Kosztrabszky Réka: Az én-elbeszélés sajátosságai Kaffka Margit és Németh László regényeiben

(Tanulmány)

Kaffka Margit Színek évek, valamint Németh László Iszony című regényének egyes kapcsolódási pontjaira már többen is felhívták a figyelmet. Varró Ilona úgy látja, hogy a Színek és évek – a dzsentri- és nőkérdés tematizálásának tekintetében – az Iszony egyik fontos irodalmi előzményé- nek tekinthető,2 s hasonlóan vélekedik Jolanta Jastrzȩbska is, aki szerint Németh László az írónőtől kölcsönözte műve formális megoldását (első személyű női elbeszélő), s Kárász Nellit „kaffkai ihletésű” regényalakként határozza meg,3  míg Lőrinczy Huba úgy vélekedik, hogy mindkét mű emlékezésre épülő, de nem azonos kivitelezésű tudatregény.4 Kemenes Gréfin László és Jolanta Jastrzȩbska az Erotika a huszadik századi magyar regényben (1911–1947) című könyvükben bár külön fejezetekben tárgyalják a két művet, több alkalommal is összefüggésbe hozzák őket egymással. Kaffkát Németh László előfutárának tartják, hiszen mindketten hasonló mélységben ábrázolják a női pszichét, továbbá mind Pórtelky Magdát, mind pedig Kárász Nellit olyan „nemiségében megnyomorított” regényalakokként kezelik,5 akik szerint „a testiség iszonyatos, az eredendő emberi tisztaságot bemocskoló veszélyes erő,”6 Bollobás Enikő pedig úgy fogalmaz, hogy az Iszonyt a Kaffka-mű fabuláris elemeinek feltűnő ismétlődése miatt a Színek és évek „ikerregényének” is nevezhetnénk.7

Látható, hogy az értelmezők elsősorban tematikai szinten vontak párhuzamot a két regény között, míg a művek elbeszéléstechnikájára vonatkozó reflexiók mindössze az első személyű elbeszélés regisztrálására korlátozódtak. Való igaz, hogy mindkét regény olyan, egy-egy női alak sorsára fókuszáló homodiegetikus elbeszélés,8 melyekben a narrátor és a főszereplő alakja egybeesik, azonban meglátásom szerint a két mű között az én-elbeszélés vonatkozásaiban ennél jóval több párhuzam és kapcsolódási pont mutatható ki – még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy Kaffka regénye alapvetően más stílusban íródott –, ezért a most következő írásomban ezeket szeretném bemutatni.

A két regény összevetését célszerű a nyilvánvaló eltérések regisztrálásával kezdenünk. Az egyik leglényegesebb különbség az elbeszélési-emlékidéző helyzet vonatkozásában ragadható meg.9 A Színek és évek első bekezdésében egy idősödő asszony képe bontakozik ki, aki magányosan és csendes környezetben elmélkedik, illetve emlékezik, míg az Iszony elbeszélője ilyen információkkal nem szolgál. A Színek és években Pórtelky Magda élettörténetének felelevenítését az emlékezés nehézségeire vonatkozó elbeszélői reflexiók, valamint a múlthoz való viszonyulás megfogalmazása előzi meg, míg az Iszony hősnője, Kárász Nelli egy múlt idejű idősíkhoz tartozó történést (leendő férjének, valamint sógorának újévi látogatását) idéz fel. A Kaffka-regény emlékidéző helyzete nemcsak egy önmagába visszatérő szerkezetet létrehozó keretként szolgál az elbeszélés során, hanem az emlékezés idősíkjának körülményeit is felfedi, melyek kontrasztot képeznek a főhősnő mozgalmas ifjúságával. Magda emellett számtalanszor félbeszakítja az emlékezést, hogy az épp felidézett emlékhez fűződő gondolataira reflektáljon a jelen kontextusából. Az életet immár csak passzívan szemlélő főhősnő számára tehát az egyetlen valódi történést a múltra való szakadatlan emlékezés, a vele történtek újraélése és értelmezése jelenti, azonban szólamába egy alkalommal egy többes szám második személyű megszólítás kerül:

»Kislányaim, lelkeim, csak ti tanuljatok! Mindenáron, mindenáron! Ne csináljatok ti semmit a ház körül; majd főzök, seprek, takarítok én, az én kidolgozott kezemnek, szétment, elhanyagolt testemnek már úgyis mindegy. Ti csak készüljetek szebb, diadalmaskodó, független életre; magatok ura lenni, férfi előtt meg nem alázkodni, kiszolgáltatott mosogató cselédje, rugdosott kutyája egynek se lenni. Csak tanuljatok, mindent; ha az utolsó párnám is adom érte!« (169.)10

Az idézett részlet aposztrophéként11 is értélmezhető, hiszen a mű ismeretében kijelenthető, hogy a megszólítás pusztán retorikai célokat szolgál, minthogy a szövegben sem mi nem utal arra, hogy Magda emlékezésének fültanúja lenne, sőt a narrátor számos alkalommal utal magányára, elszigeteltségére. Nyilván nem véletlen, hogy ez a megszólítás éppen a regény vége felé jelenik meg a szövegben, hiszen Magda lányainak adott tanácsából a saját fiatalságához, illetve asszonyéveihez való viszonyulása is kiolvasható. Ebből adódóan ez a rész egy olyan önmegszólításként értelmezhető, mely azt a célt szolgálja, hogy a beszélő a másikhoz címzett beszéd formájában egy olyan viszonyt alakíthasson ki, mely segítheti őt önmaga megképzésében,12 ami az élettörténetet felidéző szövegek legfontosabb céljának és motivációjának tekinthető.

