Bánfalvi Samu versei

Bánfalvi Samu felvétele

Futás közben

kikerülöm az esőcseppeket,
ez a felejtés.
Itt valaha egy mondat állt.
Képzeletben egy olyan helyen járok,
ahol képzeletben még nem járt senki.
Azért beszélek,
mert mindenki magára veszi a hallgatást.

Csak én tudom,
hogy a barna koszfolt a papír alján
egy muslinca odaszáradt vére,
a hétköznapok kijátszhatatlan baleseteiről,
véletlen találkozásokról
és téves érintésekről szóló szöveg alatt;
két test ütközése esetén mindkettő
törvényszerűen sérül.
Becsukom a könyvet, ezúttal vigyázok,
hogy ne öljek meg senkit.

Szembejön egy önfeledt mosoly a lejtőn,
nem fordulok vissza, hogy megnézzem mimika nélkül,
vidámsággal és öntudatlansággal azonosítom – kit is? – egész a felejtésig.
Néhány perccel később
kopasz középkorú apa tolja
szellemi- és mozgássérült lányát, fásult
arckifejezése megnyugtat.

Óvatosan lépkedek fel a legfelső szintre,
hogy megkíméljem magunkat
a kitartott bizonyosságtól
(te várakozol az ajtóban, én lépkedek a lépcsőn,
a megérkezés ténye biztosít,
de addig csak a cipőkopogás, csak a lélegzetvételek),
te pedig az ajtó mögé bújsz,
hogy közvetlenül találkozzunk,
ahonnan már ölelni, vagy nem-ölelni is egyszerűbben lehet.

Hiába a megérkezés, nem ér véget.

Az üres nézőtéren zúg a csend,
a reflektorfény sávjában porszemcsék
agresszív helycseréje zajlik.

Kilököm a lengőajtót,
futni kezdek.

Viaszveszejtés

Tehát ennyi szó van a tárban,
közmegegyezés alapján a létező dolgok,
a nemlétezőket ezekkel tapasztjuk körbe,
így keletkezik a negatív forma,
amibe csak ritkán öntünk anyagot.

És most itt vagyok én,
kis áttetsző cetlikre szabtam a lapokat,
ha fénybe tartom, átütnek a szavak
a szavakon,
szétdobálom őket –
konfetti,
megülnek a nedves hajtásokon.

A pázsitra heverek,
és hagyom, hogy meghatározzon a szótár,
ez beletelik vagy másfél percbe.
Komótosan összegereblyézem az átázott fecniket,
galacsinokat gyúrok, néhányat a zsebembe süllyesztek.

Minden tett felesleges elvárásokkal terhelt
hallgatások helyett volt,
hamis ajtót mutatni a menedéket kereső ingereknek.

Egy utcalámpa pislog, ahogy elhaladok alatta,
azt hittem, véletlen,
de egy átlagos súlyú ember is képes kontakthibát okozni
az évtizedekkel korábban lefektetett vezetékekben.
Elég szép,
mondom,
mert előző nap már elhasználtam a szépet
a munkások kék nadrágjára száradt
plasztikus festékcsíkokra.

Észrevétlen tapasztom magam a látványra.
Szép, mondom, de másnap
kerülő úton megyek haza és
hallgatok.

Bánfalvi Samu (2002, Budapest)

Jelenleg gimnazista. Verseit eddig a KULTer.hu, a FÉLonline és az ÚjNautilus közölte.