Veronika Bendová regényrészlete (Boda Bianka fordítása)

Felvétel: Sven Beyersdorff, Soňa Pokorná, Izsák Gergely

Kimerített vidék*

A GPS még mindig várt a jelre. Így hát elindultak a vezénylése nélkül. Hugó reménykedett abban, hogy a sűrű ködben nem fogják elvéteni a főútról kivezető letérőt. Dél felé indulva átvágtak a városon. A ritkuló ködben kibontakozott előttük az egész lenyűgöző Holdváros. Záluží. A litvínovi Unipetrol. Óriási bizarr fémkuszaság. Hűtőtornyok, desztilláló oszlopok, csövek kilométerei.

„A háború alatt a Hermann Göring Werke finomító volt itt. A háború után átnevezték Sztálin-üzemmé. A németek szénből szintetikus benzint gyártottak ezen a helyen. Éppen átellenben volt azoknak a háborús foglyoknak a munkatábora, akiket a nácik hurcoltak ide egész Európából, hogy legyen, aki dolgozzon nekik.”

„Úgy néz ki, mint egy disztópikus sci-fi kulisszája”, jegyezte meg Ira.

„Ez főleg negyvenötben nézhetett ki disztópikusan… Amikor a Szövetségesek bombáztak itt.”

„Hugó, te nem változol, neked mindent jobban kell tudnod, mi?”

„Engem ez a vidék valahogyan mindig is vonzott. Egy időben az apám is dolgozott itt.”

„Ezt nem tudtam”, mondta Ira. „Lassíts kicsit, megpróbálom lefotózni.”

„Most még nem érdemes. Alig lesz használható ilyen ködben, és Kryštof elküld vele minket a fenébe. Kivéve, ha saját magadnak akarsz hangulatképet… A francba, miért nem ugrik be még mindig ez a GPS?”

„A jelre váááár”, idézte Irena a cseh kereskedelmi rádiók egykori slágerét, és vetett egy pillantást Hugóra.

Szép, lágy hangon énekelte el ezt a néhány tónust, tulajdonképpen meglepően lágyan ahhoz képest, amilyen vagányul beszélni szokott, gondolta Hugó.

Az út mentén kövekkel beszórt sínsáv húzódott. Irena eltette a mobilját. Nem messze tőlük a ködből egy ismerős alakzat tűnt fel.

„Villamos?!– képedt el Ira, – azt hittem, hogy itt vonatok járnak.”

„Nem, ez villamossín… Most és Litvínov között húzódik. Hogy pontos legyek, eredetileg kisvasút járt itt. A vonat útvonalát át kellett helyezni a szén miatt, ugyanúgy, mint ahogyan kicsit arrébb terelték a folyót Bílinánál is”– tájékoztatta őt Hugó – Itt pedig egy falu volt. A vegyi üzem bővítése miatt az egészet lerombolták.”

Irena elgondolkodva nézett kifelé. A kocsi a széles úttest métereit nyelte.

„Akkor sem tudom elképzelni. Hogy itt házak álltak. Emberek laktak itt… és minden eltűnt.”

„De Ira, ez Mosthoz képest semmi”, mondta Hugó komolyan.

Maguk mögött hagyták az üzemet, jobb oldalt a sínek mentén rozsdabarna fák sorakoztak. A messzeségben az őszi színekbe öltöztetett Hněvín tetején magasodó vártorony fénye szűrődött át a ködön.

„Landeswarte”, motyogta Hugó, inkább csak önmagának. Ira az ablakhoz tapasztotta arcát.

„De hiszen Most egy szörnyű véglet. Azt kellett volna lerombolni.”

„De az az új Most. Az eredeti Most középkori város volt egy ősrégi, Szászországba vezető kereskedelmi út mentén, amelyet egy mocsár felett vezető hídról neveztek el. Már a tizedik századi források is említik. Három középkori tere volt, utcái, templomai, cukorgyára és sörfőzdéje, porcelángyára, múzeuma… Egyszerűen mindene. A történelmi városrésze a hatvanas években még akár vetekedett is méreteiben az Óvároséval.”

„A prágai Óvároséval?”, csóválta a fejét hitetlenkedve Ira.

„Igen. Vagy húsz gótikus háza volt. Barokk templom, kolostor… Elviszlek egy helyre, Irena. Hogy lásd, mi maradt mindebből.”

