Lakatos-Ramirez Szandokán: Tsúszó és Sándor fia vagyok én (Közreadja: Hizsnyai András)

Apám egy kisfejű nő volt, amikor születtem, egy langaléta asztalos, Bolognában. Persze ez csak átmeneti állapot volt, mint nála minden, mint tetőn a hó, mint a sivatagi folyók – mint testünk agyagjába lehelt élet. Egyik nap még intarziába farigcsált, bagót rágva, kagylóházat, másnap gyalulás közben elkalandozott a figyelme, és kiköpte a dohányt: odébb állt. Ott hagyta az urát, Bartolómeót, a csöcseit és csipkéit szögre akasztotta. Átalakult köpcös örmény festővé, és mint elrágott levélről frissre pottyanó hernyó, boldog beleegyezésben vonta meg vállát – így is jó –, azzal elindult a Sevan-tóhoz tájképet festeni. Ahogy így bandukolt Dilijan felől, át a kajszibarackfák tűzdelte lankákon, és a távolban a fata morgana habjaiból lassacskán előkanyargott a Gegham levetett, ezüst pajzsa, arra gondolt, talán ezt a sok árnyalatot és görbét nem is lehet hitelesen vászonra vetni anélkül, hogy az ember be ne térjen előtte egy pohár oghira Poghoshoz. Igazított hát a lábvitorlán egy olyan 45 fokot, és immár Gosh felé hömpölygött tovább, arra gondolva, meg lehet-e még Poghosnak az a gyönyörű erezetű, méretes körtefa-tönkje, amit attól az erdész barátjától faszolt öt liter háziért, abból szeretne egy lapot kanyarintani új palettának, mert ez a régi – isten biza’ – már olyan széppé érte magát, hogy inkább akasztaná ki műtermébe, és bitorolná el valós szerzőjétől – önmagától – a babért, mint hogy kontár munkájával tovább rontsa a káoszt. A sevani tájképhez már ezen az új, remélhetőleg göcsörtös palettán remélte keverni a színt, remélhetőleg kicsit elügyetlenedett mozdulatokkal és remélhetőleg már csak a holnap délelőtti fényekben. Ha Poghos is úgy bebaszott múltkor, mint ő, valószínűleg nem fog emlékezni arra, amit a szobrairól mondott, és akkor már elég lesz csak sumákolni, ha az oghit kihozza azon a jókora régi vágódeszkán, amit csak erre a célra tartott meg. Ezt a deszkát baszta hozzá, ez horzsolta le bal füle mögött a fejbőrét és vágódott neki a ház előtt lévő malomkőnek. Ez a malomkő is egy érdekes sztori volt, most csak annyit, hogy aztán egy gránátalmafa nőtt ki a közepében, és – mivel a cserjét már sajnálták letörni, megemelni meg nyilván nem lehetett, ott maradt Poghosnál. Mondjuk nem kizárt, hogy lehet pia nélkül is festeni, gondolta, s egy pillanatra meg is torpant, hogy visszaigazítsa a vitorlákat a Sevan felé, de hiába, ha már nem arra fújta a szél.

