Jaroslav Hašek elbeszélései (Száz Pál fordításai)

Bárány zsincsicában

Királyhegyi  emlék

Öten voltunk. A vezetőnk R. volt, a görögkatolikus pap Telgártból, született orosz, igen beszédes ember. A szlovák hős, a legendás betyár, Jánosík székhelyére tett kirándulásra a halálom napjáig emlékezni fogok…

A Király-hegy még reggeli ködbe burkolódzott, és a rengeteg erdőségekből a fehér pára apró felhőkként tekergett, amely a távolból sűrű, fehér báránycsordának látszott.

Utunk kezdete igazán örömteli volt. Olyan szekéren utaztunk ugyanis, amilyet Telgárton szerezni tudtunk, vagyis amely hétköznap szabad volt a kis faluban. A szekér néhány kijáró deszkája állandóan a magasba dobált minket, úgyhogy egy óra kocsizás után a plébános úr azt javasolta, hogy a poggyászunkat kössük a szekérhez – utolsó szavait húsz centi magasban ejtette ki, ahogy azt útitársunk, Żioński, a lembergi földmérő kiszámította. Említettem, hogy a kezdet örömteli volt, mégpedig azért, mert abbamaradt a fogfájásom, amely egész éjjel kínzott. Az efféle szekéren valóban élvezet az utazás, ha valakinek tyúkszeme van, bizonyos, hogy elhal végül.

Az utat pedig egyenesen mintha a szekerünk számára teremtették volna. Hol hatalmas kőbálványok, hol mocsárszél, hol sziklák vagy láp váltakozott gyakorta a kidőlt fák törzseivel, amelyeket állítólag, így mondta Grabuška paraszt, a kocsisunk, majd a tavaszi árvizek úgyis lesodornak a völgybe.

A vidék gyönyörű volt. A távolban a Gyömbér, a csúcs és az alanti övezet lassan emelkedett ki a ködből, mögöttünk a lenti viskók világos nádtetői sárgállottak, és a Telgárt romantikus völgye lángolt a hajnalpírban. Kelt a nap, s a Garam, amely itt kis patak csupán, ezüst csíkként futott nyugatnak a zöld réteken át. Néhol, ahol a völgyet a napfény elől vonuló ködfátyol befedte, eltünedezett.

A vízpára lassan szertefoszlott. Előbb csak a völgyben, majd a körülöttünk levő erdőkből is elvonult, végül előtünedeztek a hegyi rétek, a szemközti csúcsok sziklái, s kisvártatva megjelent a fenséges Király-hegy is törpefenyő-erdeivel, magashegyi növényzetével, és gömbölyded, kopasz csúcsával, amely a távolból egy gomba szép kalapjához hasonlított.

Ott élt Jánosík, a jó hegyi legény – mondta Grabuška, a kocsisunk, s elénk mutatott ostorával. – Horoggal átszúrva lógatták fel – tette hozzá rövid hallgatás után – csakis igazat mondott, de azt mindenkinek a szemébe. Bizony, a népért verekedett – folytatta fájdalmasan, s egy korty szilvapálinkát ivott. – Messze vagyunk még, ej, bizony isten, még legalább két óra, és aztán egy óra alatt sem érek vissza. Ezek a hegyi legények eleget loholtak, mégis átértek – tette hozzá gondterhelten. – De manapság nem látni már betyárokat. Voltak valaha régen itt is, ott is, Telgártból is volt néhány – s a jó Grabuška közben elpirult. Attól a perctől kezdtem gyanítani, hogy ifjúkorában ő is betyárkodott itt-ott.

– Előbb felmegyünk a hegyhátra, majd leereszkedünk kissé keletnek a juhásztanyához – mondta a plébános. – A múlt héten nálam járt a bacsa, és mondtam neki, hogy meglátogatjuk, meg hogy főzzön a tiszteletünkre bárányt zsincsicában. Ezt az ételt mintha csak utazóknak teremtették volna. Az ember egyszerre űzi el vele éhségét és szomjúságát. Egyébként remélem, ízleni fog. A bacsa azt mondta, kitesz magáért. A tanyán szokatlan tisztaság van, ez pedig a tanár urunk érdeme. Ő ugyanis végigjárta a hegyi tanyákat, mindenfélét elmagyarázott, így mostanra azok egykori költői piszkosságába némi kultúra is behatolt. Magam is gondoskodom az itteni népről. Húsz éve, amikor ide kerültem, az itteni nép még elég elhanyagolt volt, verekedős, meg ilyesmik. Most már minden a legnagyobb rendben van.

