N. Tóth Anikó: Magasiskola. Tanárnő kérem.

Natasha Barova felvétele

ÉN.
ÉN. ÉN.
ÉN kezdem és zárom.
A tanévet. Az értekezletet. Az órát.
ÉN felelek. Az intézményért. Az épületért. Az épületben huzamosan és ideiglenesen tartózkodókért. A gördülékeny működésért. A biztonságos és hatékony tanulási környezetért. A tanítási-tanulási kultúráért. Az országos átlagot meghalad(ni kíván)ó eredményekért. Mert megfelelek. Alkalmas vagyok. A legalkalmasabb ÉN vagyok. Ezért nincs kihívóm a pályázatokon. Vezetői programom újra és újra meggyőzi, sőt lehengerli a folyton változó elbírálóimat – immár húsz éve. Ebből kifolyólag kijelenthetem: nemcsak alkalmas, hanem fontos is vagyok. ÉN gyakorlatilag megkerülhetetlen és pótolhatatlan vagyok. Vezetői etalon. Állandó személyiségjegyeim és folyamatosan fejlesztett készségeim közül csak néhány kiemelése is ékes bizonyíték erre. A legnagyobb büszkeséggel és elégedettséggel kiváló emberismeretem, valamint kapcsolatalakítási és közösségszervezői erényeim töltenek el. ÉN mindent látok. És mindent jól látok. A későn érkezők kapkodását. A becsengetés utáni tollászkodást. A folyosói csoportosulásokat. A szertárakban alakulgató klikkeket. Az osztályokban alakulgató klikkeket. A haladási napló kitöltetlen rubrikáit. Az elbliccelt órákat. Az ellógott órákat. A váratlanul felmerülő problémák leküzdésére feleslegesen pazarolt órákat. A felületesen átvett tananyagokat. A túl gyakran elkalandozó tekinteteket. A gyanakvó pillantásokat. Az összekacsintásokat. A fénymásoló-festékpatronok indokolatlanul nagy fogyasztását. Az öltözőből kiirthatatlan kupit. A nyiladozó szerelmeket. Az érintetlen levesestálakat a menzán. A tanteremsarkokban gyülekező porcicákat. A puskákkal telefirkált padokat. A népszerűséget. A tehetetlenséget. A fegyelmezetlenséget. A zárt csoportban váltott üzeneteket. Az igazságtalan osztályzatokat. A ragyogó sikereket. A drámaian romló tanulmányi eredményeket. A szolgálatkészséget. A háborgást. Mindezt persze nemcsak a saját szememmel látom, hiszen nem lehetek jelen mindig mindenhol. Vannak szemhelyetteseim. A szemfülesebbje tisztában van a feladattal, amit nyíltan és boldogan vállal. A legtöbbje azonban nem is tud kitüntetett szerepköréről.  Vagy ha mégis, kitűnően leplezi. Napi szinten így (sok) szemmel tarthatom tanbirodalmam. A látottakat hol azonnal és vehemensen lereagálom, hol elraktározom, hogy megfelelő pillanatban bizonyítékként vagy eszközként előránthassam. Szemhelyetteseim – kerüljenek ki akár a kollégák, akár a diákok, akár a személyzet köréből – különböző formájú és mértékű dicséretben részesülnek. ÉN az óráimat ritkán tartom meg, de ez érthető a rendkívüli elfoglaltságom okán. Senki nem tett még panaszt, legfeljebb a diákok fejezték ki egyszer-egyszer a sajnálatukat, amiért ritkán van alkalmuk ilyen nagyszerű szakembertől tanulniuk. Annál inkább értékelik, ha olykor mégis tiszteletemet teszem – órarend szerint. Remek zanzásító vagyok: gyorsan és fájdalommentesen túlesünk a tananyagon, hogy tengernyi egyéb megbeszélnivalónkban lubickolhassunk. Határozottan kedvelnek ezért. Nagyra becsülik, hogy nyitott vagyok a problémáikra. Különösen az iskolaiakra, a többi tantárggyal és tanárral kapcsolatosakra.