Lehajtottak a főútról, és befordultak az új Most irányába. Elhagytak egy benzinkutat, majd egy parkolót is. Baloldalt panelházak sorai álltak az útra merőlegesen.

„Nagyon szép…– jegyezte meg csipkelődve Ira – Bohdan Sláma itt forgatta a Boldogságot, nem igaz?”, kérdezte.

A chomutovi úton eljutottak egy nyolcas alakú kettős körforgalomhoz, amely egy ívesen áthidalt átjáróra vezette rá őket. A köd ritkult. Amikor rákanyarodtak a hídra, a mögötte elterülő pusztaságból kikandikált egy templomtorony. A torony mögül kőkorpusz tünedezett elő, csúcsíves ablakokkal.

„Szűz Mária mennybemenetele esperesi templom – mondta Hugó – Talán hallottál róla, Európában valószínűleg ez az egyetlen templom, amely kerekeken utazott. A kommunisták veszettül dicsekedtek vele.”, tette hozzá.

Lehajtottak a hídról, és balra fordultak. „Az az alacsony ott mellette egy barokk kórház és a Szentlélek temploma.”

Megkerülték a gótikus templomhajót, és megálltak egy üres parkolóban. Hugó odafordult az utastársához.

„És ez minden, Ira. Minden, ami megmaradt a városból, ahol negyvenezer ember élt.”

Irena kinyitotta az ajtót, és felhúzta a kabátja cipzárját. Bámészkodott. A templomhoz vezető utat hátborzongatást keltő piroslevelű fasor szegélyezte. Mellette, a nyálkás idő miatt teljesen üresen, egy új játszótér állt. A templomnál egy mesterséges tó, gyér növényzettel. A gótikus falak mentén, a gyárak távolságában egy kémény volt látható. A főúton elhaladó kamionok motorzaja idáig elszűrődött. A levegő bűzlött a széntől.

Hugó más dolgokat is érzett. Mintha még most is az orrába tapadt volna az összeomló házak és a robbanótöltet pora, zajuk pedig most is sértette volna a fülét.

Ira a játszótéren egy ragyogóan új faházikót nézett, és arra gondolt egy pillanatig, hogy Renka túl gyorsan cseperedett fel.

Kivette a zsebéből a mobilját, és bekapcsolta a kamerát.

„Jó lesz! Azok a cukorházak természetesen nem lesznek hasznunkra. De az a síkság ott hátrébb… Autóval oda lehet menni?”, szólt.

Hugó bosszúsan megrázta a fejét. A tekintetével körbejárta az idetelepített templomot. Úgy lógott ki a vidékből, mintha földönkívüliek szállították volna ide űrhajóval.

„Egy cinikus szakbarbár vagy”, sóhajtotta Hugó mosolyogva.

Ez jellemző volt Irára.

***

A szűk aszfalton haladtak.

„Nemrégiben újra megnéztem Juráček Egy kezdő hóhérnak való ügyét. Ismered?”, kérdezte Hugó.

„Valaha láttam a tévében –mondta Ira – hatvanas évek, nem igaz? Nem emlékszem belőle túl sok mindenre.”

„A hatvanas évek vége. Ezt követően Juráček immár gyakorlatilag labdába sem rúghatott. A film már a mozikba is alig került be. Ez egyfajta kafkai változata Swift Gulliverjének. A városka kültéri kulisszájaként pont a régi Mostot használták. Közvetlenül a lerombolása előtt. Hasonlóan az amerikaiakhoz, akik A remageni hidat forgatták itt. Ezt nevezem lehetőségnek…! Egy komplett történelmi, kísértetiesen roskadozó város, mint egy nagy kulissza.

Csak amikor másodszor láttam Juráček filmjét, akkor tudatosítottam, hogy milyen szép város is volt. Pusztulófélben is… Mert természetesen a kommunisták az utolsó években már semmit sem fektettek bele. Az embereknek nem volt meleg vizük, a homlokzatok omladoztak, az utakat nem javítgatta senki”, mesélte Hugó.

„Még az is lehet, hogy szívesen mentek azokba a panelházakba.”

„Biztosan voltak olyanok is. De Ira, képzeld azt el, hogy mondjuk Přibram hasonló módon válna köddé. Vagy Jílové u Prahy. Ostrava…! Egyébként pedig azt is le akarták rombolni, sőt a kőszénlelőhelytől biztonságos távolságban felépítették a Poruba lakótelepet is, ahová mindenkinek, aki a történelmi városrészben lakott, ki kellett volna költöznie. De végül nem került rá sor.”