Az Iszonyban a regény utolsó részéig szinte semmilyen emlékidéző helyzetre vonatkozó információ nem jelenik meg a narratívában, s az olvasó csak annyit érzékel, hogy Nelli már több év távolságából számol be a történtekről. A mű utolsó részében azonban kiderül, hogy emlékeit írásos tevékenység révén rögzíti, hiszen történetét füzetekbe jegyezte fel, s immár Cencen, nyugalmas környezetben – ő azonban ezt a körülményt a múlthoz való viszonyából, illetve személyiségéből adódóan pozitívan éli meg – emlékezik vissza a házassága éveire, s nem egy hallgatóság számára idézi fel azt. Ez összhangban áll a főhősnő zárkózott személyiségével, aki sohasem volt képes senki számára megnyílni. Az emlékidéző helyzet körülményeinek közreadása Németh regényében azért sem szükséges, mert a mű utolsó nagy egységéből kiderül, hogy Nelli jelenleg milyen életet él.

Az egyes szám első személyben íródott regények emlékidéző helyzeteinek megvizsgálását követően figyelmünket a múlt és emlékezet összefüggéseire kell irányítanunk. Mindkét műről elmondható, hogy az emlékidéző helyzet idejére már minden fontos történés lezajlott, így cselekményük a főhősnők életének felidézése nyomán konstruálódik. A két regény alapvető eljárása az analepszis,13  hiszen mind Magda, mind Nelli korábban lezajlott eseményeket idéznek fel, azonban az Iszonyban több alkalommal előfordulnak a narratívában feszültségkeltésre szolgáló belső prolepszisek,14  azon belül is kiegészítő prolepszisek,15  hiszen Nelli számtalan alkalommal utal bizonyos sorsfordító események (például saját szökése, Jókuti doktor feltűnésének Nelli házasságára gyakorolt hatása stb.) végkimenetelére azok közvetlen előzményeinek és körülményeinek elbeszélését megelőzően. Az elbeszélők a visszatekintő perspektíva által ruházzák fel jelentőséggel a velük történt eseményeket, valamint emberi kapcsolataikat. Magda többek között a következő belátást fogalmazza meg:

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. (8.)

Az Iszony főhősnője ugyancsak reflektál a múlt átértelmezésének, átírásának aktusára, csak éppen nem saját maga, hanem a férje relációjában, hiszen több alkalommal utal arra, hogy Sanyi a házasságuk során folyamatosan újrateremtette a múltjukat, amikor azzal próbált érvelni, hogy korábban milyen jó viszonyban álltak egymással:

Milyen bámulatosan emésztett ez az emlékezet! Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másképp rakódott le bennünk a múlt. Azaz Sanyiban nem is rakódott; ő minden alkalommal újrateremtette. Míg bennem tisztán, igazságuk éles holdfényében álltak a dolgok: neki az emlékezete is képzelet volt, a hangulataihoz teremtett esztendőket. (II/141.)16

Jól látható tehát, ahogy a főhősnő kettejük emlékezési módjait ütköztetve magát pontos emlékezőként, valamint megbízható narrátorként kívánja beállítani, hogy ezáltal saját sérelmeinek és szenvedésének jogosságát igazolhassa. Ennek ellenére mégis előfordul, hogy egyes történéseket nem képes pontosan felidézni, mint például az Olvasó-bál eseményeit, ahol Sanyival megismerkedtek,17 vagy a halott édesapjával való szembesülés egyes mozzanatait. Összességében Nellit mégis a múlt abszolút és biztos ismerete jellemzi, ami értelmezhető a főhősnő jellemének, illetve világnézete, értékrendje változatlanságának leképezéseként is.

A művek időszerkezetét tekintve elmondható, hogy a lineáris történetmesélést folyamatosan megtöri a különböző idősíkokhoz tartozó emlékek felidézése, vagyis a múlt egyes eseményei között folyamatos oszcilláció áll fenn. Ez az oszcilláció egyben az elbeszélő, illetve elbeszélt én18  közötti dinamikát is megteremti, hiszen a főhősnők hol azonosulnak korábbi énjükkel, hol pedig a jelenlegi nézőpontjukból idézik fel az eseményeket, de számos példa akad a két technika elegyítésére is. Érdekes módon a Színek és évek egyes értelmezői között nincs konszenzus a kérdést illetően. Benyovszky Krisztián véleménye szerint a regényt disszonáns ön-narráció jellemzi,19 mivel az olvasó mindent az én-elbeszélő tudati szűrőjén keresztül ismer meg, továbbá a két én aszimmetriás viszony áll egymással, mely fontos szereppel bír a mű narrációjában.20

Ezzel szemben Fittler Áron úgy látja, hogy a Színek és éveket összességében egybehangzó önnarráció21 jellemzi, mivel a főhősnő „a szöveg nagy részében azonosul múltbeli énjével, nem cáfolja meg korábbi döntéseit, valamint elfogadja az életében bekövetkező események jogosságát, továbbá többször tesz tanúságot arról, hogy nem rendelkezik felsőbb tudással életéről.”22 Meglátásom szerint azonban a regény elbeszéléstechnikája jóval komplexebb annál, hogy kizárólag egyikbe vagy másikba soroljuk be, hiszen funkcióval bír az, hogy az egyes szövegrészekben melyik narrációs típus érvényesül, és hasonló mondható el az Iszonyról is. A következőkben ezzel foglalkoznék részletesebben.

