Körkérdés VIII. – Mészöly III.
Mészöly Miklós (kép: ECTO:[POLIS])
Idén ünnepeljük a 20. századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alakjának, Mészöly Miklós születésének a centenáriumát. Az Irodalmi Szemle februárra tematikus lapszámot állított össze, amelyben szépírók és irodalomtudósok egyaránt foglalkoznak a két évtizede elhunyt író életművével. E kezdeményezéshez kapcsolódva arról kérdeztük szerzőinket, hogy mit jelent számukra Mészöly Miklós öröksége, és hogy a szerző mely köteteihez fűződik a legemlékezetesebb olvasmányélményük! Utolsó körben Fodor Péter, Szalay Zoltán, Nagy Márta Júlia, Géczi János, Fekete Richárd, Tóth Vivien és N. Tóth Anikó válaszolt!
Fodor Péter (1976, Berettyóújfalu)
A sportszempontú kultúrakutatás szakembere, az Alföld folyóirat szerkesztője, a Debreceni Egyetem adjunktusa. Legutóbbi kötete, a sport irodalmi és mozgóképi emlékezetével foglalkozó Újrajátszás, 2019 végén jelent meg. Portréját Szirák Sára készítette.
A ’90-es évek második felében debreceni egyetemistaként órákon a Mészöly-életműből főként Az atléta haláláról, a Saulusról és a Megbocsátásról hallottam. A korai novellák mellett ezek a szövegek jelentették számomra a bevezetést abba a szövegvilágba, mely egyfelől kérdésfeltevéseiben kimondottan időszerűnek és távlatosnak mutatkozott, másfelől a nyelvi gazdaságosság terén a magyar próza méltán becsült hagyományvonalába illeszkedett. Nem voltam, s mára sem váltam Mészöly-rajongóvá, viszont kimondottan örömmel „dolgoztam” a szövegeivel már ifjúként is: tudományos diákköri dolgozatomat Az atléta haláláról és kontextusairól írtam – főként a Tegnap és Ma sorozatot nyitó Ottlik-monográfia, A magyar irodalom története 1945 után, az akkoriban mifelénk is elérhetővé váló prózapoétikai alapvetések (pl. H-R. Jauss, V. Žmegač, D. Cohn, G. Genette), s persze Thomka Beáta (akinek nem lehetek elég hálás azért, hogy bírálóként támogatta TDK-munkám) fölöttébb megbízható kalauzként szolgáló Mészöly-könyve által ihletetten. Hosszú évek után alakul úgy, hogy hamarosan újra Mészöly-szemináriumot tarthatok, érdeklődéssel várom a mai hallgatók értelmezési javaslatait a Saulushoz – biztos tanulni fogok belőle.
Szalay Zoltán (1985, Dunaszerdahely)
Író, újságíró, jogász. A Komenský Egyetem Jogi Karán végzett Pozsonyban. 2012–2016 között az Irodalmi Szemle szerkesztője és főszerkesztője, 2015–2018 között az Új Szó szerkesztője és főszerkesztője. Jelenleg a Denník N szlovák napilap munkatársa. Legutóbbi kötetei: Faustus kisöccse (regény, Kalligram, 2019); Rómer Flóris, a mesék megmentője (meseregény, Pozsonyi Kifli, 2019). Két könyve szlovák fordításban is megjelent. Pozsonyban él.
