelyeket szigorúan a korszak európai stílusait követve, késő reneszánsz vagy barokk stílus szerint díszítettek. A kőből faragott jaguáremberek és az áldozati aranytutajok pedig csak akkor maradhattak meg épségben, ha elnyelte őket a föld.

Az Inka Birodalom fővárosában, az uralkodó temploma helyén és köveiből felépült a cuscói katedrális, ami pontosan úgy néz ki, mintha valahol Kasztíliában emelkedne szigorúan egy középkori házakkal szegélyezett terecske fölé. Csak éppen az egyik oltár fölötti képen, az utolsó vacsorát ábrázoló festményen Jézus és tanítványai egy sült tengerimalacot ülnek körbe.

Bizonyos szempontból ezzel a gesztussal kezdődik a latin-amerikai képzőművészetek története.

 

Pontos másolatok és apró különbségek

 

A gyarmatokon a katolizáció miatt rengeteg templom épült, és rengeteg művészre volt szükség, akiktől az építtetők elsősorban azt várták el, hogy mindent olyanra alakítsanak, amilyenre az anyaországban szokás. Márpedig ezek a művészek az esetek többségében soha nem jártak Európában. Ennek tudható be, hogy bizonyos esetekben a saját közegükből vett elemek jelentek meg a műveken: Marcos Zapata kecsua indián festő is alighanem a saját asztalán gőzölgő sült tengerimalacról vett példát, ami a perui konyha mindmáig legnagyobb becsben tartott húsétele. Indokoltnak tűnhetett a számára, hogy Jézus asztalára is ez kerüljön.

A mexikói Malinalco Ágoston-rendi kolostorának kerengőjében pedig azt az utasítást kapták a nahuatl indián művészek, hogy fessenek dús növényzetet a falakra. A festők egy botanikus kutató alaposságával láttak neki a munkának, és a legszebb környékbeli növényeket – fügekaktuszokat, guava- és korallfákat – pingálták a falakra, ágaik között itt-ott elrejtve néhány azték mitológiára emlékeztető elemet, például a csőrében kígyót tartó sast, az azték eredetlegenda főszereplőjét.

A hatalmas kontinens nagy részén azonban a hódítás előtti kultúráknak nem voltak olyan markáns művészeti hagyományaik, mint Peruban vagy Mexikóban. Ezeken a helyeken zavartalanul zajlott az európai minták repetitív újratermelése, ám előfordult, hogy a formákat kifacsarta a gyarmati létállapot. Erre aligha található jobb példa, mint az Aleijadinho („kis nyomorék”) néven elhíresült brazil szobrász, aki a XVIII. században barokk templomok tucatjait díszítette az alkotásaival, de egy degeneratív ízületi betegség (mások szerint lepra) miatt fokozatosan megbénult mindkét kezére és lábára. Végül a tanítványai az egyik csuklójához kötözték a kalapácsot, a másikhoz a vésőt, és Aleijadinho így tudta, ha szörnyű kínok árán is, befejezni élete fő művét, a búcsújáró helyhez vezető lépcsősort Congonhasban.

A brazil barokk legfontosabb emléke ez a szentély, amit anyaországi minta, a portugáliai Braga temploma alapján képzeltek el a gyarmati építtetők. Csak persze sokkal kisebb lett annál, a lépcsősor fordulóiba viszont ugyanúgy ószövetségi próféták szobrai kerültek, mint Portugáliában. De a szobrok nagyon furcsák: eszelős a tekintetük, természetellenes a testtartásuk, és némelyiküknek nagyon rövidek a karjai. A brazil művészettörténészek évtizedek óta vitatkoznak, hogy vajon Aleijadinho a saját fájdalmát jelenítette-e meg ezekben a kicsit torz prófétákban, vagy egyszerűen már nem tudta rendesen megfaragni őket, és a szobrok akarata ellenére lettek ilyenek. Arról azonban beszámolhatok: Congonhas szobrai között állni megrendítő élmény. Fájdalmas és nyomasztó, mint a kolonializmus öröksége.

