R. Nagy Krisztián prózája

Szymon Burza felvétele

KOMPOZIT

2. Fejezet

Zlata nem tudott figyelni az arany skorpiókirály bukásáról szóló történetre – a mesét mondó férfi mellett ült, úgyhogy tudta, a következő a sorban. Úgy érezte, szüksége lenne pár percre, hogy összeszedje a gondolatait, mielőtt beszélni kezd, de, nem ismerve az arany skorpiókirály bukásának körülményeit, nem tudta, mikor várható a sztori vége. Kényelmetlenül érezte magát idegenek között, még ha csak egy csapat anonim mesemondóról volt is szó, akik már azért is vállon veregették egymást, ha sikeresen be tudtak mutatkozni. Nem kellett volna eljönnie. Aggódott a kutyája miatt, akit egyedül hagyott otthon. A mesemondó kör lényege elméletileg az, hogy kipucoljuk az agyban felgyülemlett kreatív zsebpiszkot. Zlata viszont szerette a kreatív piszkot az agyában. Túl sterilek a gondolatai nélküle. Valójában nem aggódott a kutyája miatt, tudta, hogy nagyon is jól megvan magában odahaza – épp Az eltűnt idő nyomában végénél járt, és elég izgatottnak tűnt. Az emberi beszéd megnyugtatta, ezért, amikor Zlata hosszabb időre elment, berakott pár hangoskönyvet automata lejátszáson. Legjobban a korai 20. századi filozofikus szövegeket kedvelte a blöki, bár megvoltak a maga fenntartásai. Zlata hirtelen ráeszmélt, hogy a körülötte ülő síri csend azt jelenti, ő van soron.
– Helló. A nevem Zlata – mondta zavartan. Bemutatkozáskor mindenki megosztott magáról valami érdekességet is, ezért gyorsan hozzátette: – A kutyám nyüszít, ha Kafkát olvastatok vele.
– Helló, Zlata! – visszhangozták az anonim mesemondók. Zlata felállt, és kifele fordított tenyérrel gesztikulálva (azt olvasta, ettől a hallgatói nyitott, megbízható embernek fogják tartani tudat alatt) beszélni kezdett:
– A mesém Bahlooról és Duwenanról, a tűzifagyűjtőkről, és Guagurbahbahról szól.

Bahloo és Duwenan, a tűzifagyűjtők, és Guagurbahbah

A világnak régen két holdja volt: Bahloo, akinek három szeretett kutyája volt, kiktől a Daenek rettegtek, mert inkább voltak sárkányok, mint kutyák; és Duwenan, aki foglyul ejtette a szépséges Brelgaht, az ugrómókus törzs lányát, hogy táncát örökké élvezhesse az égben. Örök hideg éjszaka uralkodott ekkor, hiszen nem volt a földnek napja, csak két holdja, Bahloo és Duwenan. Bahloo és Duwenan minden nap tűzifát gyűjtöttek, amit felcipeltek az égbe. A Daenek fáztak és gyengék voltak, és a sötét világ sok veszélyt rejtegetett számukra, így ők képtelenek voltak elég tűzifát találni maguknak. Guagurbahbah, egy bátor Daen, az oposszum törzs fia, egy napon odament Duwenanhoz, az egyik holdhoz, miközben az több erdőnyi rőzséjét cipelte az égbolt felé.
– Duwenan, oszd meg velünk tűzifád melegét, hiszen neked olyan sok van, a fele is elég volna, a másik fele melegen tarthatná népemet. Duwenan végigmérte a férfit, aki még a Daenek legbátrabbja- és legerősebbjeként is szánalomra méltó volt a holdhoz képest.
– Nem adom tűzifám felét a Daeneknek – felelte röviden, majd folytatta útját az égbe, hátán mérhetetlenül sok rőzséjével. Guagurbahbah nagy haragot érzett. Elmondta törzsének, mit felelt Duwenan a kérésére. Duwenan felé érzett dühe csírát vert a többi Daen fejében is, akik továbbadták Guagurbahbah történetét a többi törzsnek. A gyűlölet Duwenan irányába nőttön nőtt. A következő nap Guagurbahbah felkereste Bahloot, a másik holdat, amint éppen tűzifát gyűjtögetett. Guagurbahbahnak minden bátorságára szüksége volt, hogy megközelítse a rőzsét gyűjtő holdat három vicsorgó kutyája mellett, akiket a Daenek, így Guagurbahbah is, félelmetes sárkánykígyóknak véltek inkább, mintsem kutyának.– Bahloo, kérlek, a kerek világ összes lényének nevében, oszd meg velünk tűzifád melegét, hisz neked olyan sok van, nekünk pedig semmink nincs. Bahloo végigmérte a férfit, akit még a Daenek legbátrabbja- és legerősebbjeként is szánalomra méltónak talált. Meglátta azonban Guagurbahbah szemfehérje mögött a gyűlöletet, amit Duwenan irányába érzett. – Megosztom veletek tűzifám melegét Guagurbahbah, egy feltétellel: öld ki a haragot a világból, amit Duwenan felé érzel, és, mint egy rontást, szétterjesztettél a Daenek között.