A Színek és években használt egyik leggyakoribb elbeszélői eszköz az egybehangzó ön-narráció, melynek során a narrátor teljes mértékben azonosul a múltbéli énjével, mint például a következő esetben:

Teli voltam csömörrel megint, ürességgel, réveteg, gyámoltalan zavarral. Hát mi vagyok én már? Ilyen gyorsan… ennyire! Mi a helyes, kire kell hallgatnom? Gidáék sunyin magamra hagynak most, nem védenek. Úgy látszik, nem csináltam elég ügyesen!… Pfuj! De nem, én nem akartam semmit, nem igaz! Mit tudom én az ilyet? Otthon, ha megvádoltak is rossz nyelvek, csak szerelemről, romantikás játékról volt szó, de így! Milyen ocsmány minden dolognak a másik oldala! De hát hogy is vagyok én ezen a világon, se kint, se bent; a hasznos és védő rendszerből kiszakadtam, és szabadsággal nem tudok igazán élni, gyáva és finnyás vagyok, nem merek, nem bírom el a felelősséget magamért. Most elmúlt a tél, jó sok pénz elment, és nem vagyok előbbre semmivel. Újra itt valami ijedelmes mélység szélén, amitől görcsösen rettegek; mert régi, családombeli vagy szinyéri ítéletek csengenek bennem, még gyermekkoromból, a rossz, közönséges cédákról, pénzért kitartottakról, akikkel csak »úgy bánnak!«… Ó, istenem! (126–127.)

Látható, hogy az idézett szövegrészt az elbeszélő én Magda múltbéli énje érzelmeinek összegzésére szolgáló reflexiója vezeti be, ezt követően pedig evokatív jelenidőben23 idéződik fel a főhősnő akkori monologikus eszmefuttatása, ami visszaadja a kiszolgáltatottságából és magára hagyottságából adódó zaklatottságot, illetve a helyzetét előidéző okokon való töprengését, az évszakra, valamint a férfival való viszonyának egyes mozzanataira tett utalások pedig időbeli távlatot is adnak az elbeszélt én monológjának. Ugyanakkor a monológba olyan mondatok is ékelődnek, melyek a monológ idősíkjánál korábbra tehetőek, hiszen Magda múltbeli énje egyfelől a múltjára utal („Otthon, ha megvádoltak is rossz nyelvek…”), másfelől pedig párhuzamot von akkori helyzete, valamint azon kitartott nők sorsa között, akikről gyerekkorában számtalanszor hallott, vagyis ebben az esetben több idősík csúszik össze a múltbéli én gondolatmenetének szó szerinti felidézése nyomán.

Az Iszonyban szintén számtalan példa akad arra, hogy az elbeszélő én a múltba transzponálja a tudatát egy korábbi gondolatmenet felidézése érdekében:

Pontosan Jókuti kellett hozzá, hogy megmeneküljek. Hol van az bennünk a hétköznapokon, aki ilyenkor is föltalálja a lehetetlent? Hisz utólag könnyű nyomon követni a lépéseket. »Slenkait ne… De hisz Slenkai elutazott. Ha nem utazott volna el, őt kellene, ő volt a kezelőorvosa. Jókutinak jóformán nem is köszönt az uram. Ha őt hívom: bevallás. De Slenkai szerencsére elutazott. Akkor jutott eszembe, amikor a lány már elindult.« — Én persze akkor is tudtam, hogy Slenkai nem utazott el. A legkorábban a hajnalival utazhatik el, ha elutazik. De majd azt mondom: úgy rémlett, össze voltam kavarodva. (II/213.)

A fentebb citált szereplői gondolatmenet felidézését az elbeszélő én reflexiói vezetik be, majd ezt követően ideiglenesen megszűnik a távolság az elbeszélő és az elbeszélt én között, s így a szöveg a főhősnő döntésének hátterét fedi fel, majd az elbeszélő én veszi át a szót egy mondat erejéig, végül pedig a narrátor ismét a múltbéli én lázas gondolkodását rekonstruálja. Hasonló játszódik le a regényben a főhősnő és Takaróné kertbéli sétája során is, amikor Nelli jelen időben idézi fel múltbéli énje gondolatait, illetve azokat a mondatokat, amiket jövendőbeli anyósának akart mondani, majd pedig disszonáns ön-narrációval jellemezhető mondatokban összegzi – egy alkalommal az aktualizálás érdekében ismét a „most” időhatározó-szót használva – a helyzet kiszámíthatatlansága nyomán rátörő érzelmeket.24 Továbbá figyelmet érdemel az a részlet is, melyben Nelli azon töpreng, hogy talán jobb lenne, ha mégsem alakulna ki közte és Takaró Sanyi között komolyabb kapcsolat:

Nincs semmi értelme: ezt Sanyival folytatni. A színésznőnek jó lehet: énnekem nem ilyen férfi kell. Mulatni tudok rajta, de ha arra kerülne a sor: valami ágaskodik és borzolódik bennem. Én más vagyok, mint Terus meg a kereskedelmiben a lányok. Azoknak Ernő képét sem mertem volna megmutatni. Pedig Ernő… Igen, a megszorított makacsságom még Ernőnek is utánakapott. Pedig hát hol volt akkor már Ernő? (I/50–51.)

