Csobánka Zsuzsa Emese: A helyemen ülsz 5.

Teszler Tamás felvétele

Apám anyukájáról keveset tudok. Határon túli magyar, ma így nevezik, és az a szó, hogy Kárpátalja, regényes életeket rajzol a neve köré. Ízlelgetem magamban az idegenségét, míg a míniumszínű hímzést nézem, mit jelent rám nézve ez a határon kívüliség. Mérgező. Ennyit tudok az anyagról, régen elterjedt festékalapanyag volt, ma inkább csak ólomüveg gyártásánál használják. A diákoknak szoktam beszélni erről, míg a törött nyakú kancsót rajzolják. Vörös színű kristályos anyag, a latin eredeti cinóbert jelentett. Hogy az úgy van, hogy az ember elkezd vágyakozni, és végül körbejárja a világot, határon innen és túl, mint a mesében, de mégis ugyanoda ér haza. A hely más lesz, más lesz ő is, kurtán-furcsán csúsznak egymásba az elemek, olyan, mint egy rossz vicc, mondom, és fel is szisszenek hozzá, Maja felkapja a fejét.

– Minden rendben, tanárnő?
– Persze.

Nagymamám is túlélte a férjét. A mi családunk rendre úgy döntött, a férfiak előbb mennek el, mintha a nem egyben válasz lenne az időre és a szabadságra is. Önmegvalósító, erős nők vonulnak mindkét oldalon, alkotó, teremtő nők, a diagnózis inzulinrezisztencia vagy rák. Nagymamáról annyit tudok, hogy nem kapott levegőt a végén. Ez most nem a vége, a buszon ülök, de a maszk alatt nem sok jut nekem sem. Nagymama zihál bennem, elmosódnak a határok az országok között, átrajzolt, elnagyolt életek, mintha az emberi lét a történelem karikatúrája lenne csak.

Visz a busz, késő ősz van, ragyogó délután, a gyerekek hangosan játszanak a téren.

Hirtelen emelkedek fel a balomon lévő nő mellől, ő a mobilján babrál, látom, zenét keres, az enyém mindössze 2%-on van, merülök. A busz élesen kanyarodik, jobb korábban készülődni, ez is családi örökség, mindig a rosszabbra számítani, elsárguló levélre, túl sok fényre a párkányon, mintha az ember nem lenne szabad.

A cikkben azt írják, a könnyezőpálma kapaszkodógyökereit nem kell levágni. A cserépen körbe lehet tekerni, vagy óvatosan a talajba szúrni, azon keresztül is tud nedvességet és tápanyagot felvenni, és további támasztékot nyújt a növénynek. Ha minden jól megy, epifitia életmódra vált. A cikk írója külön kiemeli, nem parazita, csak más növényen él. Ilyenkor elveszti a kapcsolatát a talajjal.

Leszállok a 99-esről, a megálló új, mikor ide költöztem, még nem volt, ami védjen az esőtől. Emlékszem, az utolsó évben késő délutánig javítottam az érettségi dolgozatokat, aztán egy kupaccal elindultam hazafelé, mondván, majd ott befejezem. Csepel és Pesterzsébet között a Védgát utcánál szakadt le az ég. Kék bőrcipő a lábamon, csupasz lábszár, térdig érő szoknya. Felül blúz és kardigán, a dolgozatok cérnapántos szövetszatyorban. Sósfürdőnél már tudtam, ez nem kora nyári zápor, de még reménykedtem, hogy eláll.

Ebben a buszmegállóban töltöttem el azon a májusi napon két órát.

A kislány, aki az anyukájával érkezett, gumicsizmásan rugdosta a vizet, az anyja rászólt, ne fröcsköljön, más is van a világon. Tőle tudtam meg, ha nagy buborékokat rajzol az eső, akkor sokáig tart majd. Akkor kezdtem kétségbeesni. A kislány nevetett, tetszett neki, hogy kuruttyol az eső, úgy mondta, békakirályfi, hess, eső, hess, talán inkább dalolt, mint beszélt, én pedig láttam magam előtt a szétázott érettségi dolgozatokat, a kerékbe tört életeket, és hogy ennek az egésznek én vagyok az oka.