– Duwenan nem volt hajlandó segíteni rajtunk, pedig ő is bőven elég tűzifát gyűjt napnap után – felelte a férfi. – Haragunk megalapozott. Bahloo kutyái morogva körbevették Guagurbahbahot. A hold vészjóslóan fölé magasodott.
– Úgy fogsz tenni Daen, ahogy mondom. Duwenan nem tartozik semmivel sem népednek, ahogyan én sem. Lehettek hálásak, ha megosztom veletek tüzem felét, de dönthetnék úgy is, hogy magatokra hagylak titeket a hidegben és sötétben. Sem nekem, sem Duwenannak nem jelentenek semmit a Daenek. Guagurbahbah megrettent a hold haragjától, és megígérte, népe megbocsát Duwenannak. Azonban hazafelé menet félelme lassanként alábbhagyott, és mire elérte faluját, arra jutott, igenis haraggal kell gondolniuk a zsugori holdra, hiszen ő is ugyanúgy megszánhatta volna a Daeneket, mint Bahloo, mégsem tette, így nem is érdemel megbocsátást. Amikor hazaért, elmondta a törzsének, mi történt, és meghagyta nekik, hogy a Duwenan iránt érzett haragjukat titokban kell tartaniuk, különben Bahloo nem osztja meg velük az égi tüzének melegét. Mindenki beleegyezett, és továbbadták Guagurbahbah utasításait a többi törzsnek, mígnem az összes Daen a föld kerekén tudta: Duwenan felé érzett haragjukat titkolniuk kell. A következő nap Guagurbahbah visszatért Bahloohoz, amikor az tűzifát gyűjtött.
– Megtettem, amit kértél – mondta a férfi. – Többé nem viseltet haraggal egyetlen Daen sem Duwenan iránt.
– Akkor hát megosztom veletek tűzifám melegének felét.