Kicsit elszégyellte magát, elsavanyodott a kedve, elhúzta a száját önmagát bírálóan, nézte a lába tövében a sárga virágokat, keserű gondolatai összehúzták észlelését, csak a vele poroszkáló rétcikkelyt és a benne bukdácsoló bogarait látta. Szeme sarka szivárványosan csillogott, tüdeje megtelt a fűszeres, meleg levegővel, hallotta saját szuszogását, és pillanatnyi, keserű rálátást nyert földönfutó mivoltára. Látta magát kívülről, ahogy ott bandukol a réten, kezében a nyírfaállványú teleszkóp, a vállára vetett tokban elfolyt a pergamenen a tus, nem porolta le, nadrágja cafrangokban, csípi őt a február esti köd, ahogy a Belaja és az Ufa összefolyásából előmászik fogadni őt – persze más ki is várná szegény Alexander Alexadrejevet, mint a köd, ki is várna mást a bukott csillagásztól, ha még a kutatásnak is aligha nevezhető műveletét se tudja befejezni anélkül, hogy egy magányos farkas rá ne támadjon. Egyetlen szerencséje, hogy a teleszkóp lábát megvasaltatta a múltkori szerencsétlen esése után, hogy az asztalos elfogadta az elivott rubel helyett felajánlott arcképet, és a nyírfa állvány pléh szuronyával el tudta annyira tántorítani a farkast, hogy az egy percre visszavonuljon, és szegény földönfutó Alexünk addig vérző lábbal, rémülten elmeneküljön. A telihold megvilágította a tájat, a farkas nem látszott őt üldözni, fel-felkémlelt a csillagok felé, megállni már nem mert ugyan, de nem állta meg, hogy mintegy az égtől kérve elnézést szerencsétlensége miatt, a gondolatai vissza ne térjenek sánta iszkolása közben vizsgálata tárgyára, a teremtés végtelen sztyeppéjére, melynek alakításában, bár csak kurátori minőségben, szerény személye is részt vesz. Az Ufa-hídon járt, az első köztéri olajlámpánál, amikor eszébe jutott, hogy megnézze tokjába sebtében bevágott pergamenjét, maradt-e rajta valami egész estés munkájából, de már amikor kihúzta, érezte a félszáraz tus tapadását ujjain. Hátát az olajlámpának vetve kitekerte a pergament, és csakugyan azt kellett tapasztalnia, hogy az általa bolygónak feltételezett fénypont, amit megfigyelés alatt tartott, csakugyan eltsúszott az őt körbevevő csillagkontextushoz képest, de azt, hogy ez a mozgás a celesztiális machinációnak vagy a farkas szívbemarkoló felmordulásának köszönhető-e, azt nem tudta megmondani. Itt a városban legalább már biztonságban tudhatta életét, még ha fölöslegesnek is.