„Akkor sem értem, hogyhogy senki sem tiltakozott!”

„Nem is tehették volna”, szisszent egyet Hugó, ahogyan az utolsó pillanatban került ki egy lyukat az úton. „Az akkoriban érvényes építési törvény alapján az eljárásban csak a szénkitermelés kezdeményezője vehetett részt. Tehát a bányászati hivatalok, a minisztérium, nem is tudom, ki mindenki – de nem a ház tulajdonosa. Ez jó, nem?”

„Ez inkább szörnyű”, mondta Ira.

„Ráadásul itt a bányában dolgozott minden második ember. Országos viszonylatban átlagon felüli keresetük volt.”

„Talán csak egyszerűen nem nőtt eléggé a szívükhöz”, jegyezte meg Ira elgondolkodva. „A kitelepítés óta egy vagy két generációnyi idő telt el.”

Az autóval elérkeztek egy kis repülőtérhez. A hangárhoz vezető letérő előtt a mosti tömegközlekedés egyik autóbusza állt a végállomáson. A sofőr megerősítette nekik, hogy tovább már nem lehet menni.

„Vagyis lehet, ha nem veszik figyelembe a behajtani tilos táblát”, vigyorodott el. „De járnak errefelé a zsaruk, és ellenőriznek. Szükségük lenne engedélyre a nemzeti bizottságtól. Akarom mondani a hivataltól.”

„A nemzeti bizottságtól, az szép!”, nevetett Ira, miközben megfordultak az autóval. „Ezt már tényleg régen hallottam. De hát csak nem volt olyan öreg az a pasi.”

„Ez más vidék, drágaságom”– mondta Hugó – na de majd még meglátod.”

„A drágaság egy kicsit jobban tetszik, mint a szakbarbár, de jaj neked, ha az előtt a szemtelen recepciós előtt mered ezt mondani!”, szúrt neki oda vidáman Ira.

Hugó elmosolyodott. Senki mást nem ismert, aki pillanatnyi hangulatával ennyire képes lett volna befolyásolni környezetét. Vagy lehet, hogy csak őrá volt ilyen hatással.

Eközben, vagy félórás hallgatás után a GPS is magához tért, és egy valamikori barnaszénlelőhely területének kellős közepén szólalt meg kultivált női hangon: „Az utca végén forduljon balra…!”

Csak jóval távolabb fordultak le. Ekkor már elhagyták Lom u Litvínovot, a köd már sehol sem volt és a nap a lepusztult házak homlokzatai felé nyújtogatta hűvös csápjait. A város lenyűgöző komorságúnak hatott. Ira lőtt néhány képet.

„Lom, ígéretes”, motyogta, és az új okostelefonján megjegyzéseket pötyögött be a kijelzőn.

Hugó hallgatott. Az út változatos kulisszáit kémlelte. Irena egy idő után felfigyelt rá, hogy valamiért túl régóta hallgat már. Odasandított a szeme sarkából. Kifelé tekintett, szokatlanul feszült figyelemmel.

Hugó megérezte önmagán Irena tekintetét, picit elvigyorodott.

„Szívesen elmennék egy helyre, nem messze innen. Inkább magáncélból, mint a film miatt. De akár még az is lehet, hogy nekünk is jól jön,” szólt.

„Imádom, amikor titokzatos vagy”, Ira szintén elvigyorodott.

„Nincs szó titokról – válaszolta – Libkovice mond neked valamit?”

Irena beindított egy gyors mentális keresőt. Ez a név egy elásott emlékfoszlányhoz vezette el őt. Mint általában, először asszociációk és hirtelen összekapcsolódások jöttek fel. Sok esetben egyáltalán nem sejtette, hogy mely szál honnan hozott elől egyes dolgokat, de idővel megszokta, hogy ezekben az első megérzésekben érdemes bíznia, mert végeredményben helyesnek bizonyultak. Ezúttal is felötlött benne: Libkovice – Ibra Ibrahimovič.

Ibrahimovič fotós volt, jutott eszébe. Kilencvenes évek. Kiállítás. Libkovicei templom. Blokád.