Még egyszer feldobódott a társaság a magasba, majd megálltak az apró lovak. A csúcs alatt voltunk. Grabuška előrement a tanyára, mi leszálltunk, valójában dühösen törtünk utat a sötétzöld törpefenyők ágai között. Minél magasabbra hágtunk, annál szebb volt az erdőkkel borított táj látképe. Alattunk hallgatásba merült a sötét és komor rengeteg. A Sztracena völgye a szikláival a távolban olyannak tűnt, mint valami sötét folyosó, amelynek lebontották a mennyezetét.

Kétórai hegymászás és az újabb és újabb látképek csodálata után felértünk a Király-hegy csúcsára. Előttünk pedig kiemelkedtek a havas Tátra szétmarcangolt, festői csúcsai az alacsonyabb hegyek fölött. Tiszta, fényes ég, pompás, tiszta levegő, és az a mélységes csönd… Leereszkedtünk a juhásztanyához. Gyorsan odaértünk, mert szerencsénkre gyakran találtunk hosszú száraz fűre, és jól lebucskáztunk. Ilyen remek, csúszós füvet még sosem láttam. Csak az orromat nyúztam le kissé.

Dicsőség! Végre a juhásztanyán vagyunk. Szép és tiszta tanya, réveteg, ősz hajú bacsa és két ruganyos juhász magas övvel, és két rossz kutya, valóságos farkasok. Szét akarták tépni a társaságunkat, egyikünk másikunk öltözékének egyes darabjait sikerült is nekik. A jó bacsa mosolyogva suttogta, lám, mily hamar összebarátkoztak velünk. Mindenféléről beszélgettünk, míg csak meg nem főtt a bárány a zsincsicában.

Nagyon csodálkoztam az ízén. A legjobban elkészített őzhús sem lehetett olyan ízletes, mint a szlovák juhásztanyák e specialitása.

A plébános úr egyszer csak félrevonta a bacsát, és kérdezett tőle valamit. Nem tudom, miről lehetett szó, csak annyit vettem észre, hogy amikor visszatért, nagyon sápadt volt a plébános úr.

– Túl gyorsan sötétedik – mondta – útközben ér minket az este. Döntöttünk. Grabuška békésen aludt a szekéren. Eltartott egy darabig, mire felébresztettük. Elindultunk.

A plébános úr egyre sápadtabb és sápadtabb lett, s ez felkeltette a figyelmünket. – Engedelmével kérem, csak nem beteg az úr? – kérdeztem tőle.

A plébános úr felsóhajtott, még jobban elsápadt, majd remegő hangon így suttogott: – Uraim, a bárány a zsincsicában, amelyet elénk tettek, az volt, amelyik elhullott nálam a múlt héten. Uraim, ez szörnyű, de igaz. Azt ettük meg. Az az ember kiásta a szerencsétlent. Ugyan két bárányt főztek meg, azt a kiásottat maguknak, a frissen leöltet pedig számunkra, de valahogy összecserélték…!

A rengeteg itt áll már évszázadok óta, de sosem látott még öt ilyen sápadt emberből álló társaságot, mint a miénk volt…

A bárány a zsincsicában, amely ízletesebb, akár az őz, az egyetlen bánatos emlékem Jánosík betyár székhelyéről.

Ó, szerencsétlen ősz bacsa, egy pátriárka arcával!

 

Szerencsétlenség  a Tátrában

Máig nem sikerült eldönteni, hogy hová is tartozik tulajdonképpen a tátrai Csorba-tó. Noha természeti szépségei nemzetközi értékűek, úgy látszik, még csak fel sem merül, hogy a Csorba-tó, a Tátra völgyének e varázslatos szépségű tava a turistákat legomboló nemzetközi vendéglátóké lehetne. A vita akörül forog, vajon Galíciához tartozik-e, vagy Magyarországhoz. A tavat lakott épületek, turistaházak övezik. Az északi oldalon a galíciai adók érvényesek, a délin Magyarországnak adóznak. A tónak ebből semmi haszna. Feküdjön bár a két királyság között, a szél akkor is csak ugyanúgy fodrozza tükrét. Mígnem egyszer az jutott eszébe a Potocki gróf uradalmán dolgozóknak, hogy a tóban halásszanak. Szerencsétlenségükre a magyar csendőrség egysége, amely fáradságot nem kímélve járőrözött a hegyes vidéken, éppen a tó hűs hullámaival frissítette magát. A csendőrök levetették bakancsaikat, és hivatalos lábukat a Csorba-tó játékos hullámaival csókoltatták. Annak nevét egyébként a magyar térképeken hibásan tüntetik fel: „Csorda tó.”