Hazafelé találkozott Agrejevvel, aki mindig is utálta őt, a nyurga intellektuális, önállótlan megjelenését, megvetette finomságát, elcsukló, bátortalan okoskodását – ennyire megcincáltan viszont még nem látta, és féloldalasan odabökte neki a kulacs vodkáját valami rideg atyáskodással, amit az érzelmei helyett szokott használni a hasonló helyzetekben. Alex a markába öntött egy kevés vodkát, és mielőtt Agrejev megakadályozhatta volna, kifertőtlenítette vele sebesült vádliját. Inni is szándékozott belőle egy kortyot, de goromba jótevője a pazarlást látva rémülten kirántotta kulacsát a kezéből, és úri kispicsának nevezve őt, káromkodva odébbállt. Mikor végre hazaért, átöltözött rosszabbik ruhájába, és egy karéj kenyeret majszolgatva sajttal, kiteregette pergamenjét, hogy előző rajzaival összehasonlítsa. A farkas volt – konstatálta, hacsak nem döntött úgy a bolygó, hogy eddigi pályájától 172 fokos szögben hátrafordulva visszafelé induljon az égi útvesztőben. Elpazarolt pergamen, elpazarolt tus, elpazarolt este – már a sebet meg a halálfélelmet nem is számlázta, csak a munkája haladna előre, de aztán eszébe jutott: ami megy, az jön is! Egyszer még jól jöhet ez a pergamen, egyszer még járhat arra az az égitest, bármi is legyen az. Még ha sok remény nincs is rá, hogy hasznára válik, szemétként csak fölöslegesebb! Elteszi. Elteszi a fekete tuspöttyökkel telepetyegtetett pergament a tuspöttyökkel telepetyegtetett pergamenek átláthatatlan erdejébe, hátha egyszer jól jön ez a pöttyös papír, ahol az egyik pötty egy centivel balrább van, mint ahol lennie kéne. Hátha helye lesz még ennek a tussal letüsszögött csillagászati Rorschach-tesztnek, ha a személye egyszer körbeér és hasonló égállás alatt majd értelmet nyer szerencsétlensége, meglátszik, csak egy ilyen ember fedezhette fel a kozmosz ezen nagyszerű neuralgikus hálóját, egybeállását az ő elesettségének és kisfiúsan csapzott tehetségének, melyek kimerevített érzelmi állapotként kísérik végig az életét, mintha maga nem is telne, csak vele az idő. Beleharap a sajtba, a sajtba, majd a kenyérbe, leissza kútvízzel, könny szökik a szemébe. Milyen jó is, hogy ő ilyen gyámoltalan, hiszen tehetsége másképp elenyészne, és most nem haladna ezen az Agrejevekkel kikövezett, megveszekedett olajlámpás, farkasharapásos, koszos úton fel, fel az égi tárházba, ahol majd finom lelkéről neveznek el csillagképet, és szertelen báb-testéről szerelik le a húrokat, hogy megannyi bolygó égitestet akasszanak velük görög istenek színpadjának díszletéül. Akkor majd meglátja az összes, aki a hiányt látta benne és nem a túltengést, hogy kivel volt dolguk, és akkor talán majd ő maga is meglátja. Addig viszont marad a trapéz, akármennyire is fáj a háta, akármennyire nem bírják már az ujjai, amíg Anni meg nem gyógyul, ki kell tartania a többé-kevésbé biztos jövedelem mellett. Elég, ha egyszer nem esik le, és aztán ezt már csak reprodukálnia kell minden este. Minden este – viszont meddig, hiszen az orvos nem mondott semmi biztatót, nem mondott semmit igazán, csak hogy majd jön, se azt, hogy mikor, se azt, hogy miért, hogy súlyos, vagy csak kitartó, esélyek, költségek, kilátások – semmi. Meg milyen gyakorisággal is tud egyáltalán egy orvos eljönni Göteborgból, hiszen jó kétórás kocsiútra vannak? Megengedni, mondjuk, valószínűleg megengedheti magának, kérdés, hogy az ő fajta csürhének megengedi-e? Meg aztán kérdés, hogy Otto mikor elégeli meg a Mjörn-partot és szedeti fel velük a sátorfát? Aztán jön, izé – belenézett noteszébe –, Trolhättan. Ki tudja, van-e ott orvos. Vagy beveszi-e őket? Meg hogy mennyit kér? Mondjuk városban lenni nem lenne rossz, ott jobban akad vevő a humoros taxidermiáira. Ki tudja, lehet, pont Trolhättan lesz a hely, ahol végre bejön a bolt, és összegyűjt annyit, hogy végleg kiszállhasson a cirkuszból Annival együtt.

