Molnár T. Eszter: Irodalom és evolúció III.
Cécile Hanat felvétele
(Irodalom és halál)
Az írót zavarta a halál. Agyonhasznált dramaturgiai megoldásnak tartotta. Amikor már túl sok a bonyodalom egy szereplő körül, meghal – ahelyett, hogy tovább élve cipelnie kéne nemcsak a problémái halmazát, de a tudatot is, hogy az egésznek problémástul és cipelésestül semmi értelme nincs. Már gyerekkorában is bosszankodott, amikor Gergő húgocskája meghalt, hiszen mennyivel izgalmasabb lett volna, ha meggyógyul, és csak évtizedekkel később szembesíti Gergőt az irigységgel és a körtemuzsikával. A cseperedő író úgy látta, Nemecsek Ernőt és Baradlay Jenőt sem lett volna feltétlenül szükséges megölni, Andrej Bolkonszkij halálakor pedig mély és engesztelhetetlen düh öntötte el. Ha Andrej herceg felépült volna a seblázból, valószínűleg az író élete is máshogy alakul.
Az egyetemen már boldog-boldogtalant azzal traktált, hogy mennyi ártatlan és bűnös élet esett a lusta és hatásvadász szerzők áldozatául. Tanulmányokat írt a témában, irodalomtörténeti kontextusba helyezte az irodalmi halál kérdését, és engesztelhetetlenül kritizálta a véreskezű epikusokat. Velük szemben az író olyan hősökről álmodott, akik túlélik a saját halálukat. Korai novelláiban hemzsegtek a csodás gyógyulások és hajszálon múló menekülések, így egy kortársa egyenesen a magyar próza Houdinijének nevezte. Ennek ellenére a húszas évei közepéig az író meglehetősen népszerű ember volt.
Huszonhat évesen, egy azóta méltán elfeledett novelláskötettel a háta mögött úgy döntött, a világirodalom megjavításának szenteli az életét. Mivel az elrontott művek sora végtelenül hosszúnak tűnt, azokkal kezdte, amelyek a legnagyobb hatással voltak rá. Feltámasztotta Ophéliát és Hamletet, Rómeót és Júliát, Kőmíves Kelemennét, Bovarynét és Anna Kareninát is. Néha csak a befejezést kellett átírnia, de volt olyan regény, ahol már az első fejezetekben vissza kellett hoznia egy-egy megmenthető szereplőt. Életrevaló irodalom – ezzel a címmel akart életműkiadást indítani, mert az újraírt klasszikusokat a saját műveinek érezte. A Háború és béke azért még neki is túl nagy falat volt. Végül úgy döntött, a csatajeleneteket érintetlenül hagyja, és csak a főbb karakterek megmentésével foglalkozik. Fáradozásáért bőségesen kárpótolta az az eredetiből természetesen hiányzó nagyjelenet, amikor Natasa Bolkonszkaja elhárítja a felgyógyult, ám féllábú Anatole Kuragin erkölcstelen közeledését.
Az Életrevaló irodalom soha nem jelent meg nyomtatásban. Mi a célod ezzel?, kérdezte az első kiadó szerkesztője. Ez nem szépirodalom, hanem fan fiction, mondta a második. Tudod, öregem, hogy én nem vagyok egy őszinte ember, fintorgott a harmadik, de erre nincs más jelzőm: ez dögunalmas.
Az író kétségbeesetten írogatott az ismerőseinek, és állandó panaszkodással elriasztotta a barátait. Végül, ahogy a gyászoló anyák az okkultizmushoz, ő a tudományhoz fordult támogatásért. Be akarta bizonyítani, hogy a halál rendszerhiba, és mint ilyen, egy ideális világban kiiktatható. De minél többet olvasott, annál jobban összezavarodott. Először a nemhumán élőlények keltették fel az érdeklődését. Ebben a korszakában írta meg a bölcsészkörökben hírhedt Gazdatest című kisregényét, melyben Andrej herceg betegségét és halálát a harctéren szerzett Clostridium baktérium szemszögéből mutatta be. Még ennél is érdektelenebbre sikerült Az alám zuhanó nő, egy novella, melynek az Anna Kareninát elgázoló vonat volt az elbeszélője.
Az alám zuhanó nő volt az abszolút mélypont az író karrierjében. Nyílt gúny tárgyává vált, pedig egész életében a közjót akarta szolgálni az irodalom megreformálása által. Végső elkeseredésében eljutott az elképzelhetetlenig: megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata. Hogy elhessegesse, egyre többet ivott. Akkor is éppen a kocsmában ült, és az alkohol dehidrogenáz enzim genetikai polimorfizmusán gondolkodott, amikor az egyetemi évfolyamtársa ráköszönt. Egy hulladékfeldolgozó cég marketingeseként dolgozott, és mivel nem követte az irodalmi pletykákat, azon kevesek egyike volt, akik még szóba álltak az íróval.
A kreatív válság kérdése csak a negyedik kör után került szóba. Az a bajod, hogy leragadtál a darwini evolúcióelméletnél, bólogatott az évfolyamtárs. Múltkor hallottam egy TED-előadást, és ott azt magyarázta a fószer, hogy nem az egyed a szelekció egysége, hanem a gén. Az egyed küzd a szaporodásért meg az életben maradásért, azt hiszi, ő a dráma főszereplője, de közben csak a benne lévő génváltozatok játékszere. A lényeg, hogy szaporodjon és felnevelje az utódait. A többi a génnek tök mindegy. És tudod, mi a szép a dologban? A gének elméletileg halhatatlanok.
Az író az ötödik kör után hazament, és még aznap belefogott a főművébe. Nem akarta túlbonyolítani az alaphelyzetet, így egy kézenfekvő szerelmi háromszöget választott kiindulásul. A narrátor egy gén három különböző változata volt. A nagyregény befejezetlen és teljességgel olvashatatlan maradt, azonban a házmester szerint az író boldog megelégedettségben töltötte hátralévő éveit, és halála pillanatában tollal a kezében borult a nyitott, LVII számozású vonalas füzetre.
Molnár T. Eszter (Budapest, 1976)
Író, biológus. Legutóbbi regénye: Teréz, vagy a test emlékezete (Prae Kiadó, 2019).