Horváth Florencia versei

Szymon Burza felvétele

Sodrás

Oldozgatom magam, mert egy idő után
úgyis rájönnek, hogy mindez nem számít.
Bennem van a szél, valakiben a kötél,
erőművé kellene nőni, nehezen megy.
Sirályok laknak a nyelőcsövemben,
ezek nem énekes, ezek vadászó madarak.
Kikapnak egy-egy halat a vízből, a hajósoknak
mégis szépek. Testük sötét folt a tejfehér ködben,
próbálnak a hangommá válni, lelocsolom őket.
Szárnyaik elnehezülnek, ez a védekezés,
már nincs erejük velem szemben,
most tényleg nem akarom hagyni, hogy beszéljenek.
Nem tudom a jövő egyetlen sorát sem,
kezemben csak az emlékek sorozata bizsereg.
Tollaik közé kellene rejtenem mindent,
hátha magukkal vinnék.

Elágazás

Ahogy elmennek a vonat mellett a fák,
ahogy egy idegenben megtörténik
a felismerés. Mint az utolsó léghajó,
az utolsó remény. Annyi mindent
megtanultam már, és annyi mindent
akartak erővel megmutatni. Majd
eszembe jut úgyis, ha kell. Nem tudom,
mi jó ilyenkor, csak azt, ami helyes.
Ahogy elfutnak felettem a felhők,
állat formájúak, fehérek, tiszták,
pedig mindegyik csak folyóvíz, csapadék.
Nekem most kell a megoldás,
nem évek múlva, még ha számolgatni
mindennel teljesen felesleges is.
Ahogy a távolban a romok,
a pár nappal ezelőtt itt hagyott vasúti
sínek, mellettük a toldás lassan újra
belekúszik látóterembe, amit eddig
hoztam, úgy fordul vissza.

Horváth Florencia (2002, Celldömölk)

Az ELTE magyar szakos hallgatója. Verseket, slam poetryt és prózát ír. Publicisztikai munkájáért Aranytoll-kitüntetésben részesült. Verseit A Vörös Postakocsi, a Contextus, a Magyar Napló és a Pannon Tükör közölték, valamint megjelent a Szóvarázs és a Tükörben című antológiákban is. Kritikái a Bárka Online oldalán olvasható. 2021-ben Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat kapott.