A Saulushoz fogható regény nincs nagyon a magyar irodalomban: egy kicsit olyan, mintha nem is magyarul íródott volna, hanem egy saját kozmikus nyelven. Ahogy Ottlik mondja: a hallgatás és a szó határzónájában. De talán mégsem: a Saulus csak egy megrázóan sajátságos megközelítése ennek a bizonyos nem létező nyelvnek. Már maga a kísérlet is hübrisz és alázat sajátos elegye (már az első oldalon ott virít ez a mondat: „Vagy alázat nincs bennem elég, vagy túlságosan is sok van.”), ami Mészöly más műveire is érvényes. Lehet, hogy ez a konfliktus képezi a Mészöly-kultusz alapját is, amit én nem szeretek, de én egyetlen író kultuszát sem szeretem, mert szerintem nem segíti az életmű jobb megértését. Mindenesetre a Saulus nyelve egy fontos mérce. (Azt csak nemrég tudtam meg, hogy sokan nem latinosan, esszel ejtik a címét, hanem magyarosan, essel, ami számomra elég idegenül hangzik, lett is ebből egy minitraumám.) Viszont nemrég, épp az évforduló kapcsán elolvastam a Családáradást is, ami a maga ellentmondásosságában is nagyon tetszett. Sokkal problematikusabb a nyelve és a struktúrája is, mint a Saulusnak, de úgy is lehet olvasni, minthogyha egy kusza, üledékes televényből halásznánk elő az igazgyöngyöket. Aztán rájövünk, hogy a televény talán értékesebb. Azért nem olvastam el eddig a Családáradást, mert a példány, ami megvan nekem már jónéhány éve, nyomdahibás: négy oldala üres. Így nincs értelme elolvasni, gondoltam annak idején. Most mégis elolvastam, és írtam is a könyvről egy kis cikket a Vasárnapba. Amikor a hihetetlen Csanda Gábor megtudta, hogy a példányomból hiányzik négy üres oldal, beszkennelte őket, és elküldte mailben. Kiderült viszont, hogy az övéből is hiányzik négy oldal, nem ugyanazok, hanem másik négy, amiket pedig én szkenneltem és küldtem el neki. A kiadó talán mindegyik példányból másik négy oldalt hagyott üresen, hogy a Mészöly-olvasókat így szervezze egy különleges hálózatba, mintha mindannyian részei lennénk a családáradásnak.
Nagy Márta Júlia (1982, Debrecen)
Jelenleg Budapesten él. Az ELTE BTK-n tanult magyar és összehasonlító irodalomtudomány szakon. Verseit többek között a Jelenkor, a Holmi, a Műút, a Tiszatáj, az Alföld, az Irodalmi Szemle és az Élet és Irodalom közölték. 2017-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott, 2019-ben a Visegrand Fund irodalmi ösztöndíjprogramjának rezidense volt.
Jelentés öt egérről.
Géczi János (1954, Monostorpályi)
Író, költő, képzőművész, egyetemi oktató.
Ha leveszem Mészöly novelláskötetét a könyvespolcomról, az a 106–107. oldalon nyílik fel. Sokszor, sokféle módon olvastam már ezt a majd’ 1300 betűt. A rózsa, a tükör foncsora, a fűszerbolt, a rézserpenyők, illetve az idő és a történet pontos meghatározása miatt. És hogy újra meg újra megtapasztalhassam, hogy az olvasói tekintetem milyen gyorsan vált át résztvevői tekintetté. Megráz, hogy az első bekezdés (az írói szándék vagy a szerkesztői gyakorlat miatt), a bevett eljárással ellentétben beütéssel indul: a história elmondása még távol van, de máris a részese lettem.
„Harmadfél nap volt hátra, hogy a rózsa kinyíljon.
Utólag abból lehetne pontosan kiszámolni ezt, hogy nyárvégi időben körülbelül ennyi idő kell, míg egy felöltözött hulla oszlásnak-bomlásnak indul. Szerencsésebb körülmények között ez nem feltétlenül sietős folyamat, jócskán függ a napjárástól, s hogy merre nyílik az ablak, nyitva van-e a felső szellőző.