És Potocki gróf uradalmának emberei rendkívül körültekintően halászták a hegyi patakok pisztrángjaitól nagyobb és finomabb tavi pisztrángokat. Hogy Potocki gróf uradalmának emberein számon kérték-e a halakat, nem tudni. Csak annyi került megállapításra, hogy ezután lövöldözés történt, és a magyar királyi hivatalok nyilatkozatot adtak ki arról, hogy a Csorba-tó Magyarországhoz tartozik.

Teljesen a római jog szellemében az állam igazgatásáról. Ahol a régi rómaiak kardjukat a földbe szúrták, az a vidék Rómához tartozott. Itt elég volt, hogy a magyar csendőrség járőrcsapata a lábát a tóba mártsa.

Attól fogva a magyar csendőrök a Csorba-tó körül járőröztek, de nem azt figyelték, hogyan tükröződnek a Tátra csúcsai a kék víz tükrén, akár a turisták. Maguk halásztak pisztrángra, és negyedórányira a tótól csodálatosat alkottak. Valamiféle kalyibát emeltek, mellé pedig farakást, tüzelőnek összeaprított törpefenyőt. Odabenn a tűzhelyen volt a bogrács, itt főzték a pisztrángot. Volt még néhány üveg borovicskájuk is. Míg egy nap, honnét, honnét nem, átkeltek a hegyeken a lengyel oldalról, Zakopane, sőt, a Magura felől a góralok, a hegyi nép buzogányokkal és fejszékkel, vadorzó karabélyokkal, és csöndesen, mindenféle különösebben szenvedélyes megnyilvánulás nélkül körbevették a Csorba-tó ideiglenes csendőrőrsét, majd békésen megkérték őket, hogy húzzanak el örök időkre, mert a tó a góralokhoz tartozik, a góralok pedig Galíciához.

Viszonylag jól végződhetett volna a dolog, ha a csendőrőrs mind a négy tagja nem kezdett volna tisztességes üzletre hivatkozva állig felfegyverezve alkudozni a köpönyegük alá rejtett borovicskakészlettel.

A tátrai góralok, s ezt maguk is bevallják, egyáltalán nem angyalok. Ám annak, hogy sem a csendőrök fegyvereit, sem egyenruháikat, sem köpönyegüket, de még a borovicskájukat sem kaparinthatják meg, még az említése is feldühítette őket.

A négy csendőr közül csak egyetlen tért vissza Poprádra, a csendőrparancsnokságra. Az, akinek sikerült megszöknie, mielőtt teljesen levetkőztették volna. Ennek megvolt az egyenruhája és az inge is. A többiek azonban úgy tértek vissza, miként az isten a magyarokat megteremtette, s teljesen megrémülve és elkékülve.

Ezután az következett, hogy a csendőrök megtámadtak egy pásztorszállást a Csorba-tó fölött, lekaszabolták a pásztort, s valamiféle méréseket akartak végezni, amelyről végül lemondtak, mivel a túloldali hegyről lőtték őket.

A vita azóta sem csitult, és attól kezdve senki sem jelenhetett meg a Csorba-tón, olyan felszereléssel, amelyet a hasonlóság miatt a góralok mérési eszköznek nézhettek volna. Egyszer például megkínoztak egy angol turistát, aki egy szabadalmaztatott úti szamovárt hozott magával a Tátrába.

De a magyar oldalon sem uralkodtak jobb viszonyok. A Poprád völgyében a Lomnici-csúcs alatt, ahová ez a vita elért, a hegyi parasztok elűzték a bizottságot, amely a vitás ügyet volt hivatott kivizsgálni.

A helyzet egyáltalán nem nyugodott le, pláne azután, hogy átfogó földrajzi vizsgálat során megállapítást nyert, hogy a Lomnici-csúcs és az alatta levő havasi törpefenyő-övezet a déli oldalon is Galíciához tartozik. Ezen körülmények között történt meg a krakkói Wiśńowski mérnök úrral a következő eset.