Az idézett szövegrészben az egybehangzó és disszonáns ön-narrációs részek váltakoznak, hiszen kezdetben Nelli azonosul a múltbéli énjével, majd az utolsó három mondatban az elbeszélő én veszi át a szót; ekkor a felidézett gondolatmenethez képest korábbi idősíkba lép vissza, melyben egy Ernő nevű tanárára tesz az utalást, majd az elbeszélő én egyfelől arra reflektál, hogy még ennek a férfinak az emlékét is felhasználta arra, hogy meggyőzze magát Sanyi kikosarazásának helyességéről, másfelől pedig arra, hogy az Ernő-ügyet már a felidézett emlék idejében is régen lezártnak tekintette. Az idézetet követő részekben az elbeszélő visszalép az Ernő-ügy idősíkjába, és összefoglalja kettejük viszonyának történetét, majd az elbeszélő én összegzi azokat az érzelmeket, melyeket a férfi áthelyezése, illetve levelezésük megszakadása keltettek múltbéli énjében, végül pedig kijelenti, hogy bár sohasem szerette igazán Ernőt, az emléke mégis visszatartja őt más férfiaktól. Ebben az esetben tehát nemcsak a különböző idősíkok váltakoznak egymással, hanem az egybehangzó és disszonáns ön-narrációs részek is, attól függően, hogy az elbeszélő egy korábbi tudatállapotát kívánja rekonstruálni, vagy pedig a jelen kontextusából kíván magyarázatot nyújtani a viselkedésére.

Mindkét elbeszélőre jellemző, hogy a valódi érzéseiket, szándékaikat eltitkolják mások elől, s ezeket csak az emlékidéző-elbeszélői  helyzetben teszik nyilvánossá. Magda például a „lemondásra kényszerített lányalakok modorában”25 utasítja el Tabódy Endre kérését, hogy várjon rá még egy kicsit, s erre a tettére a főhősnő így reflektál: „De nagyon különösen, édesen nyilallt belém ez a nagy, eleven, szent búbánat. Nem adtam volna a világon semmiért.” (45.) Később pedig, amikor immár férjes asszonyként újból találkozik a férfival, úgy fogalmaz, hogy a kilátásba kerülő lehetőségek ellenére azért nem volt hajlandó megszökni Tabódy Endrével, mert nem tudott volna elviselni egy „félelmes, válságos, erőszakos fordulatot – tettet, döntést”. (60.)

Az Iszony hősnője is számtalanszor szolgál magyarázattal egyes tetteinek okára, s gyakran arra is reflektál, hogy bár tisztában volt azzal, hogy túlreagálja az egyes helyzeteket, mégis jólesett neki gonosz és buta viselkedés. De az ő esetében talán azok a részek a legfontosabbak, amikor ezeket a viselkedésére vonatkozó magyarázatait külső szemlélők véleményével ütközteti. Sanyi például számtalan alkalommal félreértelmezi Nelli cselekedeteit és mondatait, ám a főhősnő nem igazítja helyre ezeket a kijelentéseket; számára az élettörténet megírása biztosítja azt a narratív keretet, mely által hanghoz juthat, és megfogalmazhatja a saját érzéseit, álláspontját.

Ugyancsak a disszonáns ön-narrációval jellemezhető részekben reflektálnak a főhősnők múltbéli tudásuk hézagosságára, illetve arra, hogy az élettapasztalatnak,26  illetve az időbeli távolságnak köszönhetően ma már képesek értelmezni a korábban számukra még értelmezhetetlen történéseket, illetve megtalálni azok jelentőségét, okát. Pórtelky Magda például a mű elején, a gyerekkori események felelevenítése során a következő megjegyzést teszi a fiatalabbik öccsével kapcsolatban: „Most, mikor tudom a későbbi sorsukat, visszaemlékszem rá, hogy Sándorka mindig szelídebb, elgondolkodóbb gyerek volt; lányos és ártatlan kisfiú.” (9.) Látható, hogy a főhősnő Sándorka természetét az éppen felidézett életszakaszhoz képest jövő idejű, s a narratívának ezen a pontján még nem ismertetett események bekövetkezésének előjeleként értékeli.

Kárász Nelli egyes esetekben arra reflektál, hogy bizonyos történések okát még a jelen kontextusában sem képes megtalálni, ami azért lényeges, mert nagyon ritkán fordul elő, hogy ne találjon magyarázatot a saját viselkedésére. Gondolhatunk például arra az esetre, amikor a főhősnő nem tudja, miért is nyugodott bele abba, hogy Sanyi végül megkérje a kezét: „Akkor magam sem akartam tudni, hogy mi az, s ma már hogy tudnám megállapítani.” (I/121.) Ebben az esetben tehát a narratív szövegben található információk alapján az olvasónak kell megalkotnia a saját interpretációját.

