Tsúszó Sándor levele a halhatatlanságból (Közreadja: Hizsnyai Zoltán)

Kedves Barátaim az Örökkévalóságban!

Hallottam, néhai személyemmel kívántok foglalkozni az Irodalmi Szemlében. Ez, úgy véltem, mindenképpen üdvös, különösen a saját lelki üdvötök szempontjából, az enyémmel már nincs gond.

Azért vagyok kénytelen múlt időbe helyezni magam, mert… hogyismondjamcsak… az van, hogy a százötödik születésnapomon rendezett többnapos buli során sajnálatos módon elhunytam. Már odaát vagyok, és van néhány igencsak jó hírem.

Az egyik mindjárt az, hogy van az „odaát”. Nem volt ez annyira nyilvánvaló a magamfajta hitetlen számára. És tessék!

A másik jó hír, hogy a testétől is valóban megszabadul az ember, így aztán nem büdösödik a láb, sőt, a fölöttébb kiábrándító horkolás is megszűnik. És hát, valljuk be, a gondolatok se igazán hajlamosak elkalandozni vagy összekuszálódni, hiszen azok központi idegrendszer híján nincs is hol kialakuljanak.

A fentiekből következik, hogy minden gátlástól és előítélettől mentesen, egyszóval nagyszerűen lehet itt csajozni. Ráadásul a testi és a lelki vágy között oly gyakorta fellépő feszültségek és ellentmondások is feloldódnak, hiszen a halál utáni létezésben, jellegéből adódóan, az éroszról százszázalékosan az agapéra helyeződik át a hangsúly. Ez a harmadik jó hír.

A következő jó hír, hogy nem létezik a Pokol. Igaz, hogy a Mennyország se. Egyszerűen nincsenek ilyen helyek. Semmilyen helyek nincsenek. Idő sincs. Csak az van, amit a régi görögök pneumának neveztek, és szellemnek vagy léleknek szokás fordítani. Hogy nagyobb legyen a keveredés, a szintén ógörög pszüché (psziché) szót ugyanezekkel a szavakkal magyarítják. Tehát rendet kell itt rakni.

Legyen az előbbi a világlélek vagy világszellem. Amiben minden együtt van. Mivel az utóbbit túlnan (úgy értem, innen nézvést odaát) a belőle képzett pszichológia használja, legyen ez a személyes lélek vagy szellem jelölője. No, mármost, ideát az ilyennek már a puszta léte is nagy szerencsétlenség. Azt jelzi, nem tud a szellemlélek maradéktalanul belesimulni a nagy Egészbe. Ha úgy tetszik, ez a Pokol.

Ilyen értelemben a Pokol persze már túlnan is létezik, és aki ott nagyon sokat agyalt, negatívkodott, önsanyargatott, és beleragadt ebbe, mint cickány a mézes bödönbe, még ideátra is magával vonszolta. Túlnan még lehettek legalább testi örömei, ideát viszont csak ez van számára. A saját igényre szabott, privát Seol. Egyszóval, aki erőnek erejével pszichéskedni akar, annak ez itt egy orbitális szívás.

Egy újabb jó hír viszont, hogy számukra sincs itt semmiféle ördög. Nem létezik se Lucifer, se Azazel, se a Sátán. Ennek a jó hírnek az értékét némileg csökkenti azonban, hogy különben is feleslegesen léteznének, hiszen töredékét se tudnák ártani nekik, mint amire a saját pszichéjük képes. Ezenkívül meg Luciferre még fényhozóként sincs itt semmi szükség. Ha valamiből nem szenvedünk hiányt, az a fény.

Itt aztán minden világos. És visszamenőleg is azzá válik minden. Helyesen, a maguk szövevényes egységében látjuk a dolgokat, pedig nincsenek is hozzá érzékelőés feldolgozó szerveink, erkölcsi mérőeszközeink, etikai etalonunk. Vagy épp azért.

Nincs okom tehát panaszra, jól elvagyok itt. Csak egy dolog hiányzik kicsit, hogy nincs kihez szólani. Egyrészt, mert nincs is, ugye, mivel. A beszédszervek alapból hiányoznak. Másrészt viszont az a fránya pneuma úgyis mindent jó előre tud. Mert ő aztán igazán mindenben benne van. Úgy értve is, hogy semmitől se riad vissza, mindenbe belekotnyeleskedik, mindent áthat. És őt is áthatja a Minden. Annyira, de annyira áthatja, hogy meg se lehet tőle különböztetni.

Hát ilyen világ ez. Jobban teszitek, ha már túlnan is erre készültök. Próbáljátok minél mélyebbre elásni az egót, vagy észrevétlenül valahogy elveszteni. Ne legyen nagy az arcotok, és ne is áhítozzatok arra, hogy nagy lehessen, mert az csak támadási felület. Semmi másra se jó, csak arra, hogy a pszichétek jól belekapaszkodjon, és addig nyüstölje, dögönyözze, dörgölőzzön hozzá, amíg teljesen össze nem olvad vele. Aztán persze hogy itt is azzal parádéznátok, vesztetekre, mert nem tud tőle megszabadítani még a Halál se.

No, jó, tudom, mi birizgálja a begyeteket már ennek a levélnek az elejétől. Hogy a jó fészkes fenébe írtam is én ezt a levelet, ha egyszer se testem, se saját, önálló, kizárólagos lelkem nincsen?!

Hát akkor most ezt is megmondom, skubizzatok lejjebb.

Felhívnám itt először is a figyelmet a közreadó személyére, aki életművem feltárása során is számos jelét adta már rendkívüli empátiájának. Gondoljatok csak a kispisznici alkotóházban fellelt, ronggyá gépelt indigómra. (A fiatalok majd kérdezzék meg az idősektől, mi is az, én most nem töltöm ezzel a drága örökkévalóságot.) Nos, maradjunk annyiban, hogy nem akármilyen kutató az, aki ilyen lyuk hátán lyuk másolópapírról képes volt kidedukálni több tucat oldalnyi elkallódott szövegemet! Hogy a folyóvízre írt verseimnek a több évtizeddel későbbi rekonstruálásáról már ne is beszéljünk…

No, de ekkorát még ő se alakított soha!

Addig próbálkozott, addig kísérletezett, addig meditált, míg végül sikerült a nagy világszellemre, magára az egyetemes pneumára közvetlenül rákapcsolódnia. Aztán a többi, az ő tapasztalataival, persze, már gyerekjáték volt. Ahogy a sima vízfelszínen sikerült felfedeznie a hajdani hullámgyűrűk  interferencia-kivetüléseiben szunnyadó textusokat, a transzuniverzális pneumából is  könnyűszerrel vissza tudta fejteni az én benne feloldódott, privát lelkemet, lelkem eseményhorizontjának  mintázatait elemezve pedig az itt szerzett tapasztalataimból  leszűrt lehetséges gondolataimat.

Mivel a magam nevében már nem is igazán tehetem, most hát hálám jeléül az ő nevével búcsúzom el túlnani híveimtől,

mindent átható szeretettel,
viszontlátásig
a Minden-Egyben:

Közreadja: Hizsnyai Zoltán