Gubis Éva novellája

Sven Beyersdorff felvétele, Gubis Éva (kép: Dunszt.sk)

Don Beto koporsói

Alberto Reinaldo Tristan Jimenez kilép az utcára, és a kőfal melletti padra ül. Tenyerével átmasszírozza térdét, fájlalja a hosszú térdepléstől. Lassan elmúlik a zsibbadás a lábából, hátát a falnak veti. A tőle balra magasodó hegyvonulatra tekint. Az ormok mögül már felkelt a nap. Becsukja szemét, arca kisimul, élvezi a napsugarakat. Szemszárazsága enyhül, csukott szeme mögött sárga fények táncolnak. Kis idő múlva besötétedik szemhéja alatt, kiles, a nap formás bárányfelhők mögé bújt. A hegyek élénkzölden csillognak az esős évszak után, mint egy finom guáva, amibe legszívesebben beleharapna. Most ébred rá, hogy éhes. Mintha gondolatolvasó lenne, kilép a kapun Pili, kávét hoz gazdája után, majd visszasiet a házba. Kortyolgatja a kávét, tekintetével továbbra is a hegyoldalt pásztázza. A hegyi úton lovas tart a legelők felé. Lépésben halad, hol eltűnik, hol előbukkan az utat szegélyező fák közül. Ingének színe minden alkalommal másnak tűnik, aszerint, a napfény hogyan éri. Alberto azt számolja, hányféle színűnek láthatja az inget, ha a nap kint van, vagy felhők mögött, és a lovast árnyékban látja, vagy épp napon. Ekkor meghallja a szomszéd boájának fújtatását valahol a közelben. Összehúzza szemöldökét, pedig a nap most nem süt a szemébe. Körbekémlel. A narancsfán talál rá az állatra, a fa ágai átnyúlnak a kerítés fölött, azon terpeszkedik. Hányszor megmondta már a szomszédnak, hogy nappal ne hagyja szabadon az állatot. Persze, Alejandro állítja, hogy nem csatangol el, de már kétszer szedte össze a saját kertjéből azt a gusztustalan dögöt, és vitte vissza a gazdájának puszta kézzel. Pedig irtózik az érintésétől. Egyszer még egy döglött egeret is kiokádott az állat félúton. Itt, az utca közepén, most is meg tudná mutatni a köpet helyét. Pöffeszkedik odafenn a bestia, kövér teste lelóg az ág két oldalán, mint Doña Theodora vaskos feneke, mikor a kis sámlira ül krumplit hámozni. Alberto bizton tudja, hogy az ő énekesmadaraira fáj a foga, de abból aztán nem eszik! Ingerülten lecsapja a padra a kiürült bögrét. A pad repedéséből kis gyík bújik elő, megijeszthette az ütés. Zöldeskék a bőre, hátán sárga csík fut, egész hosszan. El kéne kapni, az unokák folyton ezekre vadásznak, hogy örülnének. Nem emlékszik, hogy látott volna náluk gyíkot ilyen hosszú sárga csíkkal, pedig minden zsákmányt odahordanak neki a műhelybe, hogy elbüszkélkedjenek vele.

Jobb tenyerével kupolát formál, rácsap a gyíkra, de az gyorsabb, már az utcakövön van, és fut lefelé, a főtér felé. Nem néz utána. A repedést nézi a padon, ahol a gyík megbújt. Ki kéne cserélni a deszkát, még egy eső, és nem lehet a padra ülni, legalábbis Doña Theodora alatt biztos beszakad. Diófa deszkapad, koporsót készített rendelésre, abból jutott faanyag. Jusson eszébe megnézni, mennyi maradt a tegnapi koporsóból, hátha elég a pótlásra. Megmozgatja a lécet, az egész padot, hogy felmérje, milyen állapotban van, tartanak-e a szögek. Billegeti a fejét, hümmög a mesteremberek hümmögésével. Visszaül a padra, fenekével is megmozgatja, hintázik rajta, minden reccsenés, nyikorgás hozzátesz a diagnózishoz. Felnéz a hegyekre. A lovas eltűnt az útról. Méregeti a fákat, honnan hozathatna nyersanyagot legközelebb. A fatelep intézőjével állandóan vitáznak, mert az csak a falu közeléből hajlandó fát szerezni, pedig mennyire szép példányok vannak csak pár méterrel feljebb. Alberto még segítene is a szállításban, eddig a fiát küldte, most küldhetné a Pili urát, az szívesen kisegít ház körüli munkákban. Gyerekek tűnnek fel az utca végében, rohannak lefelé, néhányuknál fakarika, azt hajtják pálcával. Egyikük elesik, kacagnak. Az is nevet, aki elesett, felpattan, fut a többiek után. Mikor közelebb érnek, az egyik karika megugrik az utcakövön, és egyenest Alberto kezébe pattog. Csak kiteszi a kezét, a karikát mintha mágnes húzná. Ha hetekig gyakorolják, akkor sem sikerült volna jobban a mutatvány. A fakarika gazdája, egy tíz év körüli kisfiú fut utána. Mikor felismeri Albertót, visszahőköl, megáll tőle pár méterre.
– Don Beto, kérem szépen a karikámat – mondja illedelmesen. Amíg beszél, lehunyva tartja a szemét, mint aki betanult szöveget idéz fel, majd eltökélten Alberto szemébe néz. Alberto végigsimít a fakarikán, néhány helyen szálkát érez a tenyerével, nem csiszolták le alaposan. Megkeresi rajta a jó fogást, ellentart a talajjal, és eltöri. A karika három darabba törik, Alberto kezében marad a két kisebbik. A kisfiú szája sírásra görbül, szemében értetlenség. Nem sok igazságtalansággal találkozhatott eddigi élete során. Hát, méri fel Alberto a csenevész kisfiút, jobb időben szembesülni a dolgok állásával. A fiú megfordul, a főtérre rohan barátai után, orrát ingébe fújja.