Látható tehát, hogy a múltbéli tudatállapotok, illetve gondolatmenetek rekonstruálása mind Kaffka, mind pedig Németh regényében az egybehangzó ön-narráció segítségével történik a főhősnők erőteljes érzelmeinek (zaklatottság, düh, frusztráció, elkeseredés stb.) minél hitelesebb visszaadása érdekében, míg az érzelmek összegzése – melyhez időbeli távolság és rálátás szükségeltetik – már a disszonáns ön-narráció által történik, vagyis mindkét mű elegyíti a két ön-narrációs típust, sokszor egy-egy szövegrészen belül is.

Most, hogy láttuk, miként értelmezik a hősnők az egyes történéseket, illetve szereplőket a jelen kontextusában, mindenképpen ki kell térnünk az én-elbeszélések egyik alapvonására, az elbeszélők tudásbéli korlátozottságára, mely bizonyos tekintetben beszűkíti a regényvilágot, hiszen az olvasó mindent az ő tudati szűrőjükön keresztül érzékel. Azonban léteznek olyan szerzői megoldások, melyek az egyetlen tudatra fókuszáló narratívát kitágíthatják. Az Iszony korábbi értelmezői is felfigyeltek Nelli elbeszélésének egy érdekes vonására: arra, hogy a főhősnő egyes alakok tudattartalmait a saját szólamán belül jeleníti meg. Az elemzők azonban a szöveg ezen tulajdonságát negatívan ítélték meg; Dérczy Péter egyenesen a szöveg „megbicsaklásának” titulálja ezt a külső, szerzői beavatkozásról tanúskodó megoldást,27  de Thomka Beáta is ellentmondásosnak találja ezt az írói módszert, mivel az ilyen jellegű közlések „a szerzői kompetencia hatáskörébe tartoznak, és csökkenteni látszanak Nelli elbeszélői önállóságát.”28  Thomka továbbá azt is megjegyzi, hogy a „szerzői »bélyeg« Nelli  elbeszélésén távolságot eredményez Nelli világa, szociálisan-intellektuálisan meghatározott lénye és tudata között.”29 Ezzel kapcsolatban érdemes egy rövid kitérőt tennünk. Dérczy Péter a főhősnő egyes közbevetéseiben szintén a szerző meglátásait véli felfedezni, mivel véleménye szerint Nelli okossága ellenére sem tehet nagy műveltségről tanúskodó megállapításokat,30  ezért a a főhősnő alakja a „mindenkori, Németh  László  által –  nyilván  saját  sorsából  is  »derivált« – alkotó  egyéniség sorsát, végzetét  és végletes  boldogtalanságát  jelképezi.”31 A főhősnő műveltségére vonatkozó állítás vitatható, hiszen a regény elbeszélője számtalanszor tesz olvasottságról tanúskodó kijelentéseket, bár erre az olvasottságra Nelli – vélhetően – a mű történetidejénél később tett szert, minthogy többször azt állítja, hogy csak bele-beleolvasott egyes regényekbe, míg az elbeszélő én az egyes történések felelevenítése során számtalan alkalommal hivatkozik az olvasmányélményeire.32   Ezek nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy az egyes, Dérczy által hivatkozott közlések hitelesebben hangozzanak a főhősnő szájából. De szóba jöhet egy másik ok is. Dérczy maga is rámutat arra, hogy az Iszonyban nagy hangsúly helyeződik az irodalmiságra, illetve magára a fikció alanyára, mégis úgy gondolja, hogy Nelli megjegyzései nemcsak kilógnak a regény világából, hanem egyben megmagyarázhatatlannak is hatnak.33 Ha viszont ezen megjegyzések tartalmára fókuszálunk, akkor mégis magyarázatot nyerhetnek. Meglátásom szerint ugyanis ezek a – főként regényekre vonatkozó – megjegyzések annak érzékeltetésére is szolgálhatnak, hogy Nelli mennyire másképp gondolkodik, érez és cselekszik, mint egyes regényhősök, vagyis hogy személyének különlegessége, és az átlagtól való különbözése a szöveg metaszintjén is hangsúlyt kapjon.

Az egyetlen perspektívára épülő narratívára visszatérve, véleményem szerint érdemes megvizsgálni a mű – fentebb idézett értelmezői által reflektált – narratív vonását, vagyis azt, ahogy Nelli a saját narratívájába emeli más alakok perspektíváját, mely a tudáselosztás és -hiány kérdésével is összefüggésben áll.

Ahogy arról korábban szó volt, Nelli magát egy olyan elbeszélőként prezentálja, aki Sanyitól eltérően nem újraalkotja az emlékeket a saját céljai érdekében, hanem szinte minden eseményre, történésre pontosan emlékszik, aki az egyes szereplői megnyilvánulásokból „olvasni” tud, és aki szinte minden szereplő észjárását hamar kiismeri. Mivel teljesen biztos az emberek megítélésében, ezért olyan konkrét gondolatokat tulajdonít az egyes szereplőknek, melyek véleménye szerint magyarázatul szolgálnak a viselkedésükre. Ezen gondolatok közvetítése során Nelli felveszi az adott alakok perspektíváját. Példaként lássuk azt az esetet, amikor a főhősnő Sanyi viselkedését magyarázza:

Sok mindent gondolt ő, de azt nem, hogy engem is kellhet komolyan félteni! Hisz engem úgy körültövisezett a Kárász-természetem! Szüzebb maradtam, mint a legtöbb tizenhat éves lány, és neki is szinte újra és újra be kell vennie – ez épp a vonzó – a szüzességemet. Az lehetetlen, hogy Nellike egy férfira úgy gondoljon, ahogy a cédák. Ennek előbb-utóbb ki kell derülnie. De micsoda ijedség az is, hogy mások azt gondolják. (II/136.)