„Már tudom”, mondta Ira lassan, ahogyan a szálak sorban összekapcsolódtak. „Ez az a falu, amelyből szintén csak egy templom maradt meg. Abban az időben, amikor fősulis voltam, a környezetvédők jártak ide tiltakozni, ugye?”

„Pontosan. A szén miatt az egész falu eltűnt. Az embereket panelházakba költöztették át Bílinába, Litvínovba és Mostba. Csak azzal a különbséggel, hogy azt a templomot is szép csendben lerombolták pár évvel később. De a kitermelési terület növelését ezúttal már nem engedélyezték, úgyhogy az egész teljesen felesleges volt.”

„Csak azt ne mondd, hogy te is jártál ide hozzákötözni magad a markológéphez annak idején!”

„Nem. Én gyerekként jártam ide. Háromhavonta, három éven keresztül”, közölte Hugó.

„Ide?!”, kérdezte Ira.

Hugó megcsóválta a fejét.

„Elhinnéd nekem, hogy ezt a környéket egyáltalán nem ismerem…?”

„Miért jártál ide?”

Elhagyták Lom utolsó házait. Az út jobb oldalán púpos házikó állt, türkizkék csempékkel körberakott ablakokkal és lábazattal. Kissé furcsán nézett ki, mintha egy düledező fürdőépület bejárata lenne. A kertből sűrű fehér füstoszlop tört felfelé, valaki a falevél-kupacokat égette.

Hugó hirtelen lefékezett, és fejét a ház felé fordította. „Nézd!”, mondta lelkesen. „Erre emlékszem! Ezekre a kék csempékre!”

„Te ide jártál…ebbe a fürdőszobába?!”

Hugó, félmosollyal az arcán, ránézett Irenára. Volt idő, amikor jókat szórakozott magában, ha így ugrathatta őt. Ira azonban mindig csak egy kis ideig bírta, aztán mérgelődni kezdett.

„Libkovicéban börtön volt. Apu után jártunk ide”, válaszolt.

Irena elhallgatott egy pillanatra. Ránézett Hugóra, aki a szemében részvétet látott megvillanni. De csak egy másodperc erejéig. Irának páni rettegése volt a szentimentalizmustól. Szégyenkezve rázta meg a fejét.

„Hát én erről teljesen meg is feledkeztem. Hány éves is voltál?”

„Tíz, tizenegy, tizenkettő… hihetetlen, hogy szinte semmire sem emlékszem.”

Hugó ránézett a fehér füstoszlopra, és igyekezett egy kicsit oldani a hangulatot.

„Szerintem apa volt az egyedüli a prágai értelmiségiek közül, aki Libkovicét annyira nem bánta meg”, szólt.

„Na persze”, vigyorodott el Ira, a szíve mélyén repesve az örömtől, hogy újfent visszatértek az ironikus viccelődés biztonságos talajára. „Nem hiszem, hogy bárkinek is a szívéhez tud nőni…”

„Akkor is szeretnék odamenni. De sejtelmem sincs, hogy egyáltalán oda lehet-e még jutni.”

Az út szűkült, és az útburkolat minősége egyre rosszabb volt. Nem sokkal azután, hogy elhagyták a falut, szembe találták magukat egy sorompóval. Előtte az aszfaltútból egy földút vált ki, és balra kanyarodva egyenesen a mezőbe futott. Hugó megállt az út menti füves részen.

„Ez az út vezetett oda… Továbbmegyünk megnézni?”, kérdezte.

Ira rámutatott egy nagy táblára, amely a sorompó előtt virított.

BÁNYÁSZATI TERÜLET. ILLETÉKTELENEKNEK BELÉPNI TILOS.

„Na és?”, rántotta meg a vállát Hugó.

„Vannak ott kamerák is”, figyelmeztette őt Ira a legalul olvasható feliratra.

BŰNMEGELŐZÉS ÉRDEKÉBEN BEKAMERÁZOTT TERÜLET.

„Akkor nyugodtan várj itt, vetek oda egy pillantást egyedül”, javasolta Hugó.

Ira megcsóválta a fejét.

„Csak azt remélem, hogy Kryštof nem lesz túlságosan pipa, ha felhívják a rendőrök, hogy tényleg forgatási helyszínekre vadásztunk-e itt.”

Átmászott a sorompó alatt, és elsőként indult el az ösvényen. Hugó követte őt.