Alberto utánanéz, egészen a főtérig kíséri tekintetével. A gyerekek leértek a térre, új játékba kezdenek, Alberto nem ismeri. Ha már egyszer odanézett, jól szemügyre veszi a teret. A placc tiszta, verőfényes, a pálmák levelei szépen csillognak, akárcsak a hegy zöldje. Nyomát se látni a tegnapi kivégzésnek. Vajon a gyerekek tudják, mi zajlott ott tegnap? Tudják. Minél jobban titkolóznak a szülők, a gyerekek annál biztosabban kiderítik. Emlékszik, az ő gyerekkorában is volt pár kivégzés, nagyon izgalmasnak tartották. A szomszédjukból Ale és Hera le is szöktek megnézni. Neki nem sikerült, de Ale mindent elmesélt a bunkerben, Alberto úgy érezte, mintha ő is ott lett volna. Ezek is biztosan tudják, mi a helyzet. Annál izgalmasabb most a főtéren játszani. Az ő legkedvesebb gyerekkori játékát Ale találta ki, ilyen időben volt a legjobb játszani, amilyen most van. Felmentek az utca végébe, ott kiültek az öreg pásztor viskójának lépcsőjére, ahonnan tág kilátás nyílt a hegyekre, és fogadásokat kötöttek a felhőkre. Már jó előre kiszemelték őket, épphogy csak feltűntek a látóhatáron, és mindenki fogadott egyre, melyik ütközik majd a hegycsúcsnak. Az öreg, Ramón vagy hogy is hívták, nem bánta, hogy odajártak, néha ő is beszállt a játékba, ha otthon volt. Olyankor kukoricát is hozott nekik a viskóból. Meg kéne kérdezni Alet, emlékszik-e a játékra. Kár, hogy már sehogy sincsenek egymással, csak akkor beszélnek, ha a kígyóról vitatkoznak. Pedig régen elválaszthatatlanok voltak. Akár támaszai is lehetnének egymásnak, ő is elvesztette a fiát. Visszanéz a hegyekre, keres magának egy felhőt, és várja, hogyan közeledik a csúcs felé. Megakad a szeme néhány viaszpálmán, szép magasak, tíz méterrel is meghaladják a lombkorona szintjét. De jó is lenne kipróbálni, milyen a fájával dolgozni. Még inasként látta a mester kezei közt, de neki nem volt hozzá szerencséje. A háború alatt elszegényedett népnek már nincs igénye pálmafából készült csecsebecsékre, csak egyszerű bútorokra kap megrendelést, ahhoz meg keményfa kell. Bele se mer gondolni, mennyit kérne a fatelep pálmafáért. A felhője észak felől kerüli meg a csúcsot. Az udvarból öklendezés hallatszik, még az énekesmadarai is elhallgatnak. A hányás szünetei közti nyöszörgésből felismeri a menye hangját. Miután menye mindent kiadott magából, a madarak újra nekifognak a csivitelésnek.

Alejandro vízmerítés hangját, majd loccsanást hall, a lány leöntötte a hányás helyét. Ideje visszamenni a házba. A hagyomány szerint ahány életévet betöltött a megboldogult, annyi óráig kell virrasztani fölötte. A felén már túl vannak. Szemben kinyílik a kapu, Alejandro szolgálója az udvart készül felsöpörni, két odakészített kővel kitámasztja a kapuszárnyakat. A padról jól belátni az egész udvart. Alberto rég járt odabenn. A sárkányfa az udvar közepén a régi. Azon lóg a boa ketrece, üresen. Mennyit játszottak ekörül a fa körül! A talaj fölött is folytatódó, kusza gyökerek közé kincseket rejtettek, befogott állatokat küldtek felfedezőútra, később a pásztortól lopott késsel bunkert vágtak. Vajon megvan még a bunker? Vagy a gyökérzet visszanyeri a teret, ha nem terelik el a növését? Nézi a fát, az egymásba gabalyodó és széttartó gyökereket, a gyökerek közti sötét lyukakat. Kiszemel egy gyökérszálat, és megpróbálja végigkövetni útját a koronáig, de lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Addig bámulja a sárkányfát, hogy beleszédül. Mintha megmozdulnának a törzs fekete lyukai, néhol meg csillogást lát a gyökérzet mélyéről. Vagy csak a ház színes csempeberakása látszik át a zavaros törzs mögül? Bentről szólítják őt, feláll. Alejandro ekkor lép ki az udvarra. Alberto odakiált neki, hogy tartsa a ketrecben a boáját. Ale legyint, Alberto nyomatékképpen az utcakőnek vágja a kezében tartogatott fakarika darabot, fogja az üres bögrét, és bemegy a házba. Még tizenkét óra van hátra.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/11-es lapszámában.

Gubis Éva (1988, Ipolyság)

Író.