Tsúszó Sándor: Tsúszda; Tsúszdás játszóterek (Közreadja: Pénzes Tímea)

Tsúszda

Fáj, mutat a lányom egy friss sebet a térdén,
anya megsimogatja, és a sajátjára mutat,
anyának nints, magyarázza, mert anya nagy,
tsak a kisgyerekek térde sebes.
Másnap hármasban tsúsznak a tsúszdán, a kanyarodón,
anya fogja őket, mert anya karja mindentől megvéd,
és hasa is támasztja hátukat,
a lábára felrakja lábukat,
és utzu, nekiiramodnak.
Anya félkézzel kapaszkodik a tsúszda szélébe,
főleg a kanyarnál, ahol begyorsulnak,
a lábával is fékez, mégis megdől,
horzsolódik könyök és térd,
meg a lábujjak,
anya nagy, de mivel kisgyerekes játékokat játszik,
mától az ő térde is sebes.

Tsúszdás játszóterek

A park füves ölét és szelíden ringó hintamelleit,
nem éppen féltve őrzött, katzér kintseit
felkínálja minden arra járónak,
mindegy, kitsi, közepes vagy nagy,
ketses tsúszdalábai mind egy-egy strófa,
megvillantja bájait a sok haránt sodrófa,
mi odavonzza a környék tsepp embereit,
temérdek pöttöm mamlasz lebzsel itt.
(…)
A gyerekek élvezhetik a teret,
amit a belvárosban nem lehet,
nyargalnak sikongva, kurjongva, részeg-boldogan,
sebhelyes térddel, sárfoltosan megannyian,
és dombról lefutó, gigászi tsúszdákon
siklanak fejvesztve – jaj, hol a szandálom?!
(…)
A hullámtsúszdára tsak anya tud felrakni,
ereje úgyis sivatagnyi,
meg neki sem árt egy kis mozgás,
artza ettől lesz naponta többször pirospozsgás.

Közreadja: Pénzes Tímea

A KÖZREADÓ MEGJEGYZÉSE:

Tsúszó Sándor eddig ismert írásaihoz képest jelentősen eltérő képet mutatnak az író-költő életfelfogásáról ezek a könnyed, derűs versikék. A játszótéri hangulat leírása egyáltalán nem vall Tsúszó stílusára, de  talán épp egy szertelenebb, játékosabb, felhőtlenebb időszakában születhetett, vagy csak egy gyerekzsivajban úszó parkban játszogatott el annak ötletével, hogy egy anya bőrébe bújik és egy anya szemszögéből szemléli a világot. Bizonyára kihívást jelentett számára a szerepvers is, akárcsak mindennemű műfaj, műnem. Ettől az ötlettől vezérelve született meg az egybecsengő szavak, saját nevének és a csúszda szónak, a szókezdő szótagok játékos egybemosása.

A régi írógéppel gépelt verset Ikeranyaversek  című kötetem megjelenése után találtam rozsdaette postaládámban, és bár a szerző nem fedte fel kilétét, Tsúszó Sándornak tulajdonítottam. Ám nem hagyott nyugodni, honnan ismerős ez a hang? Egész éjjel a fejemben motoszkált és hajnalban jöttem rá, hogy ez egy átirat. Saját versem Tsúszó-átirata.

Tovább szövögettem a szálakat: Nem is ő írta át az én versemet, hanem én írtam át az övét? Lehet, hogy egykor olvastam és olyan mély hatással volt rám, hogy hónapok vagy évek múltán a homályos emlékek előtörtek és versben leptek meg? Egy már létező Tsúszó-verset írtam meg a saját stílusomban? Vagy egyszerre fogant meg mindkettőnkben, és kisebb-nagyobb eltérésekkel szinte ugyanazt a verset vetettük – eltérő hangjelöléssel – papírra?

A tsuszológusok végül elmélkedéseimet  figyelembe véve (vagy figyelmen kívül hagyva) arra az egybehangzó véleményre jutottak (az eredeti Tsúszó-vers hiányában), hogy az én versemet alakítgatta, parafrazálta a híres költő. Fogalmazhatunk úgy is: nevét beleszőve a saját képére formázta, kihagyásokkal, betoldásokkal, az eredetit toldozva-foldozva, a betűhasználatot (cs-ts, c-tz) módosítgatva. Már maga a feltevés is nagy megtiszteltetést jelent számomra.

Az is elképzelhető azonban, hogy a vers egy Tsúszó-fan játékos tisztelgése a nagy író előtt.

A vers a Tsúszó-emlékmúzeum keleti falán tekinthető meg, az A/3 számú üvegvitrinben, nyitvatartási időben, a járványügyi szabályok betartásával.