Nevetséges dolgokon múlik a rend, például egy otthon felejtett esernyőn.

A mostani diákjaimra gondoltam, hogy micsoda képtelenség, azt tanulják meg, maszkot kell hordani, és a kapcsolódásra a tekintet az egyetlen biztosíték, már ha ki bírjuk állni. Frida Kahlótól nem ezt tanultam. Az önmagába gabalyodó, huzalozott test vérköreit, azt a rendet, ahol egy nő végül önmaga kezét fogja meg. Emlékszem, fiatal egyetemistaként micsoda példakép volt, az önsorsrontó nők sorába illő mexikói díva, a Sylvia Plath-t követő női minta, hogy hogyan lehet élni. Csak azt felejtettem el, hogy ez egy közép-európai ország, ez egy másik kontinens, ahol olyan szigetek vannak, amiket áradó esők kötnek össze a szárazfölddel. Az összes többi úri hóbort, köldökét nézegető szégyenfoltos ország.

Olyan világ, ahol a múltba szorul a lélegzet, és nekem éveken át kell csendéletet rajzoltatnom száz meg száz gyerekkel a határon innen, mire megértem, hogy a vágyakozás csendben is meg tud születni, mert emberi, s mint ilyen, se nem rossz, se nem jó, egyszerű tapasztalás.

A mexikóvárosi Guadalupei Szűzanya után a częstochowai Fekete Madonnához mentem el, aztán Fátimába, a Szűzhöz, vágytól hajtva, belső indíttatásból, mintha valami ott engem akarna, de hiába vert a szeplőtelen pulzusa percenként százötvenet, az enyém az istennek nem akart hetven fölé emelkedni.

Szokták kérdezni, van-e család.

Így, általánosságban. Aztán azt, vannak-e gyerekeim. Rávágnám, van több száz, és ha években mérjük, több ezer, de aztán csak az indián szobor marad, Kokopelli, ami a termékenységet hivatott elővarázsolni furulyaszóval az éjjeli szekrényemen. Fátimai Mária a falról figyel, a Fekete Madonnát eltettem az emlékek közé, mert van olyan része az életnek, ami jobb, ha dobozban lakik, és nincsen szem előtt. Így vagyok a bennem burjánzó szégyennel is. Minek arról beszélni, meg tudja nyomorítani a lelket a magyar rögvalóság, és hiába mutatom a diákat a végzősöknek, a művészettörténet luxus, nem jutok beljebb önmagamban. De az eltitkolt vágyak mérgeznek. És én szeretnék újra lélegezni, mérgek nélkül rajzolni új sormintát. A cinóber helyett legyen ultramarinkék.

Az összenövés és a szétszakadás titkának fontosságát tanította Mexikóváros és Frida, a könnyezőpálmák hanyag sora egy női testbe zárva. Megmutatta, hogy hiányzik a gondos női kéz az életemből. Az, amelyik kiegyengeti a terítőráncokat, az, amelyik férfiak gyöngyöző homlokán simít végig a hajnali orgazmus után, és az is, amelyik egyszerűen csak ott van, és fogja a lázálmos gyerek kezét, virraszt mellette reggelig. Sebek is vannak rajta, vasaló vagy sütés nyoma, hegesedő, varasodó árulkodás, egy figyelmetlenül kinyitott konzerv roncsolt mintája a testen. Hiányzott a saját kezem.