 

A népi és a naiv

 

Az európaias minták uralma, a stílusok szolgai követése azután is fennmaradt, hogy Latin-Amerika országai a XIX. század folyamán függetlenné váltak. A kreol elit ízlésének megfelelően a gyarmati időszak barokkját a neoklasszicizmus és a neoreneszánsz épületek, az empire és a biedermeier belső terek váltották fel. A gazdagok gyakran európai vándorfestőket alkalmaztak, akiket – megbízóikkal ellentétben – lenyűgöztek a helyi sajátosságok. Saját szórakozásukra készített rajzaik ezért mai szemmel nézve sokkal érdekesebbek, mint a „hivatalos” műveik, mert indián, néger, mesztic és mulatt alakok, népi életképek csak ezeken a képeken jelennek meg.

Bár az is igaz, hogy latin-amerikai pályatársaikkal ellentétben az európai festők – mint a francia Jean-Baptiste Debret vagy a német Johann Moritz Rugendas – nem igazodni próbáltak az európai normákhoz, hanem egzotizálták azt, amit láttak. Nem az európaihoz hasonlót, hanem a „mást” akarták megfesteni: azt a másságot, amit a latin-amerikai elit barbárnak és szégyellnivalónak tartott. Ezt a mentalitásbeli korlátot csak a XX. század eleji modernizmus törte át: az 1920-as évek művészei, például a brazil Anita Malfatti érdeklődve fordultak a népi életképek felé.

De mi az, ami népiként fennmaradt az európai(as) művészeti formák négy évszázadnyi uralma alatt? Rengeteg minden. Ecuador hihetetlenül gazdag színvilágú otavalói szőttesei, Mexikó ezerféle kerámiaedénye, a Paraguayban cérnaszálakból készülő, csipkeszerű ñandutí minták, a bonyolult mintázatú kolumbiai vueltiao szalmakalapok… Jellemzően olyan használati tárgyak, amelyeket az indián vagy afrikai eredetű mintákat európai technológiákkal vegyítő, etnikailag és kulturálisan is egyre kevertebb paraszti kézművesség elő tudott állítani. A sokféle helyi stílus közös vonása a ragyogó, élénk, tiszta színek iránti rajongás, illetve az, hogy leginkább a piacokon lehet találkozni velük.

A latin-amerikai piacokon nézelődni különleges élmény: amikor csak tehettem, piacokon szereztem be utazásaim szuvenírjeit. A kedvencem az ecuadori Otavalo, a guatemalai Chichicastenango és a brazíliai Caruaru gigantikus piacai voltak. Ez utóbbi elsősorban az agyagszobrocskáival nyűgözött le: apró, hétköznapi élethelyzetekben ábrázolt és nagyon vicces arcot vágó emberalakjai között van focista, fogorvos, ügyvéd, nőgyógyász, de biliárdozó részeg férfitársaság is.

A „népi” mellett idővel megjelent a „naiv” művészet is, ami nem a meglévő népi hagyományt értelmezte újra, hanem egy-egy újító szellemű, de formális oktatást nem kapott alkotó talált ki valamilyen formát. Jó példa erre a mexikói Oaxacában népszerű alebrije. A helyi kézművesek furcsa, rikító színekre festett állatfigurákat készítenek fából, ami bár évszázados hagyománynak tűnik, egyáltalán nem régi. 1936-ban egy szegény festő, Pedro Linares súlyosan megbetegedett, és lázálmaiban színes szörnyek jelentek meg, akik az – amúgy semmit sem jelentő – „alebrije” szót ismételgették, egyre hangosabban. Linares szerencsére felgyógyult, és nekiállt alebrijéket faragni. A többi oaxacai kézműves aztán eltanulta a színes rémállatok készítését, és ma már százszámra lehet kapni az alebrijéket a város szuvenírboltjaiban.

A naiv művészetre jellemző harsányság különösen passzol a karneválok városához, Rio de Janeiro-hoz. Van is egy nagyszerű Naiv Művészeti Múzeum a Corcovado-hoz felkapaszkodó fogaskerekű végállomása mellett. De talán a legismertebb „naiv” mű a chilei származású Jorge Selarón lépcsője a bohém Lapa negyedben. Selarón évtizedek munkájával egy elképesztően színes (és giccses) műalkotást hozott létre az egyik meredek utca faltól falig kicsempézésével. Más, kevésbé ismert riói művészek is nagyon egyedi dolgokat alkotnak: a Santa Teresa negyedben, egy villamoskocsi alakú bódéban Getúlio Damado ezermester különféle hulladékokból, üres mosószeres flakonokból, vállfákból, távirányítókból és tükrökből hozza létre fáradhatatlanul a bonzo névre keresztelt műveit.