Először bérelnének egy bolthelyiséget, ott lakni is lehet – szerényen kell kezdeni –, de ellaknának hátul a műhelyben, a tömőszalmán, a frissek úgyis a padláson száradnak, a félkészek meg már nem annyira büdösek, egy kis virágolajat elég lenne cseppenteniük az olajlámpába, és máris kibírható lenne, ott összebújnának a paplan alatt, melegítenék egymást, tömögethetnék az állatokat esténként. Annak a bolond Anninak úgyis olyan képtelen ötletei vannak mindig! Egyszer azt akarta, hogy tíz pár kecskegidaszarvból faragjon pici lábakat, és azt drótozza rá egy kígyóra! Még kis piros bőrcsizmákat is varrt neki hozzá! Remek ötlet! Meg is fogja csinálni… Majdnem van is hozzá elég szarva – falvakban az ilyet könnyű beszerezni –, viszont kígyót minél nagyobbat kell találnia, errefelé vízisiklóra van leginkább esélye, viszont a hímek abból túl picik, egy vén nőstény kéne ehhez, egy igazi nyanyakígyó. Eszébe jutott, hogy pont így déltájban aktívak, és úgy döntött, le is szalad a tóhoz szétnézni. Noteszét zsebre vágta, ha várnia kéne valahol, addig is tudjon legalább, úgymond, modelleket rajzolgatni. Jó pár ilyen ötletet gyűjtött már össze a közel két évtized cirkuszi szolgálata alatt. Volt egy nyula, aminek az egyik füle kihúzható volt és összecsomózott, színes zsebkendők voltak ráerősítve, mint amilyeneket a bűvészek szoktak a kabátujjukból előhúzni; volt egy nyestje, amit félbevágott, közepébe légszekrényt, szájába sípokat épített, és így egyfajta szőrös harmonikának lehetett használni; és persze ott volt a kis ruhákba felöltöztetett egércsalád, akik egy fordított keménykalapot emeltek fejük fölé, láthatóan nagy erőfeszítéssel, és az előttük valami rejtélyes okból olasz péknek beöltözött családapa, aki rojtos kis rikkancssapkáját gyűrögetve, alamizsnáért könyörgött – ezzel a szoborcsoporttal szokott koldulni. Idővel kis kemencét is épített neki, amiből apró pizzát lehetett kivenni mokkáskanál méretű péklapáttal, bár maga sem tudta, mikor köteleződött el e mellett az olasz pék szál mellett, de nagyon megtetszett neki. Ahogy átvágott a táboron a tó felé, az állatok kvártélyán vezetett keresztül útja. Amúgy is szeretett erre jönni, imádta az állatokat, jobban is, mint az embereket – érthetőek voltak, úgy gondolta funkciójuk, céljuk van: egy tigrisnek nem kellett azon gondolkodnia, bankár vagy fenevad legyen-e, élete determinált volt. Az állatok nagy része nem vergődött múltjuk démonjai között, nem állt tétován ezer vetített jövőkép bizonytalan én-formái előtt, vagy nem sanyargott a jelenben, érzelmek által rágva. A legtöbb állat mindig tudta, hogy kicsoda. Döntéseik vagy jónak, vagy rossznak bizonyultak, de sosem fordult elő, hogy a pillanat már teltében üresen csengjen, hogy ugrás közben, a levegőben kelljen azon agyalniuk, ki lesz az, aki a földre ér, hány végtaggal, és lesz-e benne csont, ami törhet. A gondolat végére pont Teleza, a csimpánz ketrecéhez ért, és megállt nála, hogy puszit adjon neki – így volt szokása.

Teleza feléledt kissé egész napos punnyadásából, átgörgött a ketreckocsi nyitott falához, ahol a világos hajú ember állt, és puszit adott neki – így volt szokása. Kinyújtotta kezét, hátha hozott valamit – ez is szokása volt. Az ember magyarázni kezdett valamit, indulni készült, mutogatta, hogy üres a keze – ez világos volt. Nem volt nagyon éhes, de ropogtatott volna. Teleza visszaemlékezett a rövid emberre, aki kiskorában gondolatokat rajzolni tanította a levegőbe. Magára mutatott, majd két tenyerét fentről végigsimította a hasán. „Teleza éhes.” Megsimogatta jobb orcáját, összecsípett ujjakkal az emberre mutatott, majd magára. „Kérlek, adj nekem!” – tette hozzá. Ez be szokott válni. Be is vált. Az ember a tenyerével paskolta a semmit, mutatván, hogy várjon. Teleza a ketrec palánkjának vetette hátát, és kellemes sikerérzet töltötte el. A vadászat sikeres volt, csak azt nem tudja még, hogy mit sikerült fognia. Úgy érezte, az élet néha jó és néha rossz. Most talán jó. Úgy érezte, minden lehetne jobb. Aztán visszaemlékezett arra, amikor minden nagyon jó volt. Az tetszett neki. De eszébe jutott, hogy az véget ért. Ettől elszomorodott. Tudta, hogy miatta ért véget. Tudta, hogy sokat akart. Nem volt elég neki a jó. Jobb kellett. Amikor jobb lett, az jó volt, de aztán ugyanaz rossz lett. Arra gondolt, nem is a jó a jó. Az a jó, amikor jobb. Teleza úgy érezte, rátapintott a lényegre. Arra gondolt, milyen rossz az, hogy a jó nem is jó, hanem a jobb a jó, és a jó igazából rossz. Teleza arra gondolt, a csimpánznak nagyon nehéz lenni, mert neki nem azt jelentik a szavak, amit jelentenek. Ha Teleza azt gondolja: jó, az már rögtön azt jelenti, hogy rossz. Teleza arra gondolt, hogy biztos jobb – tehát jó – leguánnak lenni, mert neki fogalma sincs arról, hogy mi a jó meg a rossz, ő csak azt érti, hogy mi a jobb és mi a rosszabb. Példának vette a szomszéd kalitkában tesznyülő vén Corredizót. Ha lehűlt a teste, azt gondolta: most roszszabb – és kitsúszott a napra, ahol azt gondolta: most jobb. És kész volt az élet! Ennyi! Nem kellett levegőbe varázsolnia, emberekkel tanácskoznia, az élet igazán mély dolgain elmélkednie súlyos fejjel, mint ahogy most ő is tette… Apropó, hol is van az az ember?