Az út benőtt mezőn kanyargott keresztül. Hugó gondosan tekintgetett körbe, de nem igazán talált a környéken semmi megörökítésre méltót. Pár perc gyaloglás után egy kereszteződéshez érkeztek, bal oldalon a dombok közé egy betonút vezetett felfelé, a másik, még mindig a porosabb út, tovább vezetett egyenesen. Hugó tanácstalanul nézelődött.

„Ismerős ez itt neked?”, kérdezte Ira.

Hugó megrázta a fejét.

„Baromira nem. De azt hiszem, hogy az út Libkovicéba mindig egyenesen haladt előre, sosem kanyarodtunk így el. A falunak pedig valahol már itt kellett volna lennie… Errefelé még nem bányásznak, csak nem tűnhetett el ez is nyomtalanul… Hisz majd háromszáz ház állt itt”, jelentette ki.

Ira rámutatott egy alacsony fára, amely nem messze az úttól magányosan növekedett.

„Nesze neked, itt is van – mondta – a nyom. Ez egy szilva, nem? Valaki kertjének utolsó nyoma…”

Folytatták a gyaloglást tovább, kelet felé.

Itt az aszfaltút környékén mindkét oldalon földhalmok és kicsavart gyökerek álltak kupacokban. Összevágott száraz fák. Továbbá aknagyűrűk és földhalmok, amelyekből drótok kúsztak kifelé és a beton darabokban állt ki.

Vízelvezető csövek. Kövek és téglatöredékek.

Hugó megállt egy nagy rakás porhanyósodó betontáblánál. Némelyik közülük még egészben volt. A betonlapok között sárga fű nőtt.

„Utcakövek– mondta Hugó – talán pont azok, amelyek a templom körül voltak.” Felugrott a legmagasabb betontáblára, ami erre veszélyesen megbillent. Ira felmászott egy másikra, és szétnézett.

A horizonton óriási kerekes kotrógép körvonalai bontakoztak ki a ködös párából. Bal oldalt erőműtornyok szakították át a felhőréteget. Távolabb a bílinai lakótelep fehérlett. A város felett magasodott a Bořeň-domb, amely még a Cseh-középhegység arányaihoz képest is olyan valószínűtlen alakú kúpot formált, hogy Hugó tulajdonképpen azon csodálkozott, hogy az évmilliók alatt még nem tört ki.

Ott álltak Libkovice utolsó maradványain, az elpusztításába beletörődött falu temetőjén, amelynek földjébe húsz év elteltével sem túrt bele senki.

„Akarsz még tovább menni?”, kérdezte Ira.

„Nem – csóválta a fejét Hugó – úgy gondolom, nincs értelme. Kellett volna, hogy legyen itt egy letérő a faluból a börtön felé, de talán be van temetve ezzel a sok törmelékkel. Nincs itt semmi, ami alapján tájékozódhatnánk…”

Megfordultak. Hugó kissé csalódott arcot vágott. Amikor bemásztak az autóba, Ira így szólt: „Akkor megkérdezünk valakit a helyiek közül. Az idősebbek között talán akad, aki emlékezni fog.”

„Hagyd a fenébe– vetette oda Hugó, és megfordult az autóval – csak egy próbálkozás volt.”

Visszafelé haladtak, a kék csempés ház melletti kertben a falevelek még mindig füstöltek, a szomszéd telken egy idősebb férfi fűnyíróval járt fel-alá.

„Állj meg!”, mondta Ira határozottan.

„Miért?”, értetlenkedett Hugó, de rálépett a fékre.

Irena nem felelt. Még mielőtt Hugó feltartóztathatta volna őt, kisurrant az autóból, és megindult a férfi felé. A férfi zöld munkaruhában állt, közel a kerítéshez és húros fűnyíróval a gyomot vágta a betonoszlopok körül. Hatvan év körüli lehetett.

„Jó napot!”, kiáltotta Ira, hogy túlharsogja a fűnyíró lármáját. A férfi odanézett, elengedte a kapcsolókart, és a fűnyíró elhallgatott. Felnyitotta a védősisak plexiüvegét, napbarnított arca és a megereszkedett szemhéjai alatt sárgás szemfehérje volt.

„Nem ismeri azt a helyet, ahol valaha Libkovice volt?”, lendített Ira a kezével abba az irányba, ahonnan érkeztek.

„Miért?”, kérdezte kelletlenül.

Munkaruháját beborították a levágott fűdarabok. „Maga valamiféle újságíró? Kit érdekel ma még holmi Libkovice…?”