Jól látható, hogy amellett, hogy az elbeszélő átveszi Sanyi szóhasználatát (Nellike), a férfi vélt gondolatait – a saját szólamához igazítva – gúnnyal és túlzással adja vissza. Sanyit – és hozzá hasonlóan más szereplőket is34 – így belső nézőpontból láttatja a regény, ezért a mű korábbi elemzőivel ellentétben úgy gondolom, hogy itt nem „megbicsaklásról”, hanem egy sajátos nézőpontrendszer működtetéséről van szó, és ez a fajta eljárás teljesen illik a magát jó emberismerőnek tartó, véleményéhez mindig ragaszkodó, más értelmezést el nem fogadó főhősnő személyiségéhez.

A Színek és években is találhatunk példát az olyan esetekre, amikor az elbeszélő más szereplők viselkedését interpretálva küszöböli ki az én-elbeszélés nyújtotta korlátokat, s bizonyos esetekben arra is reflektál, hogy az értelmezést a későbbi évek során szerzett élettapasztalatok tették lehetővé. Magda például így emlékezik vissza a Losonczy Attilával való ismerkedés időszakára:

De én kelletlenül, hűvös és idegenkedő érzésekkel mentem haza. Nem, énrám csak a képzeletemen keresztül lehetett hatni, soha így! És sértett ez a kurta, furcsa mód. Ma már, egy végigélt élet tapasztalatával meg tudom fejteni a férfi hangulatát is. Az ő hozzám való illúziói egy szép, finom, előkelő vidéki úriasszonyhoz kapcsolódtak, és egyszerre kiderül, hogy egy leendő színinövendék, aki a szépségéből élni jött Pestre nyilván, és tőle pártfogást akar. Csalódott, de már nem volt kedve abbahagyni, inkább egyszerűsíteni szerette volna. (126.)

Az elbeszélő tehát nemcsak az akkori érzéseit adja vissza, hanem a jelen nézőpontjából interpretálja a férfi dühös, sürgető viselkedését, amire az ilyen közvetlenül nyilvánvalóan nem adott magyarázatot. De hasonló történik akkor is, amikor Magda unokatestvére, Júlia hűvös viselkedését interpretálja,35 ám ebben az esetben a szereplői megnyilvánulás értelmezését a főhősnő nem a jelen kontextusából adja meg, hiszen már az események megélése során pontosan tisztában volt a háttérben álló okkal.

Az Iszonyban arra is akad példa, hogy az elbeszélő sem a múltban, sem pedig a jelen kontextusában nem tud rájönni egyes szereplők szándékaira, s ebből adódóan nemcsak a szereplő, hanem az olvasó tudása is redukálódik, továbbá a főhősnő számára értelmezhetetlen szereplő tudás tekintetében fölénybe36 kerül vele szemben. A regényben található ön-narrációs típusok tárgyalása során már említettem Nelli és leendő anyósa kerti sétáját, melytől a főhősnő (valamint Kárászné és Sanyi is) azt várja, hogy Takaróné végre felfedi a véleményét a tervezett házassággal kapcsolatban. A főhősnő egy korábbi pletykából – Takarónét borogatni kellett, amikor tudomást szerzett Sanyi és Nelli kapcsolatáról – kiindulva azt gondolja, hogy az asszony egész biztosan kifogást támaszt majd vele szemben, ezért eltökéli, hogy a helyzetet kihasználva véget vet a kényszerkapcsolatnak. Azonban Takaróné nem úgy viselkedik, ahogy várta:

Az első mondat nem volt rossz. »Tudok ám mindent szilvesztertől kezdve. Bennfentes vagyok a pulykádban. Sanyi beavatott«: így is lehetett érteni. Ha az arcot is megnézte az ember: azon az egykedvű barátságosság se nem cáfolt, se nem erősített. Leereszkedés lesz, kalimpált bennem, megbocsátás. »Én nem tagadom, hogy jobb partit szántam a fiamnak, de most már magába is beletörődtem, kedvesem. Csak szeresse a Sanyit.« Ha ilyet mond, az még tűrhetetlenebb. Hogy engem éppen csak elszenvedjenek, amikor ebben csak én lehetek, akinek el kell szenvedni. De Takaróné nem szólt semmit, csak a virágait mutogatta. […] Én megtisztelten hallgattam a bizalmasságot. Ez a »hétszilvafás« nekem is szólhatott: nem te vagy az első nemeslány a Takaró házban. »Tartsunk hát össze« vagy »ne bízd el magadat«, mindegyiket belé lehetett magyarázni. (I/120–121.)