Azok közé az emberek közé tartozott, akik szabadidejükben hegyet másznak. Amikor annak idején utoljára beszéltem vele, azt mondta, hogy halála előtt szeretné megmászni a Lomnici-csúcsot… S mivel az az ember volt, aki tartja a szavát, valóban sikerült is neki.

A Csorba-tó felől mászott a csúcsra egy idegen turistával, a valahonnét a Lengyel Királyságból, tehát nem Galíciából származó dr. Gróblával.

Áldozatkész embernek kell őt tartanunk. Elmondta, hogy Wiśńowski mérnök úr egész idő alatt nagyon vidám volt, és hogy a Lomnici-csúcs alatt 2200 méter magasságban egy anekdotát mesélt, amelyet ő, dr. Gróbla már elfelejtett az ezután bekövetkező zaklatott események miatt.

A Lomnici-csúcson, amelyet szerencsésen megmásztak, miközben a sziklához kötötte a kötelet, s felszólította Gróblát, hogy szintén cselekedjen így, nehogy leessen, egy másik anekdotát mesélt neki, amelyet már szintén elfelejtett.

Amikor lefelé ereszkedtek, és vagy 20 méterrel a sűrű törpefenyő-övezet fölött voltak, a mérnök úr újabb anekdotát akart mesélni, de közben megcsúszott és lezuhant.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy dr. Gróblának nem volt ideje elkapni, hogy meghallgathassa az anekdotát, s csak akkor eszmélt fel, amikor odalentről a törpefenyők közül felhangzott a mérnök úr hangja: – Halló, kolléga úr, még élek!

A következő kiáltásnál megállapítást nyert, hogy Wiśńowski mérnök úr, leszámítva a kisebb zúzódásokat, épségben van, és ahogy a törpefenyők közé esett, szétrepedt rajta a ruha, és most a fenyőágakba gabalyodva mozdulni sem tud. Meg hogy máris a segítségére kell sietni.

Dr. Gróbla tehát futott lefelé a csúcsról, és mivel arról az oldalról, ahol a szakadék volt, egyszerűen nem férhetett hozzá, a Csorba-tóhoz rohant, a magyar csendőrőrsre, ahol utasították, hogy minél hamarabb, mert a gyors segítség nélkülözhetetlen, eredjen a csendőrparancsnokságra, Poprádra. Kocsit bérelt tehát, és késő este Poprádra ért, s az ottani csendőrparancsnokságon azt mondták neki, hogy már későn van, mert a csendőrparancsnok éppen vacsorázik, az ő parancsa híján pedig semmit sem lehet tenni.

Egyébként bűbájosan bántak vele, nagyon bűbájosan, de végül is önhibájából magánzárkába dugták, mert egyfolytában valami gyors segítségről beszélt, s ezzel akarta fárasztani a magy. kir. csendőrparancsnokot a vacsoránál.

Mikor besuvasztották a vasajtó mögé, azt kiabálta „Co jest to?” (Ez meg micsoda?) A csendőrök bűbájos mosollyal kiáltottak utána, hogy ez „éjjeli szállást” jelent.

Valóban, ott is maradt reggelig, majd tíz óra körül egy csendőrtiszt érkezett, aki biztosította arról, hogy eddig valóban nem lehetett semmit tenni.

– Nézze – mondta –, teljesen felesleges lenne. Az ön barátja a törpefenyők között megfagyni nem fog, mivel mostanság rendkívül melegek az éjszakák. Most kialakítunk egy gyors mentőcsapatot, ha tudja, körülbelül hol zuhant le, elindulunk. – Azzal odahozatta a vidék térképét, és amikor dr. Gróbla megmutatta, hol történt a szerencsétlenség, felállt a csendőrtiszt, és jeges hangon azt mondta: – Igazán nincs mit tenni. Barátja a lengyel oldalra esett, mert a törpefenyő-övezet azon darabja már Galíciához tartozik. Ha harminc méterrel arrább esik, a magyar oldalra esett volna, s akkor… – szívére tette a kezét – akkor már régen a segítségére eredhettünk volna. Maga pedig a legjobban tenné, ha nem fog tiltakozni az ellen, hogy Poprád magyar királyi város járásának határáig elkísérik. Délután dr. Gróbla már Tátracsorbán volt, és a Viktória úton kocsival Zakopanebe érkezett, ahol a csendőrőrsön megállapítást nyert, hogy Wiśńovski mérnök úr valóban a lengyel oldal törpefenyő-övezetében van. Estére kialakították a mentőcsapatot, és elindultak Zakopaneból.

