Oláh Péter levele Pilinszky Jánoshoz

kép forrása: romkat.ro (Molnár Edit fotója Pilinszky Jánosról)

Kedves János,

hetek óta kanalazzák a mellkasom, mintha egy fagyikehelyből habzsolnák a különböző ízű fagylaltokat. Hamarosan kötetem lesz, erre jönnek a kanalak, és valamiért fontos nekik, hogy kiegyék a mellkasomat, hogy elpusztítsanak. A kanálcsörgés a legrosszabb, mintha az menne folyton, hogy jó vagy, nem vagy jó, nem vagy jó, de mégis jó vagy, akkor sem vagy jó. János, tudom, hogy nem fog elfogyni, hogy egyre több lesz a kanál, hogy még több anyagból még több kanál akar majd szedni. Azt hiszem, te megérted ezt. Hiszen talán te is valami hasonlót érezhettél, bár nálam sokkal szebben fogalmaztál: „Kihűl a nap az alkonyi grafitban.”

János, maradhatnak a kanalak, szedhetnek annyit a bordákkal védett térből, amennyit nem szégyellnek, de akkor is szeretnék írni. Még akkor is, ha nem lehet megélni belőle, még akkor is, ha nem tartják ezt nagy dolognak a családi asztalnál, és igen, még akkor is, ha buta vagyok, ahogy mondtad is mindig: a költők, írók kicsit butácskák — tanulási nehézségem volt, nem tudok helyesen írni a mai napig, illetve diszlexiám is van, emiatt matematikából felmentésem volt középiskolában, nem érettségiztem belőle —, de még ez sem zavar, mert ezt akarom csinálni. Ugyanakkor frusztrál, ami veled történt. Azt hiszem, jobb erről nem beszélni, ezért ne haragudj, hogy mégis felhozom. Írni akartam neked arról, hogy mi van bennem, hogy mennyi erőt merítek ebből a történetből, hogy még könnyebben tudjam elviselni a kanalakat.

Réz Pál írja a memoárjában, hogy odament hozzád és elmondta neked, hogy az Apokrif a legjobb versed, és annál nagyobbat, jobbat nem fogsz tudni írni. Kíméletlen. Ha igaza van, ha nincs. Sejteni tudom csak, mit éreztél: „Ma ontják véremet.” Vérre megy. Ha az én fejemhez vágják ezt a vasbeton mondatot, akkor biztos leszakítaná az arcom, és nem ülnék vissza írni, mert úgy érezném, hogy vége, a mellkasomat kikanalazták, amennyire csak lehetett.

János, mit csináltál e mondat után? Ugyanúgy leültél írni. Bármennyire is foglalkoztatott belül, bármennyire is ki akart hűlni a nap. Ez nagyon sok erőt ad. Megerősít abban, hogy olyan nincs, hogy nem írsz többet, olyat nem lehet csinálni, hogy holnaptól nem ülsz le püfölni a billentyűket. Még ha rossz, ha csak magadnak csinálod, akkor is. János, megmaradnak a kanalak, de te segítesz, és ezt meg akartam köszönni ebben a levélben. Segítesz kitartani azzal, hogy megmutattad, mi történik, ha befejezném az írást: „Mert elhagyatnak akkor mindenek. // Külön kerül az egeké, s örökre / a világvégi esett földeké, / s megint külön a kutyaólak csöndje.”

Üdvözlettel,
Péter

Oláh Péter (1999, Budapest)

A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója. Több éve ír prózát, a sárvári írótáborban két alkalommal bronz oklevéllel díjazták. A Nincs online folyóirat szerkesztője. Őrbottyánban él.