Tar Szabina levele Murakami Harukinak

Kedves Haruki,

bár eddig nem volt bátorságom felkeresni Téged, többször is megfogalmaztam már magamnak, hogy mit jelentenek számomra a műveid. Sokat segítettél abban, hogy tisztább lencsén keresztül lássam saját tapasztalataimat, hogy továbbvigyem gondolataimat korábban be nem járt irányokba.

Örülök, hogy végre megoszthatom Veled például azt is, hogy milyen hatással volt rám a Kafka a tengerparton című regényed. Szeretném, ha tudnád, hogy soraidat olvasva hosszú idő után újra megtaláltam a kapcsolódást a természethez, az abban fellelhető kettősségekhez, és ezzel együtt közelebb kerültem saját helyemhez az engem körülvevő elemek rendszerében.

A járvány első hullámát vidéken töltöttem, 11 év után először szakadtam ki hosszabb időre a nagyvárosi környezetből, ekkor került hozzám Kafka és Nakata története. Abban az időszakban a mindennapi rutinom elmaradhatatlan része volt, hogy néhány órára kijárjak a közeli erdőbe, elmerüljek a gondolataimban, és a bennem zajló folyamatokból inspirálódjak. Az első napok külvilágából csak a csendre és egy kitaposott földútra emlékszem a lábam alatt. A séták oka kezdetben a céltalan haladás volt, rágódás néhány múltbéli eseményen, és az, hogy egyre inkább eltávolítsak a figyelmemtől mindent, ami nem én vagyok.

Ahogy éjszakánként többet és többet olvastam, a délutáni erdőlátogatásaim során egyre kevésbé kerültek elő önmagukban a feldolgozatlan emlékeim, teret nyert mellettük az a világ, amit Te építettél föl. Értékesnek találtam, hogy akár egy-egy mondattal képes voltál teljesen átfordítani a szemléletemet különböző témákkal kapcsolatban, és gyönyörű képek segítségével húztál egyre mélyebbre a Te valóságodba, álmaidba, illetve ezek határvonalához egyaránt. Gondolataid feltöltöttek energiával, és arra ösztönöztek, hogy továbbfonjam őket. Legszívesebben oldalakon keresztül folytatnám méltatásodat, de tudom, nincs időd arra, hogy elolvasd ezt a levelet, ezért csak néhány meghatározó élményemet szeretném megosztani Veled. Úgy sejtem, számodra is érdekesek lehetnek.

Legelőször arra a fényképre koncentráltam, ami a regény első oldalainak egyikén Kafka édesapjának fiókjában lapul. A fiú a nővérével áll a tengerparton, a lány nevet, az arcát középen egy árnyék vágja ketté. Kafka ezt a képet egy színházi maszkhoz hasonlítja kétféle arccal. Lenyűgözött a kettősségek szépségének tökéletes leírása egyetlen fotó bemutatásán keresztül. Azon gondolkodtam, hogyan lehetnek ennyire kívánatosak a végletek, hogy miért azokat a dolgokat látjuk a legkülönlegesebbnek, amik szomorúságot is hordoznak magukban, hiszen egyszerre van jelen bennük a remény és a kétségbeesés.

Elkezdtem tudatosan keresni a dualitásokat nemcsak magamban, hanem azokban a dolgokban is, amiket magammal vittem az erdőbe. Vágytam arra, hogy kedvenc zenéim között megtaláljam azt az egyediséget és vonzó tökéletlenséget, amelyről a könyvben Hosima beszélt az erdőbe tartó autóút során, és közben rájöttem, hogy azok a dalok állnak hozzám legközelebb, amik hangulati komplexitást hordoznak magukban. A fák között haladva órákat töltöttem azzal, hogy felfedezzem azokat a pontokat, ahol igazán elérnek hozzám a hangok, ahol összekapcsolódik a boldogság és a szomorúság, a szorongás és a feloldódás. Ezen a gondolaton keresztül kezdtem el nyitni a természet felé is, zenehallgatás közben úgy érződött, mintha a fákba és a talajba is áthatolna a hangulati változásaim rezgése.

Később már zene nélkül indultam útnak, és nem magamat kerestem a dalban, hanem a dalt kerestem magamban, és minden másban is, ami körülvesz. Ahogy Kafka egyre mélyebbre haladt az erdőben, sétáim során én is egyre távolabb kerültem a fejemben felépített világtól, napról napra erősebben összpontosítottam a zajokra, a mozgásokra és ezek intenzitásának változására. A szél erősödésére a levelek válaszoltak, eső előtt elhallgattak a madarak, és ahogy melegedett az idő, az illatok is felengedtek. A természetben is elkezdtem keresni az ellentétek elválasztódásának szépségét.

Egyszer az erdőből kilépve körbe néztem az égen, és felfedeztem, hogy felettem a felhők szabályos kört alkotnak. Akkor úgy éreztem, hogy talán ez a tökéletesség, de engem nem kíván, és bármennyire szeretnék, sosem oldódhatok fel benne. Ezután észrevettem egy egyenes, szinte láthatatlan, vékony vonalat, ami két részre osztotta az eget pontosan velem szemben. Itt különült el élesen a sötétkék és rózsaszín, és csak itt volt megfigyelhető, hogy milyen az, amikor az ellentétek összemosódnak. Úgy éreztem, ebben a vonalban tapasztalható meg mindennek a valós lényege, és bántott, hogy ennyire távolinak tűnik ez a számomra.

Egy másik délután borús volt az idő, tudtam, hamarosan leszakad az ég. Éppen megálltam az erdő szélén egy pillanatra, amikor odabent, a fák között elkezdett esni az eső. Hallottam, ahogy kövér esőcseppek verik a leveleket, és láttam, ahogy a bejárattól befelé sötétre színeződik a földút. Bent átvette az uralmat a zaj, de ahol én álltam, nem volt más, csak a csend. Az én világomban szárazság volt és meleg, az erdő világa nedves volt és párás. Ott, a kapuban éreztem, hogy végre én is azon a határvonalon vagyok, amit eddig elérhetetlennek láttam, most dönthetek, a választás az enyém. Végre megértettem, hogy mi az, amit közölni akartál, akkor éltem meg én is azt, amit Kafka, amikor elég mélyre jutott az erdőben. Beléptem a fák közé, és részévé váltam az esőnek.

Fontosnak éreztem, hogy ismerd ezeket a történeteket, és tudd, hogy az élményeket Neked köszönhetem. Úgy gondolom, hogy mindez álom volt-e vagy valóság, netán valami a kettő között, szerinted sem lényeges.

Barátsággal,
Tar Szabina

Tar Szabina (1991, Nagykanizsa)

Szociológia és kriminológia szakon végzett az ELTE-n, jelenleg piackutatóként dolgozik. Első prózái a FÉLonline.hu-n jelentek meg.