Kántor Zsolt: A nem-helyek; A nyelv, a dolgok és a tudat; A pillanat, mint átjáró; Aufklérung: ma; Álom a túrógombócról; A filoteista (versek)

A nem-helyek

Marc Augé könyvéhez

A tudás feletti rész, az elme padlása az a hely, ahova be tud lépni az intuíció. Az elnémult, de szóra bírható „egész” megbízottja. S ő a sejtelmek szóburkait pukkantgatja ki. A végest csak érinti. A világ széle odasül néha a Galaktika palacsintasütőjéhez, s letörik egy fragmentum. Abból lesz a vers. Az empátia több mint a megértés. Magáévá emészti a karakter az ihlettel együtt a szót. Az egzisztenciális belesimul a szövegbe. A posztromantikus atmoszféra nem nyeli le maradéktalanul a szellem szigetét. Hagy belőle másnak is. Csak mossa a partjait. Tisztítja az észt. A disszonanciák kivesézése az unalom visszaszorításának egyfajta kísérlete. A menekvés terrénuma. Érdemes Kurtág Györgyöt hallgatni és Kosziczky Évát olvasni együtt ilyenkor. Az egyén belátja, hogy létezik. Hogy örömet talál a gondolkodásban. Az álom értelmet nyer. Még akkor is, ha a stílus szétesésként mutatkozik meg. S a szellem: cizellált szelenceként. A néző (az olvasó) megismétli magában az alkotófolyamatot. A szövegbe kódolt iránytű a befogadóra mutat. És ráhelyezi a terhet. Aszalt szó-csutkák, kék szótövek főzeteként konstituálódik az opus. Egy kereszt alakú fába be/vert szavak, szegek között. És ott van a felszeletelt égbolt. A vers legbelső tere. És kicsurran a vér a géppapírból a nyomtató tetejére. Mintha a frigyládára fröccsent volna az izzadtság. A főpap izgalma is belekerült az áldozati rítusba, mint önerő. S végül elpárolgott, ahogy folyt a szertartás. Mert az Úr fokozatosan levette a terhet a szolgáló válláról. Kiürítette a pap lelkét, mint egy lomtárat. És önmagát tette bele. Ornamentika és architektúra. Sok kis szerep. S szelep. Mindig a hiányokra épül a meglévőség. S ahogy elvégzi az ember a feladatot, rádöbben: alkotott! S nem veheti el az inspirációt senki tőle. S beöltözik a késztetésbe, mint süvegbe és palástba. Mert a vonakodás ráér.

A nyelv, a dolgok és a tudat

Néma tekintet. Mintha egy esőcsepp
mondott volna valamit. A „történet”
beágyazódot a meg-nem-történtbe.
A láthatatlanba. A lehetségesbe.
Kibújt az áttetszőből az írás. Talán
el is olvasom, ha nem csukom le
a gép fedelét. Éreztem, hogy valaki
ír a memóriámba egy zenét. S ez jó
volt. Mert beszélt a keze. Értelmes
nyelven szólaltak meg az érdekek.
Azután átszakadt a burok.

A pillanat, mint átjáró

A pillanatot Kierkegaard hívja átjárónak,
amin átlépünk és bekerülünk egy újabb létbe.
Ez az a hely, ahová el szeretnénk jutni.
Lenyomunk egy kilincset és teszünk a lábunkkal
egy hosszú lépést, azaz átjutunk az otthonunkba.
Ami az örökkévalóság megművelt területe.
De hová lesz ebből a megfontoltság, a körültekintés?
A prudencia-patent? Meglepő. Ehhez nem kell.
Hol a kitapogatás lassú nyugalma?
Minek sietünk bárhová is eljutni, amikor nincs időnk semmire?
Amikor az ötletesség elsül, az útmutatás késik,
a fül süket a tanításra, a vonakodás kicseng,
de nem veszi fel senki. A segítség, a jó tanács
távolról figyeli, megáll e önmagában a bölcsesség,
mint rutin?. Az ész az ösztönök helyére is megszövi
a fátylakat. Akár egy pók. Nem szabad támaszkodni rá.

Aufklérung: ma

Vess hátra mindent: változtatást s panaszt.
Beszédből is sok volt – tornyosul föléd.
Jöjj ki a börtönből, hogy életbe lépj –
Ki nyitottá alkottad a Véget – bontsd le Azt.
A horgolást megeszi a visszagombolyítás:
A régi formából lehet új tartalom s gondolat.
Kérd meg a Gazdát, vegye ki a tűt Lényedből.
A hó olvad (lásd be!) bár: kisebbedik a Nap
Rozsdásodik a láthatatlan Lakat –
Aludj rá egyet, ha meghaltál – meglátod: aratsz.
Minden ébredés aufklérung: szellemi virradat.

Álom a túrógombócról

a fikció hogy túrógombócot eszem
a realitással került oppozícióba
hiába a szelektálás hogy ez majdnem igaz
a hűtőben nem volt más csak szóda

örömnek éltem át hogy dolgom van
s nem búsulásként mentem vakációra
megszűnt a nyomda pont karácsonyra
lényegi változás állt be státuszomban

anyósom főztje kegyelemből adatott
hogy kibírjak pénz nélkül egy napot

az önáltatás és a magakelletés lett halott
meg az úgynevezett elit kapcsolatok
hálójában sem akadt fönn hogy

kiszolgáltatott Vagyok –

A filoteista

Az a szeretet, amely soha nem racionális,
azzal a hévvel szeretem a láthatatlant,
amellyel Isten önmagát szereti.
A spinozai halál a legmagasabb élet.
Amit szétvet az akarás.
A természet ihlette nyelv.
Kvintesszenciája az odaadás.
Minden részecském tudni akarja,
Diderot szívének óhaját.
Mit gondolhatott, amikor
erre járt?