Az idézett szövegrész jól visszaadja a Nellire törő zavarodottságot, amiért nem képes megfejteni a Takaróné mondatai mögött rejlő szándékot. Az erőviszonyok tehát nem kiegyenlítettek, amit nemcsak a főhősnő emóciói (gőg, idegesség, megalázottság-érzés), hanem non-verbális megnyilvánulásai is kiemelnek, hiszen Nelli „alázatosan”, „menyesen mosolyog” az asszony tréfájára, és lépéseit „kislányformán igazította” annak lépéseihez. A főhősnő a regény során még két emberrel szemben kerül hasonló helyzetbe; egy alkalommal Imrével szemben,37 akinek enigmatikus mondatai értelmezhetetlenek a számára, illetve Jókutival szemben. Amikor ugyanis Jókuti azt mondja, hogy a halott Sanyi mellkasán lévő sebet bizonyára a kötést rögzítő tű okozta, Nelli nem tudja eldönteni, hogy a doktor valóban ezt gondolja, vagy pedig burkoltan arra kéri, hogy a vallomásában majd ezt az okot jelölje meg.38 További figyelmet érdemel még az a mozzanat is, hogy Nelli nem képes olvasni sem Takaróné, sem Jókuti arcából; az előbbiéből azért, mert vagy nem látja az asszony arcát, vagy ha látja is, nem tud a mosolya mögé látni, Jókutinál pedig azért, mert az arckifejezése semmit sem árul el a gondolatairól. Látható tehát, hogy a valódi érzelmek elleplezése, illetve a másik megnyilvánulásainak értelmezhetetlensége a műben a hatalmi viszonyok dinamikájának megteremtésében játszik szerepet. Ez azért lényeges, mert bár Nelli alapvetően áldozatnak láttatja magát a történetben, valójában erős és domináns személyiség,39 aki nem kér mások támogatásából, s aki – talán a kényszerhelyzete kompenzálásaként – sok esetben maga kívánja irányítani a szálakat (például szándékosan megutáltatja magát a kártyázó társaság tagjaival), ezért nyilvánvalóan csak a hozzá hasonlóan erős személyiségek lehetnek az „ellenfelei”.

A szálak irányítása, illetve ennek elbeszélői reflexiója nemcsak Kárász Nellire, hanem Pórtelky Magdára is jellemző. Magda egyfelől politikai karrierre bátorítja első férjét, Vodicska Jenőt (mondván, nőként ő a férjén keresztül tud csak érvényesülni), s ő az, aki előmozdítja a Horváth Dénessel való házasságát is, mivel pontosan tudja, hogy nincs más lehetősége arra, hogy újra státusa és biztonságos élete legyen.

Az én-elbeszélők tudásbéli korlátozottsága nemcsak a szereplői megnyilvánulások értelmezésének szükségességében nyilvánul meg, hanem olyan esetekben is, amikor a főhősnők nincsenek bizonyos információk birtokában. Pórtelky Magda például Hiripy nagybátyjától hallja vissza azt a pesti pletykát, hogy ő Losonczy Attila kitartott szeretője, Nelli pedig Terustól, illetve Slenkai doktor feleségétől, Katinkától értesül bizonyos történésekről, szóbeszédekről. Az Iszonyban mindez a konfliktus kiélezéséhez is hozzájárul. Amikor például Katinka megpróbálja rábeszélni Nellit, hogy Sanyival újabb gyereket vállaljanak, a főhősnő ezek alapján egy lehetséges jelenetet vizionál az asszony házának teraszán panaszkodó férjéről – ezúttal is Sanyi szóhasználatát átvéve annak „idézése” során –,40 s mivel a férfi megnyilvánulásai arra utalnak, hogy mindez valóban így történt, az hosszú távú következményekkel bíró vitához vezet közöttük.

A regényvilág kibővítésére, illetve a tudáshiány felszámolására tehát mindkét regényben változatos narratív megoldásokat találhatunk, hiszen egyfelől a többi szereplő közvetlen közlését – a legtöbb esetben – az én-elbeszélők interpretációi pótolják, másfelől pedig a pletyka, illetve annak visszamondói szolgálnak a tudáshiány kiküszöbölésének, valamint a feszültségkeltés eszközeként.

*

A Színek és évek, valamint az Iszony összehasonlító elemzése – a nyilvánvaló eltérések mellett – számos párhuzamra derített fényt. Mindkét regényre jellemző, hogy az elbeszélők nem kizárólag a jelen nézőpontjából, s disszonáns ön-narrációs részekben idézik vissza az élettörténetüket, hanem sok esetben teljesen azonosulnak a múltbeli énjükkel az emlék körülményeinek minél hitelesebb felidézésének érdekében. S bár mindkét műben egyetlen alak tudati szűrőjén keresztül prezentálódnak az események, a regényekben számos olyan megoldás található, melyek egyfelől sajátos módon emelik be a narratívába más alakok perspektíváját, másfelől pedig a narrátorok tudáshiányát emelik ki, illetve annak felszámolási módjait jelenítik meg. Mindez azt mutatja, hogy a két regény között nem kizárólag tematikai, hanem elbeszélés-technikai párhuzamok is kimutathatóak, ezért a későbbiek során érdemes lehet a két szerző más prózai műveinek narratív eljárásait is összevetni a további kapcsolódási pontok kimutatásának érdekében.

—

1    A   szerző  a tanulmány  megírása  idején  a Magyar  Művészeti  Akadémia MMKI-Ö-2020 témaszámú ösztöndíjpályázat támogatásában részesült.