Híres a latin-amerikai graffiti is, és sok nagyváros vezetése döntött úgy, hogy a nem túl impozáns toronyházaknak kifejezetten jót tesz egy-egy többemeletes magasságú falfestmény. A legálfalak a brazíliai São Paulo és a chilei Santiago mellett a kolumbiai Bogotában is a városkép részeivé váltak – ez utóbbi város rendelkezik talán Latin-Amerika legnagyobb és legszebb graffitijeivel

 

Monomániák és önmúzeumok

 

A művész, aki a népi rétegekből fölemeli az elsüllyedt kultúrkincset, és magaskultúrává teszi azt: örök toposz. Amint említettem, Latin-Amerikában a modernizmus volt az, ami a bukolikus tájképeken túllépve rátalált a harsány, erőteljes népi mintákra. A leghíresebb történet alighanem a mexikói muralistáké volt: szemben napjaink graffitiseivel, Mexikóban a legismertebb festőművészek kaptak megrendelést az államtól. A kor festőzsenije, Diego Rivera és pályatársai, David Alfaro Siqueiros és José Clemente Orozco a frissen felhúzott, óriási középületek falaira monumentális tablókat festettek a dicső azték múltról, a technikai haladásról és a büszke, mesztic munkásokról. Mexikóban nem sokkal korábban győzött a balos forradalom, és olajat is találtak, így ideológiai lendületből és pénzből sem volt hiány.

Aztán a mexikói kormány forradalmi lendülete és pénzbősége alábbhagyott: a monumentális tablók ideje lejárt. A grandiózus Riverát pedig ma többen ismerik felesége révén, aki nem volt más, mint az életében nem sok szakmai elismerést kapó Frida Kahlo. Az autodidakta Frida művészete annak ellenére magával ragadta az utókor közönségét, hogy gyakorlatilag egész életében csak önarcképeket festett. Egykori mexikóvárosi otthonuk, a Casa Azul (Kék Ház) az egyik legelképesztőbb múzeum, ahol valaha jártam. Leginkább azért, mert a házaspár a sok pénzből, amit Diego keresett, mindenféle mexikói népművészeti tárgyat és antik kacatot vásárolt össze. Rivera főleg az azték és maja idők emlékeit gyűjtötte, de Frida az ex votókat is nagy becsben tartotta, ezeket a színes, girbegurba ecsetvonásokkal pingált táblácskákat, amiket a katolikus templomok falán helyeztek el a gyógyulásukért hálát adó hívek. Frida gyűjteményébe így a dicső indián múlt jaguárjai és koponyái mellett a kicsit suta, de nagyon is életerős mesztic jelenkor tárgyai is bekerültek.

Frida mellett a másik nagy latin-amerikai monomániás művész a kolumbiai Fernando Botero. A most nyolcvannyolc éves kolumbiai szobrász és festő minden szobra és képe kövér embereket, állatokat és tárgyakat ábrázol. Igen, kövér tárgyakat is, mert Botero képein még egy gitár is tud kövér lenni. Rajongói szerint a lufiszerűen felfújt alakjait lehetetlen komolyan venni, és akárkit mintáz meg – elnököt, tábornokot, püspököt –,az teljesen nevetséges lesz. A művész valamit nagyon eltalált a kolumbiai néplélekben, és a szülővárosának, Medellínnek adott nagyvonalú ajándékot a lakosság örömmel fogadta. A város főterét így ma huszonhárom óriási Botero-szobor díszíti, és a kövér nők, kövér férfiak és kövér állatok óriási, öt-hat méteres magasságban tornyosulnak a rohangáló kisgyerekek és a vattacukorárusok fölé.

Frida mexikóvárosi háza és Botero medellíni főtere is fantasztikus, a legjobb latin-amerikai önmúzeumot azonban a tavaly elhunyt brazil Francisco Brennand hozta létre. A kerámiával, festészettel és építészettel egyaránt foglalkozó Brennand a családja egykori téglagyárában egy olyan művészeti komplexumot épített, amiben minden egyes darabot ő maga csinált. A képzelt lényekkel díszített épületegyüttes olyan, mintha egy nem létező vallás szentélye lenne. Brennand egyaránt merített a szürrealizmusból és a különféle ősi latin-amerikai civilizációk kerámiáinak formavilágából is: egyedi stílusa egyszerre tradicionális és modern, szent és profán, magasztos és vicces. Eltúlzott női mellek és fenekek, madárcsőrök, hernyó- és hüllőmotívumok népesítik be az egyik legeredetibb latin-amerikai művész saját magának épített emlékhelyét.