Másnap délután értek a szerencsétlenség helyszínére.

A törpefenyvesben találtak rongyféléket, kalapot, és valamit, ami, legalábbis részben, cipőre hasonlított.

A csapat vezetője, Karala, a góral, vén, tapasztalt ember, ahogy elnézte a helyszínt, levette báránybőrből készült sapkáját, megragadta szegecselt övét, s miközben letérdepelt a földre, keresztet vetett: – Imádkozzunk, fiúk, medve járt itt…

Amikor dr. Gróbla erről az esetéről mesél, teljesen felizgatja magát, s végül sajnálkozva dadogja: – A harmadik anekdotáját pedig be sem fejezhette…

 

Hogyan  lett  Jura  Ogárko  magyarrá

Szeretnék tán tudni a nagyméltóságú urak, hogyan lettem magyarrá? Eredetileg Jura Ogárko volt a nevem, a Korpona melletti Zsibritóból származom, onnét, ahonnét a Szinya csúcsa látszik, az ördög hegye, meg az Öt anya tava, amelybe réges régen az anyák a lányaikat fojtották, hogy a kunok agyon ne kínozhassák őket. Zsibritóból látszott a füst Selmec felett, ahol aranyat bányásznak, és ahonnét a patak ered lefelé Almás irányába, amelyben aranyat mostunk. A régi seprűket merítettük vízbe, hogy felfogják a szemcséket.

Akkoriban nem tudtam magyarul, nagyméltóságú uraim. Akkoriban afféle taknyos voltam, és csak szlovákul értettem. Megboldogult apám, az egész faluval együtt, szintén nem tudott máshogy, csak szlovákul. Selmectől Zsibritón át Korponáig, és Korponától Almásig, s Almástól vissza Selmecig széltében-hosszában csak szlovákok éltek. Ahhoz, hogy megmagyarázzam maguknak, miként lettem magyarrá, előbb szegény papunk történetét kell elmesélnem. Vagy harmincöt éves voltam, amikor egyszer télen a farkasok széttépték a papunkat. Hogy megmagyarázzam, miként történhetett, el kell mondanom, hogy a falunk, Zsibritó a rengeteg mélyén található, és télvíz idején a farkasok a faluig merészkednek. Így aztán a papunkért is eljöttek egy napon, amikor a szűzi természetbe indult imádkozni. A szegény papból csak a bocskora maradt. Alapos munka volt az a bocskor, manapság már nem készítenek ilyet.

Amikor a környéken elterjedt a hír, hogy a papunkat felfalták a farkasok, az egyik vizsgálóbizottság a másikat követve kezdett hozzánk járni. Jöttek az urak Selmecről, az urak Korponáról, csupa magyarok, tört szlováksággal azt mondták, hogy tót kutyák vagyunk, s hogy farkasvermeket kellett volna ásnunk, ki kellett volna irtanunk a farkasokat, és mindent meg kellett volna hogy tegyünk a papunk megmentése érdekében. Ekkor már a község polgármestere voltam, és kértem a tekintetes urak bocsánatát. De azok csak magukét hajtogatták, hogy nyomorult kutya vagyok. „Kutya, kutya”, mondogatták a selmeci magyar urak éppúgy, mint a korponaiak. Nem csináltam én semmit azoknak az uraknak, csirkehússal vendégeltem meg őket, és amikor legkisebb fiamat, Ondruškát elküldtem borért Korponára – mintegy háromórányira van tőlünk, hat oda-vissza – elveszettem a fiamat, mivel akkortól egészen mostanáig sem tért vissza. Minden bizonnyal őt is felfalták a farkasok. De ha vissza is tért volna a borral, egyébként sem tudtam volna felszolgálni a tekintetes uraknak, mert közben elmentek, s még a szánból is az öklüket rázták, és azt mondták: „kutya, kutya, legnagyobb kutya!” De hogy az események további menete világos legyen, el kell mondanom, hogy volt egy leányom is, Marja. Nagyon szép volt, s mindig tiszta öltözetben járt, még mendemondák is voltak emiatt. Legszívesebben állandóan csak öltözködött volna, ha meg nem tiltottam volna neki. Szegény Marja! Amikor megérkezett a vizsgálóbizottság, hogy jól összeszidjon azért, mert a farkasok felfalták a plébánosunkat, ott volt a tekintetes urak között a királyi jegyző is Selmecről, aki egyszer csak visszajött, mikor már a többiek elmentek, és így szólt: „Ostoba kutya vagy, isten bizony, ostoba kutya. Nagyon kemény büntetést fogsz kapni. Becsuknak, mint a fekete disznót, te kutyalelkű, megtekernek, akár a kígyót! De előbb magammal viszem Marját, érted pedig elküldöm a csendőröket.”