Ira elmosolyodott.

„Nem vagyok újságíró…”

Rövid pillantást vetett az autó felé. Hugó nem szállt ki. Ira úgy döntött, hogy őszinte lesz.

„A barátommal vagyok itt… Az apja annak idején a libkovicei börtönbe volt bezárva. Most, hosszú idő után szeretett volna újra elnézni oda. Nem tetszik tudni, hogyan lehetne odajutni? Hogy pontosan hol volt?”

A pasas egy pillanatig szótlanul fürkészte őt. A tekintete lesiklott a csupafű munkaruhájára, tett pár próbálkozást, hogy lesöprögesse.

„Az a javítótábor közel volt a faluhoz. Még azelőtt rombolták le, mielőtt a falut. De a panelházak maradtak ott még egy darabig, ezekben szálltak meg a bontási brigádban résztvevő férfiak és a biztonságiak. Hogy még mindig ott állnak-e, azt én nem tudom.” Egy kicsit hezitált, aztán hozzátette: „De kérdezzen meg egy bizonyos Franta Koryčant, a kocsmában szokott lenni ebben az időben, itt a templomnál. Vegyen neki egy felest és lehet, hogy mond magának valamit. Már, ha még nem lesz olyan részeg, mint a csap.”

Ira szélesen elmosolyodott. Ez a mosoly egyaránt volt gyermekien őszinte és vonzó. Néha tudatosan alkalmazta, sokszor jól jött a nehézkesebb tárgyalásokkor, mint egy kulcs, amely a tartózkodó szíveket és a hozzáférhetetlen ajtókat nyitja meg, máskor az arca hátsó szándék nélkül ragyogott fel, mint most. De így vagy úgy, a legtöbb férfira ugyanolyan hatást gyakorolt. Hugó már régen nevet adott neki magában. Atombomba-effektus.

A munkaruhás férfi sem volt kivétel. Száját vigyorra húzta, és megmutatta tönkrement fogsorát. Kezével jelzett Irenának, hogy hajoljon közelebb, mintha ugyan hallhatta volna őket bárki is, és így szólt: „Mert Franta is ült ott. Ő már fiatalkorában is szeretett verekedni. De úgy sem fognak ott látni semmit”, tette hozzá szinte nyájasan. „Menjenek inkább Mostba, ott a múzeumban van azoknak a lerombolt falvaknak a kiállítása…”

„Koryčan? Van valami tippje, hogyan ismerjem fel?”, kérdezte Ira.

„Őt könnyen felismeri – válaszolta – hiányzik a bal keze.”

Ira megköszönte. „Szép kertje van”, jegyezte meg a tekintetét a kerítésen túlra irányítva, és villantott még egy mosolyt.

Hugó az autóból figyelte, ahogyan visszatér. A férfi a kerítés mögött lassan visszahajtotta a plexiüveget, de nem szalajtotta el a lehetőséget, hogy a távozó nő után hosszú pillantást vessen. Hugó teljes mértékben meg tudta érteni. Aztán a fűnyíró újra zúgni kezdett.

Irena becsusszant az autóba, és vidáman így szólt:

„Fordulj meg, és menj vissza a templomhoz. Szereztem neked egy pasast, aki állítólag többet tud mondani nekünk. Azt a mindenit, olyan érzésem van, mintha egy filmben lennék!”

Az autóból odaintegetett a kerítés felé. Elnevette magát, és Hugó, minden szorongó érzése ellenére, jóleső csiklandozást érzett a gyomrában.

***

A templom melletti vendéglő félig üres volt. A falakon jégkorongtrófeák és zászlók lógtak, felettük a tévé ment lenémítva. Franta Koryčant mindjárt az ajtóból megismerték. Egy zöld bomberdzsekis, kopasz, kigyúrt pasassal ült az asztalnál. Egy korsó sör és egy doboz Chesterfield cigaretta volt előtte. A bal kabátujja ernyedten lógott le a válláról.

Hugóval odaültek a szomszéd asztalhoz, gulyáslevest rendeltek maguknak, az óra már fél egyet mutatott.

„Kérdezzem meg őt?”, kérdezte Ira halkan.

„Megkérdezem én.”

Felállt, a táskáját a székre tette, és odament a szomszéd asztalhoz.

„Koryčan úr?”, kérdezte Hugó a félkezűt.

„Én vagyok. Szenet kellene szállítani?”