És az ember jött, hozott három almát, kettőt Telezának nyújtott, egyet meg kettévágott egy kiskéssel, és benyomogatta Corredizónak.

„Jobb” – gondolta Corredizó.

„Neki jobb” – gondolta savanyúan Teleza.

„Na, megyek, megkeresem azt a nyanyakígyót!” – gondolta Alexander Glider, energikusan a Mjörn-tó felé indulva.

„Sosem lel rám senki” – gondolta a nyanyakígyó, és rugózva kimászott a rothadó farönk alól.

„Nocsak, ott is van!” – látta meg őt azonnal Glider.

„Basszus!” – gondolta a tó – „Van ilyen?”

„Börleszk” – gondolta Tsúszó, amikor helyette voltam én – „Ez börleszk”

Azzal kettévált. Tsúszó áthúzta az utolsó pár sort, egészen odáig, hogy éppen vége volt az okos résznek. Sándor megvonta a vállát, és úgy gondolta, felvállalja. Sándornak viszont két nappal később tégla esett a fejére, és addig sem történt vele semmi, úgyhogy Tsúszó vonalán folytatom.

Tsúszó áthúzta a végét, és ott, ahol az okosság a tetőfokára hágott, de már volt egy kis vicces feloldás is, kitette a pontot. Beleivott az asztaltársa kávéjába, megfogta a mellette tellegető ember csuklóját, és beleszívott a cigijébe, majd hosszan elmerengve a beltér faragott díszeit nézte és hümmögött. Végigtapogatta gondolataival a cirádák kacskaringós geometriáit, érezte, ahogy gondolkodása leköveti az indák ívét, testükkel egy ritmusban növekedett és szűkült saját befogadóképessége is, egy-egy cicoma hasán áthaladva látásmódja előbb tágulni kezdett, ismeretei bővültek, átfogóbbá váltak, az életét egy ívként értelmezte, az ívet egy liánfonat részeként, ami elvegyült a terem szecessziós folyondárjai kuszaságában. Fölöslegesnek és megmagyarázhatatlannak érzett minden konfliktust, sőt, lehetetlennek, nem volt itt más, mint egység, úgy érezte, elveszik egy ember körvonalú, de mégis határtalan térben, üvegtesti homályként táncolt saját szemgolyójában, mindenki szemgolyójában, a szemgolyóban, ami mindent magába ölelt, talán csak önmagát nem. Majd az ívek szűkültével látásmódja is behatárolódott, fokozatosan visszatsúsztak gondolatai az észlelés fraktáljainak végtelen tsúszdáin, nem értett már semmit és ez egy idő után nem is zavarta, csak az zavarta, amit nem értett – ez viszont szinte minden volt. Dühösen felpattant, és valaki más öklével az asztalra csapott. A kávéház egy emberként nézett rá. Ő volt az az egy ember. Nézték magát, hogy mi a baja, mit feltűnősködik, veszélyes-e vajon?