És így, tisztelt uraim, magával vitte Marját, ráparancsolt, hogy másszon fel a szánra, rám pedig, míg el nem tűntek, kiáltozott: „te kutya, te legnagyobb kutya!” Már egy hónap telt el akkortól fogva, miközben én, hogy úgy mondjam, uraim, jókat zabáltam, hadd legyen miből fogynom az áristomban, ha értem jönnek és becsuknak a csendőrök. De a csendőrök csak nem jöttek, s nem jött Marja sem, s ez egy kissé furcsa volt. Egy nap aztán elindultam Selmecre, s érdeklődtem Marja felől, mi lehet vele. Hogy feltalálta magát, ha már a királyi jegyző karmai közé került, azt jól tudtam. S azt is meg akartam érdeklődni, hogy nem tenném-e jól, ha inkább én csukatnám be saját magamat, ahelyett, hogy a csendőrökre várok. A tekintetes királyi jegyző úr nem volt otthon, és a saját lányom, Marja nyitott ajtót. Szép városi ruha volt rajta, és húsz aranyat adott. Jó kislány volt. Amikor megkérdeztem, mégis mivel kereste meg, szegény Marja azt mondta, hogy a tekintetes királyi jegyző úr nőtlen, s hogy előre sírt-rítt neki, mire a tekintetes úr fülbevalót vett neki. Holnap meg majd egy kis időre a tekintetes főispán úrhoz megy, az meg majd gyöngysort vesz neki. Ahogy így beszélgettünk, éppen akkor érkezett haza a tekintetes királyi jegyző úr, és lehajított a lépcsőn. Én hülye barom, minek mentem oda. De volt húsz aranyam, így hát a kocsmába mentem. Hogy a továbbit magyarázzam, tisztelt uraim, szívesen iszom borovicskát. A háromszor égetett borovicska pedig Selmecen a Nagy Sámuelnél a legjobb. Így aztán megittam ott egy litert, mivel nagyon szomorú voltam, s egyfolytában az járt a fejemben, hogy megsértettem a tekintetes urat, a királyi jegyzőt.

Ah, kedves uraim, hiszik-e, hogy amikor még egy fél litert megittam abból a háromszor égetett borovicskából, sírva fakadtam? Odajött Nagy Sámuel és megkérdezte: – Mit bőgsz, vén hülye?

Így hát elbeszéltem neki esztelenségem okát. Hogy hogyan mentem a tekintetes királyi jegyző úrhoz, hogy egyáltalán nem kellett volna odamennem, és én, vén marha, azt sem tudom, mi az illem. És elmeséltem, hogyan is volt a farkasokkal és a plébánosunkkal, legkisebb fiammal, Ondruškával, aki nem tért haza a borral, és Marja lányommal. És hogy igazán nem tudom, nem kellene-e becsukatnom magam, ha már ilyen fafejű vagyok. Nagy Sámuel úr azt mondta, hogy az urakat meg nem békíthetem, csak úgy, hogyha magyarrá leszek, különben mindezért a komáromi erődben fogok kikötni.

Hívatták is az őrt, az pedig a városi hivatalba vezetett, ahol jól összeszidtak, és követeltek, hogy fizessek egy aranyat. Majd odalent tömlöcbe zártak ebédidőre, s délután újra felvezettek. Egy iratot adtak arany okmánybélyeggel arról, hogy mától magyar vagyok, és a nevem többé nem Jura Ogárko, de Aladár Béla. Így lettem magyarrá az Úristen és az emberek tekintete előtt. És azalatt a tizenöt év alatt, mióta magyar vagyok, tanulom a miatyánkot – magyarul.