Szeretem, ha azt mondják, amit hallani szeretnék. Ehhez némelyiknek rendkívüli érzéke van. ÉN nem csupán a diákokkal való kapcsolatomat alakítom a szeretetteljes együttélés szabályai értelmében, hanem a kollégáimtól is elvárom, hogy ennek jegyében értelmezzék viszonyunkat. Ennek az elvárásnak persze nem mind hajlandó megfelelni, ezért kénytelen vagyok megkülönböztetett figyelmet szentelni azoknak, akik igen. Ők azok, akik hasonlítanak hozzám pedagógiai hitvallásban, a diákok lelkesen tudatos befolyásolásában, egyedien felfogott munkamorálban, az elhivatottság szenvedélyes színlelésében, a konzervatívan trendi öltözködési ízlésben, a pénzhez való vonzalomban, a becsvágyban, a gasztronómiai élvezetek iránti rajongásban, a szabadidő eltöltésének különleges módozataiban. A hasonlóságok jóvoltából létrejövő rokonszenv arra buzdít, hogy sűrűn keressük egymás társaságát. Mélyreható beszélgetéseink során szorgalmazom a belső tudásmegosztás különféle formáit, valamint előkészítem a talajt döntéseim támogatásához. Nemcsak kellemesen, hanem hasznosan is telik így az idő. Az értekezleteken ezek után elég csak felvezetnem a határozataimat, amiket a belső udvartartásommal már előzőleg meghánytunk-vetettünk, ők udvariasan rábólintanak, a többi pedig szinte észre sem veszi, hogy róluk is szól a gyakorlatilag nélkülük hozott döntés. Ha mégis feltűnik valamelyiknek, s hangot ad aggodalmának vagy nemtetszésének, gyorsan leszerelem, s ebben pompás érvekkel támaszt nyújtanak a bizalmasaim. Ha az elégedetlenség netán tartóssá válik, esetleg nehezen titkolt lázongássá fajul, ami akár a pozíciómat is veszélyeztetheti, stratégiát váltok: a tartsd magad mellett az ellenséged szellemében a lekenyerezést vetem be. Ez mindig bevált még eddig: a haragos ugyanis a meglepetéstől elérzékenyül és megbocsát. És önfeledten bólint. A kegyeimből persze nagyon könnyen ki is lehet esni, elég egy rossz gesztus, félrehúzott száj, felelőtlenül félresiklatott mondat. Olyankor az sem számít, hogy perfekcionista, mindent időben teljesítő, kiváló eredményeket produkáló személy-e az illető. Minden azon múlik, milyen relációba kerül velem. ÉN fontosnak tartom az innovációt, a kreatív gondolkodást, az újszerű ötleteket. Ha ilyesmivel jön elő valaki a kollégák vagy akár a diákok közül, figyelmesen és illedelmesen meghallgatom, de mindig találok rajta fogást, főképp ha eltérő szempontokat követünk, más nézeteket vallunk. Mindez a belső kontroll eredményességét is bizonyítja. Meggyőződésem, hogy csak ÉN tudom eldönteni, mi előnyös az intézménynek. Hiszen ÉN tévedhetetlen vagyok. Ebből fakadóan nem kell tartanom a külső ellenőrzéstől sem. Jó kapcsolataimnak köszönhetően sikerült elérnem, hogy a szokásosnál ritkábban keresnek fel, s mindig mindent rendben találnak. Na jó, néha azért kell kozmetikázni, de ez igazán nem szégyenletes dolog. A fenntartót személyiségem varázsán túl iskolám pedagógiai programjának végrehajtását és az intézményben folyó szakmai tevékenységet összefoglaló beszámolóimmal nyűgözöm le évről évre, de a takarékos és hatékony gazdálkodással is jó pontokat szerzek. Sikeresen viszek be pályázati és egyéb támogatásokat is az iskola programjainak finanszírozásába. Nagyvonalú vagyok a jutalmazásban, amihez mindig találok forrást. A jutalom természetesen nekem is jár. Hiszen megérdemlem. Hiszen intézményemben mindennek a kezdete és a vége ÉN vagyok.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/12-es lapszámában.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).