„Csatlakozhatok egy pillanatra?”, tudakolta Hugó.

Franta Koryčan vállat vont, és füstölő Chesterfieldet tartó jobb kezével a kopasz pasi melletti üres székre bökött. „Miről van szó?“

„Azt mondták nekünk, maga tudna tanácsot adni abban, hogy el tudunk-e valahogyan jutni az egykori libkovicei börtönhöz.”

A szemközti izompacsirta elvigyorodott, és megcsóválta kopasz fejét. Koryčan bizalmatlanul méregette Hugót. „És mégis miért?“, kérdezte.

Hugó sóhajtott. „Hát, mondjuk úgy, hogy annak idején jártam oda apámhoz. Már régen volt, így meg akartam nézni, hogy mi maradt abból a helyből.”

„Nagy szar maradt belőle“, szövegelt a kopasz.

„Szóval az apja ott ült?“, kérdezte a félkezű lassan.

Hugó bólintott.

„Melyik időszakban?“

„Hetvennyolctól három évet. De már meghalt, és én szinte semmire sem emlékszem. Csak azokra a panelházakra, homályosan“.

„Maga van vagy negyvenéves, nem?“

Egy pillanatig egymás szemébe meredtek. Mi köze van hozzá, gondolta ingerülten Hugó. A szeme sarkából megneszelte, hogy a pultos két levest hozott ki az asztalukhoz. Ira kissé feszülten figyelte őket.

„Negyvenöt. Miért?”

Az asztalnál szinte észrevétlenül megváltozott a hangulat.

„Hetvennyolctól…”, ismételte Franta Koryčan, és beleivott a sörébe. Ránézett a szemben ülő barátjára, és sandán elmosolyodott. Hugónak egyre kevésbé tetszett ez az egész.

A félkezű gyanakodva méregette őt. Majd odavetette az asztalon túlra: „Mitől van az, Karel, hogy nem hiszek neki.”

„Talán mert mellébeszél”, mondta a kopasz lassan, és nyilvánvaló barátságtalansággal nézett rá Hugóra.

„Az már tuti, hogy mellébeszél”, adta elő nyájasan Koryčan.

Hugónak önkéntelenül megfeszültek a hasizmai.

Irena a szomszéd asztalnál ült, szórakozottan kavargatta a levesben kanalát, és nyugtalanul figyelte őket.

„Miért beszélnék mellé”, kérte ki magának Hugó nyugodtan, de a halántékában lüktetni kezdett a vér.

„Tudod miért?! Mert akkor a faterod vagy tíz éves volt, amikor megszülettél!”, ment át lazán a tegezésbe Franta, és cigarettáját beletette a hamutálba. „Libkovice ugyanis annak idején kiskorúak javítóintézete volt. Kivéve ha a te faterod nem smasszer volt inkább. Egyikükre egyébként nagyon hasonlítasz. Az egyik jó nagy köcsögre.”

Hugó érezte, hogy pillanatokon belül kénytelen lesz felállni és behúzni neki egyet, ha valaha még férfinak akarja érezni magát Irena előtt. De akkor most essen neki egy nyomoréknak? Nem mellesleg pedig tőle húsz centiméterre ült egy bomberdzsekis felpumpált gorilla. Felállt.

„Azt hiszem, feleslegesen fáradtam”, mondta olyan jegesen, ahogyan csak képes volt. „Azt gondoltam, hogy abban a börtönben ültél te is. De nyilvánvalóan csak kitaláltad. Mert különben tudnád, hogy a kiskorúakon kívül még három felnőtt fogoly is volt ott.”

Koryčan ellökte a székét, és ugyancsak felállt.

„Te köcsög zsernyák!”

„Menj a fenébe!”, mondta Hugó és sarkon fordult. Ebben a pillanatban két izmos kéz ragadta meg hátulról. Már régen fogta le valaki Hugót ilyen módon. Olyan rég, hogy úgy érezte, mintha az ösztönei már eltünedezőben lettek volna.

„Hagyjátok abba!”, sikította Ira. A csaposhoz fordult. „Csináljon már valamit!”

A csapos kijött a bárpult mögül, de nem több mint két lépés távolságra. „Tűnjetek innét, itt senki sem fog verekedni!”

„Ira, fuss el!”, préselte ki magából hörögve Hugó. A nyaka a gorilla alkarjának szorításában volt.