 

Csernova

Néhány hete az emberek Közép-Európában igencsak unatkoztak. Semmi izgalmas nem volt a láthatáron. Míg aztán egy nap Európa felháborodott. Az unatkozó Európának a közepén egy bizonyos ország csendőrsége agyonlőtt néhány tucatot ennek az országnak a lakosaiból. Azok, akiket agyonlőttek, más nyelven beszéltek, mint a csendőrök, akik agyonlőtték őket. És még egy okkal több. Az agyonlőttek nem szerették volna, hogy az új templomukat felszenteljék. No nem mintha nem hittek volna az Úristenben. Ellenkezőleg, hiszen templomot építettek – csak hát magyar papok jöttek felszentelni azt. A katolikus-nemzeti mozgalom és a lövések a bajonettekből. Csernova!

– Szegény szlovákok – mondták a kávéházakban és a vendéglőkben.

– Szegény drótosok! – a közönség szimpátiával tekintett a kis kóborokra, akiknek hazájában ott a Tátra alatt a többszörös gyilkosság történt.

Szegény nemzet! Igaz, korábban nem sokat törődtünk e nemzettel, itt-ott a vendéglőkben felhangzott a szlovák nóta, a maszkabálokon a viseleteikbe öltöztünk, a táncaikat jártuk, füttyentettünk, mint a legények azokban a falvakban a „cigányzenéhez”. A hölgyek szintén szlovák hímzésekre vágytak. Az iskolában a szlovákokat a csehekhez számították. Hiszen úgy jó, ha egyszeriben megnövekszik a nemzet hárommillióval. Aztán még egy kis szépirodalom, történetek Szlovákiából, valamiféle útirajzok, amelyből világos, milyen szép ez a vidék, és ezzel nagyjából a végére is érnénk a Szlovákia és a szlovákok iránti régi érdeklődésnek. No és persze itt van még a liptói túró, a brindza, vagyis a juhtúró, és a füstölt ostyepka sajt. Egy darab Szlovákia az ínyencboltokban. És persze Lehár A drótostót című operettje. Az újságíró-kongresszusokon felbukkanó szlovák költő, a ruszofil Hurban Vajanský. Ennyi volt az egész Szlovákia, amelyet ismertünk.

Aztán egy ifjú cseh irodalmár a Tátra alatt medvecsapdába esett.

– Ilyen ez a szilaj vidék – mondták az olvasók –, ez a vadregényes Szlovákia!

Mindezen megnyilvánulás mellett gyakran megesett, hogy a Csehszlovák Szövetség, amelynek célja a Prágában tanuló szlovákok támogatása volt, nyomorúságosan tengődött. De nem törődtünk vele, pedig közben azt hajtogattuk:

– A szlovákoknak intelligencia kell.

A szlovák intelligencia pedig e morális támogatás mellett kis híján éhen halt.

Aztán jött egy norvég költő, és nyílt levélben állt ki a szlovákok mellett a kunok és a hunok ivadékaival szemben.

Csehországban általános öröm. A tekintetek örömtől ragyogtak. „Ez aztán megmutatta a magyaroknak! Norvég költő! Gondolja meg, egészen Norvégiából!”

És éppen ebben az „egészen”-ben mutatkozik meg a hozzánk oly közel álló iránti rokonszenv tragédiája. Björnson cikke megérte azt a telegramot, amelyben a diákság kifejezte rokonszenvét testvéreink norvég szószólója iránt.

Hála a telegramnak, a szlovákok legalább újra elhihették, hogy a cseheket őszintén foglalkoztatja ügyük.

A szlovákok ugyanis a sok csalódás után már nem hittek a testvéri szeretetben.

Az egyik képviselőnk ráadásul Pestre járt elnyomóik konferenciáira, s ez mégiscsak furcsa megnyilvánulása a testvéri szeretetnek.

S végül olyan messzire jutottunk, hogy az újságokat olvasva csodálkoztunk, hogy a magyarok már olyan régen nem csuktak be egy szlovák hazafit sem.

S végül jött Csernova! A két évre elítélt Andrej Hlinka előadókörutat szervezett nálunk. Szülőfalujában többszörös gyilkosság történt. Örökké a szlovákok szenvedéséről beszélt. Többségünk számára mindez ismeretlen dolog volt. Kifogtuk a lovakat a kocsi elől, és megindultan, nótaszóval, és a szlovákokat éltetve vittük őt a szállására.

S mit nem művelt Csernova. Úgy tűnik, nem vagyunk már a galamblelkű nemzet, amelyet csak a kiontott vér tud megmozgatni. Most spriccelt is ránk. S nők is áldozatul estek.