Attól fogva minden nap felében, amikor az égen Bahloo, a hold uralkodott, égi máglyájának halovány kékes fénye megvilágította a világot. A Daenek kevésbé fáztak, erősebbek lettek és jobban láttak. Titokban gyűlölték Duwenant, a másik holdat – mikor ő volt az égen, továbbra is teljes sötétség uralkodott. Sok idő telt el, mígnem egy napon Bahloo kutyái széttépték Guagurbahbah kunyhóját és a férfit fogaik között gazdájuk elé hozták. Guagurbahbah rettegett, azonban Bahloo szavait még megértette, mielőtt teljesen elveszett volna az elméje.
– Figyelj rám, hazug Daen! – mondta a hold. – Duwenan nem kíván beszélni a népeddel, ezért én szólok nevében is. Annak idején nem osztotta meg veletek tűzifáját, amiért gyűlölni kezdtétek, de nem tudtátok, hogy szüksége van minden rőzsére, amit összegyűjtött, mert egy hatalmas máglyát épített az égben. Jómagam nem építettem ilyen máglyát, mert tűzifámat nap-nap után arra használtam, hogy segíthessek rajtatok. Tudtam ugyan hazugságodról, de a világ felé érzett szánalmam és szeretetem erősebb volt. Holnap, amikor átadom az eget Duwenannak, meggyújtja máglyáját, és onnantól Duwenant többé nem holdként, hanem napként fogjátok ismerni. A világ felvirágozhat a fényben és melegben Duwenan idején, nappal, majd megpihenhet, amikor
én uralom az eget, éjszaka. Duwenan a gondjaimra bízta a szépséges Brelgaht, az ugrómókus törzs lányát, aki mától fogva a hold lánya lesz, és esthajnalcsillagként fogja táncával jelezni Duwenan máglyájának meggyújtását. De, hogy ne feledjétek árulásotokat, időről időre kitakarom majd Duwenan máglyáját, és, hogy emlékeztesselek titeket, hogy éltetek vissza nagylelkűségemmel, csak minden harmincadik napon gyújtom meg nektek saját tüzemet, amit aztán lassan hagyok kialudni. Guagurbahbah teljesen elvesztette ekkorra elméjét rettegésében, és lassan elkezdett átváltozni. Négy lábra görnyedt, megnyúlt az orra, szőrt és karmokat növesztett.
– Mától fogva nem Daen vagy, hazug Guagurbahbah, helyette kutyáimhoz hasonlatossá válsz, akiktől annyira rettegsz. Az én egem alatt éled majd életed, éjszaka, akkor pedig, amikor Duwenan máglyája ég, napközben, visszahúzódsz a kígyólyukhoz hasonló odúdba. A Daenek ezután nem gyűlölték többé Duwenant, a napot, sőt, szerették, míg Bahlootól és az éjszakától, mikor Bahloo uralkodik az égen, félni kezdtek. Csakúgy, mint Guagurbahbahtól, aki kutya alakjában rója az éjszakai sivatagot, és ha magánál kisebb magányos Daennel találkozik, elevenen felfalja, mivel őrületében úgy gondolja, a Daenek vak gyűlölete miatt átkozta meg őt Bahloo, elfelejtve, kitől is eredt a gyűlölet.

Zlata úgy érezte, mintha eddig a saját hangjára támaszkodva tartotta volna meg az egyensúlyát. A hirtelen csendben kissé megszédült. Gyorsan visszaült a székébe, és maga elé meredt, a saját kezeire.
– Hmm – hümmögte a szemben ülő kopasz férfi. Zlata csak annyit tudott róla, hogy
a meséje törpékről szólt. – Ez egy allegória a kapitalizmusról!
– Ez nem egy allegória a kapitalizmusról! – nézett fel Zlata határozottan. Hirtelen nagyon utálta a törpés pasast, és nagyon utálta magát, hogy idejött, és elmondta a mesét.
– Kérlek, Zlata – intett a csoportvezető. – Minden vélemény értékes.
– Igen, minden vélemény értékes. Például törpe úr véleménye, ami egy baromság. Így megtudtuk nagyon gyorsan, hogy törpe úr egy barom. Barmokra pedig nincs időm. – Zlata úgy állt fel, hogy kis híján kirúgta maga alól a széket. Érezte, keményen megütötte a térdhajlatát. A hátára csapta a táskáját, és egyenesen a kijárat felé vette az irányt.
– Elnézést, meg kell beszélnem a kutyámmal Henri Bergson időelméletét! Hangosan becsapódott mögötte az ajtó. A cipője csikorgása a folyosó linóleumpadlóján még egy ideig hallatszott.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/9-es lapszámában.

R. Nagy Krisztián (1991, Dunaszerdahely)

Budapesten él, az ELTE bölcsészkarán végzett, prózát ír. 2017-ben jelent meg első novelláskötete, Szúnyog a negyedik falon címmel.