Itt a hátsóudvarban – ahová Alejnyik alezredes, a Jóvátételi Parancsnokság vezetője kihordatta a lakásból a fölösleges bútorokat, hogy irodának rendezzék be – a millenniumi nagytükröt foncsoros hátlapjával támasztották neki a beszakadt tetejű sublótnak, így arról se tűzhetett be a nap a kamraszobába. A ház elülső részét, ahol a családi fűszerboltocska volt, szintén úgy rámolták ki, hogy csak a legszükségesebb maradjon benne. Abból lett a parancsnokság várószobája. A pultot a helyén hagyták, Kuznyecov hadnagy ott silabizálta a kérvényeket és stemplizte az éjszakai kijárási engedélyeket. Jó szolgálatot tett néhány vaskosár (azelőtt vegyszeres árukat tartottak benne) vagy a rézcsappal ellátott kis étolajos hordó. Ezekre leülhettek a várakozók vagy imádkozhattak. A csillogó rézserpenyőket, a Stohlwerk-, kávé- és teaadagoló dobozokat ugyancsak a hátsóudvarban verte rozsdásra az eső.
Ilyen volt a városkép 1945-ben, Sz.-ben.” (Nem felelt meg neki)
Fekete Richárd (1986, Pécs)
Költő. Legutóbbi kötete 2015-ben jelent meg Bányaidő címmel a József Attila Kör és PRAE.HU-Palimpszeszt közös gondozásában.
A költészetet a prózában, és a prózát a költészetben, nekem elsősorban ezt jelenti Mészöly. Egyrészt a sűrítést, a mondat (és sokszor a trópus) mértékegységét, másrészt a tervezést, a szerkezetet. A kétfajta szövegszervezés összebékítését, a felesleges szavak hiányát. Sokáig a Megbocsátást, aztán az Esti térképet, újabban a Szenvtelen följegyzéseket. Az ilyen passzusokat: „A haj sűrűjéből indul. Vigyázva félretolja a fonatok dzsungelindáit. Aztán kilép. A homlok emelkedőjéről ereszkedik le az orrnyeregre. A szemhéjak sarkában alig csillanó nedvesség. Úgy dönt, hogy a szemöldökcsont peremnövényzetéről ide csapódik le a harmat. Igazságtalannak érzi, hogy nincs olyan szerv, testrész, tapintó, ami alkalmas volna az ilyen miniatürizált nedvcseppek érzékelésére. Az orrtő alatt árkoló vésőnyomvájat. Ez már a száj csupaszságához vezet.”
Tóth Vivien (1994, Budapest)
Író, forgatókönyvíró-asszisztens, szerkesztő.
Mészöly Miklós könyvével először az egyetemi éveim után találkoztam, amikor a fejembe vettem, hogy bepótolom az összes olyan magyar klasszikust, amit addig nem olvastam. Mészölytől a Vadvizeket vettem le a polcról, még aznap kiolvastam, és ment is vissza a helyére. Daráltam a könyveket, kevés maradt meg, inkább érzésekre emlékszem. Most lázasan, ágynak esve újra utánanyúltam. Már a Kirándulás c. novellánál tartottam, amikor észrevettem, hogy elmúlt a fejfájás, és csak akkor szédülök, ha túl gyorsan próbálom forgatni a szemem, de lehet, hogy akkor mindenki. Máshol voltam. Ott voltam Berta nővérrel, ott csüngtem az ablakban, és szurkoltam, hogy az apa ne adja el a tanyát, „s furcsa közvetlenséggel úgy éreztem, hogy történeteit, egész világát csak most értettem meg igazán.” – írja Mészöly a Berta nővér c. novellában, és írom én is róla.
A legkedvesebb Mészöly-szöveg nekem a Vadvizek c. kötete egészben, különösen a címet adó novella, amelyben ott feszül valami kimondatlan apa és fia között. Ez most különösen megtalált, a most készülő kéziratomban is hasonló témát feszegetek.
N.Tóth Anikó (1967, Zselíz)
Prózaíró, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem). Szövegvándor címmel jelent meg Mészöly-monográfiája 2006-ban a Kalligram Kiadónál.
Bár nincs kerek magyarázat, csak tények vannak, meg erős, átható tájak, és a fény is csak takarás, s már a holnapi csend is itt van, mert idő lopakodik bennünk, ezért úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt, ám lehet, hogy az egész csak egy álom mérgezése, vagy a képzelet ráfogása, hiszen ilyenkor valami más születik: az egyetemes létezés és enyészet in flagrantija.