 

Csak tiszta forrásból

 

A népiből magaskultúrát gyártó festők és szobrászok mellett voltak olyanok is, akik inkább azért dolgoztak, hogy maga a nép találja meg a művészi érvényesülés útját. Az egyik ilyen illusztris személy a nemrég elhunyt, nicaraguai Ernesto Cardenal volt. A hófehér szakállú, Che Guevara-sapkás Cardenal egyszerre volt pap, gerilla, tanító és költő, aki a Nicaragua-tóban elszórt aprócska Solentiname-szigeteken élt az 1970-es években, és útjára indította Latin-Amerika egyik legnagyobb hatású képzőművészeti mozgalmát, a solentinamei naiv festők iskoláját. A helyi parasztoknak ugyanis Cardenal vásznat, ecsetet és festéket rendelt, és hagyta, hogy kedvükre fessenek. Az írástudatlan szigetlakók kezei alól pedig remekművek kezdtek el kikerülni, amik külföldön is nagyon hamar feltűnést keltettek. A solentinamei naiv festők színhasználata, formavilága semmiféle művelt forrásból nem táplálkozott. A Diego Rivera-i mű-indián monumentalizmussal ellentétben a solentinamei meszticek apró képei valóban azt fejezték ki, amit a világból láttak, és ezen keresztül azt, amit a világról gondoltak.

A másik nagy népművészet-pártolóról pedig azért is érdemes tudnunk, mert Magyarországról származott. A budapesti zsidó családban született Fisch Olga a második világháború előtt emigrált Ecuadorba, ahol hamar felfigyelt a kecsua indiánok színpompás szőtteseire és festett használati tárgyaira. Folklórüzletében egyre több indián műtárggyal kereskedett, és akarva-akaratlanul maga is alakította a művészeti formákat: beszállítói néha kérés nélkül eltanultak tőle bizonyos motívumokat és technikákat. Egy Zuleta nevű falu asszonyai például híresek voltak a hímzéseikről, amelyekből Fisch Olga nagyobb tételt vásárolt. Az indián asszonyok rácsodálkoztak a műgyűjtő kalocsai virágmintás blúzára, és adaptálták a saját motívumaik közé. Ma a zuletai hímzések egyike-másika meglepően hasonlít a hagyományos magyar hímzésekre.

A legnagyobb sikere azonban Tigua festményeinek lett. A falucskában járva Fisch Olga meglátott egy hatalmas, festett dobot, amin egy vallásos körmenet zenekarának tagja játszott. Meggyőzte a dobost, hogy fessen ilyen mintákat vászonra. Az indián nehezen állt kötélnek: számára a keretre feszített, festett vászon értelmetlen volt, mert lapos dobnak értelmezte, amin nem lehet játszani. Ma viszont már százával dolgoznak a festők Tiguában: az egyik képre az alkotó magát a műgyűjtőt is ráfestette. Az indiánok egy idő után, amikor ráéreztek a művészetben rejlő lehetőségekre, elkezdtek olyan képeket is készíteni, amelyeken nem csak a szokásos bukolikus életképek, lámák és vulkánok szerepelnek, hanem a munkásokat megkínzó földbirtokos, az asszonyokat megerőszakoló katonák, illetve a Quitóban a jogaikért tüntető indiánok is. Akárcsak Solentiname esetében, Ecuador festői ugyancsak rátaláltak arra a kifejezésmódra, amivel a világ tudtára adhatták, hogy mi történik velük.

És ami számunkra igazán különlegessé teszi ezt a történetet, az az, hogy mindehhez egy hazánkfia nyújtott segítséget. Mert míg az ecuadori elit megrökönyödve figyelte, hogy egy művelt európai nő az általuk barbárnak és primitívnek vélt tárgyakért lelkesedik, Fisch Olga már „tiszta forrást” látott ezekben az alkotásokban. És olyasvalamit vitt Latin-Amerikába, amire ott nagyon nagy szükség volt: azt a tiszteletet, ami Magyarországon övezi a nép művészetét.

 

 

Soltész Béla (1981, Budapest)

Író, társadalomkutató. Kötetei: Clandestino – Egy év Latin-Amerikában (útleírás), Rabszolgasors (regény), Inbox (novellák), Hátizsákkal Brazíliában (útleírás). Előkészületben: Eldorádótól az Antillákig (útleírás).