*

A szlovák asszony! A szegény nemzet történetének egy darabkája. Addig a gyilkosságig nem sokat tudtunk a szlovák asszonyról. Azok, akik Szlovákiából visszatértek, arról beszéltek, milyen szépek a szlovák nők. Rokonszenvünk szépségük tudomásulvételével végződött.

És persze még a hímzések. Ha valaki azzal a hírrel jött, milyen nyomorultan tengődik a szlovák asszony, csak legyintettünk. Morális nyomor! Ki mert volna a szlovák nőkről írni! Keserű fejezetek lettek volna azok. Bezzeg most. Nők is meghaltak Csernován!

A szlovák asszony. De hogyan is él?

Jártam egyszer Árva megyében, és magam is láttam a szlovák nő típusát. Keze dolgos, tekintete reménytelenségről árulkodik. A hegyi mezőkön nehéz a munka. Télen itt a zsidó hiteléből élsz, amelyet tavasszal nála dolgozol le. Neki szántasz, s csak miután lejár a munkaidő, szántod fel a saját földecskédet. Az eke után lépdelt az az asszony, meggörbülve, szomorúan. S a barázdában bánatos dalt énekelt. Mit adott neki az élet? Sanyarúságot és bánatot.

Az ember nincs otthon. Elment dolgozni a világba. Majd ha visszajön, megfizet a zsidónak, és elmegy megint. Aztán egyszer nem jön vissza. Aztán már csak a pohár pálinka marad. Az ember szívesen iszik, hogy felejtsen, s jól teszi, ha előbb imádkozik, s csak aztán iszik. A zsidót nem átkozza, megbocsájt neki. Máshogy nem megy. Tízéves gyereke van. Iskolába jár, és tud magyarul. Már el tudja énekelni az „Isten áldd meg a magyart.” Rendes legény lesz, és jó magyar. S ha magyar, hát úr. Elmegy az Alföldre, és nem ismeri többé az anyját. Isten bocsássa meg neki. Jobb lesz neki így. És tovább lépeget a meggörbült asszony az eke után, és töpreng, mereng, míg könny gyűlik szemébe. Ez a szlovák asszony könnye. Kétségbeesés és reménytelenség van benne.

S ekkor új dal hangzott fel. Lányok közeledtek az uradalmi földek felől. A megyei ispán birtokain dolgoztak. Napi tizenöt krajcárért és némi pálinkáért. A sáfár meglopja őket, s a pálinkához vizet kever. Egyikük egy dalt költött a tolvaj sáfárról. Vidám dalt. Holnap lemegy a városba a magyarok közé szolgálni. Egy bűbájos úr verbuválta, aki cselédeket keres, kereszteket osztogat, imakönyvet, rózsafüzért. Olvasni nem tud, így a rózsafüzért vette zálogba. Holnap elhagyja a hegyeket, és lehet, hogy vissza sem tér többé.

– Csak szégyenbe maradva vissza ne gyere – mondják az öregek –, tudod, hogy járt Žofka, elvitték valahová a szégyen helyére. No, istenveled – s a nagyapa keresztet rajzol a homlokára. Menni kell pénzt keresni, na és hogy a lányát elengedje szolgálni, az úr öt aranyat adott neki. Kis vagyon ez Árvában.

A kerítők bejárják Árvát, Trencsént, Túrócot, Szepességet, Hontot és Gömört, lányokat verbuválnak, s jól megy az üzlet. És amikor a lányok visszatérnek, magukkal hozzák a betegséget.

A betegségek statisztikája keserű olvasmány. És a magyar kormány hallgat. Szlovákokról van szó. Miközben minden erejükkel próbálják megakadályozni, hogy a magyar lányok külföldre menjenek, másrészről teljes közönyösséggel támogatják a kerítőket.

Blaho doktor egyszer felhívta erre a figyelmet az országgyűlésben. A válasz egyszerű volt. A jog sehol Európában nem gondoskodik olyan jól a nőkről, mint Magyarországon.

– Európában sehol sincs olyan szabadsága a nemzetiségeknek, mint Magyarországon – mondta a magyar országgyűlésnek az igazságügyi miniszter a csernovai események után.

E huszáros nemzet csendőrei Csernován szlovák asszonyokba lőttek, Európa közepén, a huszadik században.

 

Száz Pál fordításai