Ira ijedten nyúlt előre, és megragadta Hugó táskáját. Kinyitotta és kotorászni kezdett benne. A szkinhed könyökhajlatával tartotta fogva Hugó nyakát, és előrehajolásba kényszerítette.

„Engedd el!” kiabálta újra Ira. „Az apja tényleg ott volt!”

„A három közül mindegyiket ismertem!”, ordította Franta, és az egy szem kezével hadonászott Hugó arca előtt. „Kettő még mindig él. Már csak azt próbáld nekem bebeszélni, te szemét, hogy ilyen rendőrpofával azután a Vavřinec nevű politikai doktor után jártál oda!!!”

„Igen!”, hörögte Hugó.

„Az istenit neki, Franta, azt mondtam, hogy fejezze be…!”, tiltakozott gyatrán a csapos, de egy lépést sem tett előre.

Ebben a pillanatban Irena végre megtalálta azt, amit keresett. A személyes iratok tokját. Kirántotta belőle a jogosítványt, odaugrott Koryčanhoz, és odadugta az okmányt az arca elé.

„Vavřinec, úgy hívják, hogy Vavřinec, látod?!”

Franta Koryčan kitépte a jogsit a kezéből, és hitetlenkedve ránézett.

„A francba, engedjék már el őt!!”, kiáltotta Ira. A hangja hisztérikus volt, és úgy érezte, nem kell sok hozzá, hogy elsírja magát.

***

A visszaúton a szállodába Ira vezetett. Nyugodt arcot vágott, de legbelül még mindig zaklatottnak érezte magát. Hugó ugyan vékony testalkatú volt, de emellett széles vállú és több mint száznyolcvan centi, így általában azokban, akik nem ismerték a konfliktuskerülő oldalát, inkább tiszteletet ébresztett. Lélekben átkozta önmagát ezért a gyerekes ötletért. Micsoda egy agresszív paraszt. Ő maga meg egy idióta! Hiszen az a pasi a kertben világosan megmondta neki: Ő már fiatalkorában is szeretett verekedni.

Záluží felett, magasan a levegőben egy madárraj keringett. Hugó összeszorított szájjal ült mellette.

Ira hallgatott.

Sejtette, hogy Hugó a legszívesebben egyedül lenne most, és hogy a puszta jelenléte az egész incidensnél csak tetézi benne a megalázottság érzését.

Nem, ez egyáltalán nem volt olyan, mint a filmekben. A filmekben az ilyen jelenetek könyörületes vágással végződnek. Vágás, és egy újabb kép: a hőst az otthonukban eredeti whiskey-vel itatják a megzavart támadók. Egymást bocsánatkérően hátba veregetik. Már mindenki kibékült. A nagyszerű apáról beszélgetnek. Újabb vágás: a részegek az egykori börtönintézet területére tartanak.

Szívesebben lett volna inkább ennek a filmnek a részese. Kínos feszengések, Hugó öklendező köhögése, Koryčan kelletlen mentegetőzése nélkül: „Akkor bocs, tesó, és azt a levest én állom.” Az ő mindent csak tovább rontó vigasztalgatása nélkül. Ha lenne lehetősége rá, hogy magára hagyhassa őt, megtenné azonnal. De csak egy kocsijuk volt.

Tudta, hogy Hugót most legalább két órán keresztül békén kell hagynia. Csendben lenni. És főleg nem sajnálni. Addig, amíg elmúlik az öldöklési kedve.

Kicseszett Libkovice.

*A fordítás a „Susanna Roth Díj 2020“ című nemzetközi fordítói verseny keretei közt jött létre. A verseny magyarországi fordulóján Boda Bianka érte el az első helyezést. A mű eredeti, cseh címe: „Vytěženej kraj”.

 

 

Veronika Bendová (1974, Prága)

Cseh írónő. Szülővárosában forgatókönyvírást és dramaturgiát tanult.  Az irodalmi életben a 2012-es megjelenésű a Nonstop Eufrat című regényével debütált, amelyet spanyol nyelvre is lefordítottak. Legújabb regénye a 2019-ben megjelent Vytěženej kraj.

 

 

 

Boda Bianka (1993, Kassa)

Művészettörténetet és néprajzot végzett Budapesten az ELTE-n. Jelenleg a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének muzeológusa. Lelkes irodalomrajongó, ennek hódolatául csehből és szlovákból fordít magyarra.