Aztán valahonnan messziről, bentről, a személyzeti iroda legmélyéből, ahol a cirádák húsosabbak voltak és a liánok talán még kuszábbak, megindult egy főpincér, megértő, kedves mosollyal – és egy pohár vízzel –, kimért léptekkel előmászott Tsúszó világképének tubákdoboz méretűre szűkült csapóajtajából, és túlvilági kedvességgel árasztotta el a felzaklatott kedves vendéget. A vendég leült, Tsúszó meg visszament az irodába, hogy befejezze a jövő heti beosztást. A jövő héten mindennap saját magát helyettesítette. Kedden, szerdán és pénteken Alekszandri Rrëshqitje néven volt albán cserediák, hétfőn és csütörtökön Alexandru Alunecă volt, aki már régen Lyonba költözött Konstancából, hétvégére meg Alexandre Coulissantként tartotta a frontot – ő helyettesítette Tsúszót ma is. A keresztnevek egybeesését érdekes véletlennek tartotta. „De legalább a vezetékneveink különböznek” – szokott viccelődni alkalmazottaival, és alkalmazottai mindig nevettek ezen, hiszen ők találták ki ezt a viccet – és ők is mondták el.

Kemény napjuk volt aznap, kasszazártával leültek meginni még egy csésze teát, és lapozgatták az újságot a vécén. A kávéházban jobb volt a vécé, mint otthon, otthon például egy kupidó sem leste őket szarás közben, itt pedig egyenesen kettő. Szerették a figyelmet. Ezen el is gondolkodtak egy kicsit, térdeiken könyökölve, az újságot addig kissé leengedve, végigjáratták szemeiket a csempéből előmászó porcelán kupidók festett orcácskáin, zöld szemeikbe meredve mélyen, elmélyítve magukban a közönség gondolatát, a létük igazoltságának érzését, a megfigyeltségük biztonságát, lassan lehámozták magukról a többes számot, bevallották maguknak, vadul kacsintgatva egymásra, legbensőségesebb titkukat: ő maguk egyikük se.

Egyikük sem volt Tsúszó Sándor. Tsúszó Sándorról még csak nem is hallottak. Amint erre ráeszméltek, természetesen felpattantak egymás öléből, és nagy pironkodva, hápogva magukra rángatták gatyáikat, majd rövid időn belül mindhárman munkahelyet váltottak, az abszurd helyzet kínosságát feledni nem tudva.

Közben egy bűvész ötven évvel ezelőtt kártyatrükköt mutogatott a gyerekeknek a Popocatapetl túlsó oldalán, Pueblában. Vagy harmincan bámulták őt a földön ülve, ki-ki a nyálát folyatva, mások takonyevéssel kiegészítve a vizuális élményt. A szülinapos kis Corrina választhatta ki a kártyát, és a Jolly Jokert húzta, ez fog majd eltűnni és megjelenni újra, ez lesz a fókusz, mindenki erre összpontosít majd, miközben a színfalak mögött a varázslat zajlik. A gyerekek nézték a Jokert, a bűvész széttépte háromfelé. Felemelte az első harmadot, és azt mondta: „Dikush tjetër!” – majd ráfújt, és a kártyadarab eltűnt! Felemelte a második harmadot és azt mondta: „Altcineva!” – majd ráfújt, és a kártyadarab eltűnt! Felemelte a harmadik harmadot és azt mondta „Quelqu’un d’autre!” – majd ráfújt, és a kártyadarab eltűnt!