Nagymama nem sír. Mária-könnyeket is csak a szobrokon találtam. Ahogy közeledik a tél, most még aranyszínbe öltözik a vég előtt a táj. A házak felett aranylevelek integetnek, éjjel a pislákoló fényben aranyszínű lombok bólogatnak, mintha filtert áztatna az éjszaka. Lassan telik a hold, olvasom, 2020. október 31. az elengedés teliholdja. Ez nem valami ostoba spiri cucc, a halottak napjával tanulok én is az idő ölelésében élni, ahogy valamennyi halottam tanította. Másnap költözöm.

De most még az arany van, a talpam alatt eltűnt az út, ahogy lépek, hangosan sercennek a levelek. Apró száruk az ég felé fordul, olyanok, mint a gyantával kitépett női hónaljszőr. Nagyobbacska végük egyfajta hagyma, a megvastagodott részekben szó nélkül találok valami biztatót, pedig az igazi kétségbeesést a remény táplája, már ezt is tudom.

A buszon leszállás előtt a könnyezőpálmáról olvastam. Csalódottságot éreztem, mert kiderült, hogy semmi köze a pálmákhoz, valójában a konytvirágfélékhez tartozik. Ez is milyen már. Honnan lehet azt tudni, hogy az ember valójában hova tartozik. Pláne, ha a név sem segít.

A telepre valószínűleg ezen az úton soha többet nem jövök. Ilyen fényben, ilyen gyerekzsivajban biztosan nem, mert november 1-én költözöm. Maradnak az ágaskodó levélszárak, marad a hajbókoló fény, marad a leveleken az ujjam nyoma, pórusra pórus, kicsiben a nagy, mert a forma állandó, csak a nézőpont kérdéses. Néztem közelről, pont olyan, mint repülőgépről Írország, kis parcellák, jól körülhatárolható szélekkel.

De Írország zöld, a levél arany, a bőröm pedig átlátszó.

Nagymama kezén nincsenek pórusok. Ez nem hülyeség, ilyen van, és még csak nem is betegség. Szeretek úgy gondolni rá, hogy nagymama az, aki nem hagy nyomot, érintetlenül hagy mindent maga után, máshogy van jelen. Nagymama átlélegzi a tereket, ne legyen méreg bennem. Lassan a házhoz érek, és mire nagymama érintéséig jutok, látom, most gereblyézi össze az avart a szomszéd. Biccentek, biccent ő is.

– El akarok köszönni, költözöm – nem ismerek a hangomra.
Üvegbura alól szólok, elvigyorodik.
– Megint? – bólintok, de hallgatok.
– Kedves fiatal lány jön ide lakni – ennyit sikerül kipréselni magamból. – Rendes.
– Mint a legutóbbi – mondja, és fordul is vissza a levelek felé. – Jön majd azért? – szúrja oda az avarból. – A gyerekeknek hiányozni fog.
– Persze – mondom, de túl gyors a válasz, ki tudja. – Minden jót!
– Magának is!

Közben a gereblyét a feje fölé emeli, mintha fáklya lenne, azzal int.

A lakásban nyitva hagytam az ablakot. A parkettán két levél fogad, az egyik a szőnyeg mellett, a másik a könyvespolchoz közel. Hagyom őket, költöztem már annyit, hogy tudjam, minden alkalom arra, hogy körvonalazódjon, mi a fontos. A végén egyre kevesebb dolgot hord át az ember, elhagy ezt-azt, kiderül korábban értékesnek hitt tárgyakról, hogy valójában könnyebb nélkülük. Félelmetes, milyen kevés marad. Egy tenyérben elfér. Egy másik kéz vagy a tárt karom. A nyitottság, az átrajzolt határok, átrendezett terek és szobák. A pálmát viszem, az nem kérdés, legyen, ami emlékeztet a szabadságra. Fehér lapot veszek elő, grafitceruzát. Leülök a konyhaasztalhoz, reccsen a szék, elkezdem körberajzolni a kezemet.

Csobánka Zsuzsa Emese (1983, Miskolc)

Költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is napvilágot látott, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018). Portréját Teszler Tamás készítette.