A kis Gomez elkezdett bőgni, de rajta kívül mindenki más meredten nézte a mutatványt, még a kis virsliujjak is megálltak az orrokban. A bűvész csukott szemmel állt, merev kezében még mindig a kártyát tartva, a pueblói levegő megdermedt, mint tortán a zselé, Gomezt kivitte az anyukája a kertbe, nyugtatgatást lehetett hallani kintről, két apuka lufifújó versenyének szuszogását, valaki cigarettával kínált valaki mást, beszállt egy méhecske és beakadt a redőny mögé, a gyerekek lassan elkezdtek mocorogni, sugdolóztak egymás között, Gomezke a nyugtatás hatására magasabb regiszterbe váltott, kipukkadt egy lufi, a másik végén lévő férfi hangosan felkiáltott – Mierda! –, valakik felkacagtak, a méhecske kitalált a redőny mögül, de az ajtót elvétette, és most módszeresen, nagy íveket írva lefejelt mindent, ami útjának ösztönös spiráljába akadt, csengett egyet a vázán, a falióra üvegén, tompán koppant a falon, és leesett egy pillanatra, a gyerekek egyre nyugtalanabbak voltak, Hernandezke elővett kezeslábasa zsebéből egy dinoszauruszt és harapdálni kezdte vele Pablo vállát, a bűvész még mindig mozdulatlanul állt, Valenciának pisilnie kellett, és felállt, hogy megkeresse anyukáját, ezzel végleg megtörve az ájtatos várakozást, és a gyerekek még reménykedő részén eluralkodott az a keserű érzés, a kielégítetlenség érzése, amit aztán életük során bőven lett idejük megismerni, kivéve Valenciát, aki anyukájával hazafelé tartva autóbalesetben meghalt. Mindenkinek rámászott tehát a szívére a kulimász, csak a kis ünnepelt Corrina nézte még mindig a bácsit, nem is az arcát, inkább az arca előtt játszó porszemeket a bevágó fénysávban, úgy érezte, felelősséggel tartozik a kiválasztott kártyáért, meg kell várnia, rendben visszatér-e, látott már kártyatrükköt, tudta, hogy nincs vége, apja, akiről nem szabadott beszélnie, de aki nagyon gazdag és nagyon hatalmas ember volt, minden évben nagy szülinapi bulit rendezett neki, és mindig volt bűvész is, és a kártya mindig előkerült! Most is elő kellett hát kerülnie! Meglesz az a Joker, csak türelmesen ki kell várnia! A gyerekek közben szétszéledtek, az egyiknek nekiment a tébolyult méhecske, erre nagy kiabálás, zavargás tört ki, mindenki sikoltozva kirohant a kertbe, a dohányzó szülők pedig benéztek a roló résein, és ahogy kiürült a szoba, látták a megfagyott bűvészt és a még mindig figyelő Corrinát, a fénysávokban szálló port, aztán kiszállt mellettük a méh, és hátulról valaki éppen megkérdezte, hogy mi a fenét is csinál az a nyamvadt bűvész, de mire bárki válaszolhatott volna neki, az végre megmozdult, kipattintotta szemét, leengedte kezét, lassan odasétált Corrina mellé, leguggolt, és valamit a fülébe súgott. Corrina ekkor felkelt, felnőtt, és húsz évvel később hozzáment feleségül.

Persze az ott lévők sokat faggatták, mit mondott neki akkor a bűvész, előbb csak udvarias érdeklődésből, de aztán folyton felmerülő témává vált, családi találkozókon mindig szóba került Corrina és férje „nagy titka”, de sosem árulta el senkinek, csak sejtelmesen mosolygott. Igazából a bűvész csak a nevét súgta a fülébe – „Lakatos Béla vagyok”, mondta –, de Corrina egyrészt élvezte, hogy ez a titok ugyanabban a kielégítetlenségben tartja az egész Ramirez családot, mint anno az a trükk, másrészt viszont az első pillanattól tudta, hogy ez a név hamis, tudta, hogy egy napon majd férje előhúzza a Jolly Jokert, és azt is tudta, hogy a neve aznap nem Lakatos Béla lesz, hanem Tsúszó Sándor. És onnantól kezdve mindenkit Tsúszó Sándornak fognak hívni.

Közreadja: Hizsnyai András