2    Varró Ilona, Kaffka Margit aranypalástja, Utunk, 1968. december 20.

3    Jolanta JastrzȨbska, A magyar modernizmus, Literatura, 1994/1, 38.

4    Lőrinczy Huba, Fülöp László: Realizmus és korszerűség, Tiszatáj, 1987/10, 85.

5    Kemenes  Gréfin László, Jolanta JastrzȨbska,  Erotika a huszadik századi magyar regényben (1911–1947), Bp., Kortárs, 1998, 189.a

6    Uo. 171.

7    Bollobás Enikő, Egy képlet nyomában, Bp., Balassi Kiadó, 2012, 137.

8    Gérard Genette, Narrative Discourse Revisited, ford. Jane E. Lewin, Ithaca– New York, Cornell Univeristy Press, 1988, 245.

9      Az emlékezés filozófiai vonatkozásainak kifejtésére e tanulmányban nincs lehetőség. Az elméletek rendszerezését korábban Benyovszky Krisztián végezte el a következő, a Színek és évek vizsgálatát is magába foglaló tanulmányában: Benyovszky Krisztián, Emlékezés és narráció három modellje (Kaffka Margit, Ottlik Géza, Talamon Alfonz) = Uő, Rácsmustra. Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig, Pozsony, Kalligram, 2001, 38–44.

10    Az oldalszámok a következő kiadásra vonatkoznak: Kaffka Margit, Színek és évek, Bp., Osiris, 1999. (Milleniumi Könytár )

11    Barbara Johnson,  Aposztrofálás, animáció és abortusz = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Bp., Osiris, 2002, 570.

12    Uo. 570.

13    Genette, i. m., 53.

14    Uo., 71.

15    Uo., 75.

16  Az oldalszámok a következő kiadásra vonatkoznak: Németh László, Iszony, Bp., Európa, 1999. Mivel az általam használt kiadás két kötetben adja közre a regényt, ezért a hivatkozásokban először a kötetszámot, majd pedig az oldalszámot adom meg.

17  „Ha tudná, hogy én a polgári Olvasó-báljából csak a kormos gerendákra emlékszem, amelyek alatt száz vagy kétszáz ember táncolt, füstölt, ivott és izzadt egy átláthatatlan ködben.” (I/8.)

18  A két fogalmat Leo Spitzer nyomán használom.

19  Dorrit Cohn, Áttetsző tudatok = Az irodalom elméletei II., szerk. Thomka Beáta, Jelenkor, Pécs, 1996, 107.

20  Benyovszky, i. m., 49.

21  Cohn, i. m., 109.

22  Fittler Áron, „Az idő szorgos mértéke” – Elbeszéléstechnikák és az emlékezés érzelmi tényezői Kaffka Margit Színek és évek című regényében, Korunk, 2012/3, 96.

23    Cohn, i. m., 171.

24  „[…] a háziasszony csak egy puha cipő meg a nagy test mozgása volt a hátam mögött. Ha engem most megsért, olyan durva leszek, mint még soha. »Ezért kár volt a kertbe kihívni; elintézhettük volna ott benn. Nem is magával, mert énnekem magához semmi közöm. Hanem a fiával. Már régen tudtára akartam adni, hogy elég volt a tolakodásból.« Attól, hogy csak a mozgását hallottam, s az arcából nem láthattam, miféle kertnézésre visz ki: csupa gőg és idegesség lettem. Most azonban nem esett olyan jól, mint előző este, hogy Teruséktól jöttem; nem pöfögött bennem a szabadulás. Inkább sírni tudtam volna a megaláztatástól, hogy olyan szegények vagyunk.” (I/119–120.)

25  Kemenes Gréfin, JastrzȨbska, i. m., 22.

26  Például: „Emlékszem, hogy epés keserűség és undor fogott el akkor ezen, holott (ma már jól értem) természetes és helyes dolog volt ez így. […] Most, messziről, tisztán látom, hogy az idegességtől, testi és lelki túlfeszítettségtől én szinte félőrült voltam egy idő tájban.” (162–163.)

27  Dérczy Péter, Regényút: A Gyásztól az Iszonyig, Tiszatáj, 1993/7, 29.

28  Thomka Beáta, Németh László regénytípusai, Literatura, 1982/1. 69.

29  Uo. 70.

30  Dérczy, i. m., 37.

31  Uo. 38. Kiemelések az eredetiben.

32  Csak néhány példa ezekre az  olvasmányélményekre: „Regényekben sokszor olvasok fiatal anyákról. Én vagyok egészen másfajta lény, vagy azok az írók írták csak úgy gondolomra, ami a nem túlságosan boldog anyákban történik? Én sosem ismertem a leírásaikban a magam állapotára.” (II/43.); „Nőgyógyászokkal én addig csak regényben találkoztam. Az ember azt gondolná, hogy csupa fodorított hajú, zománcos arcú, brácsahangú masszőr vagy fodrász, akik pontosan tudják, mi kell az asszonyoknak. Jókuti éppen nem ilyen volt.” (II/132.); „Mindig csodálkoztam a regényhősökön, akik egy-egy bizonytalan, ködös pillanatukban nem tudják, hogy álmodnak vagy ébren vannak-e. (II/211.); „Mióta műveltebb barátaim vannak, én is olvastam néhány híres könyvet, köztük olyanokat is, amelyek a bűn elkövetésével, következményeivel  foglalkoznak. Nemhogy nem rendítettek meg, de azt kell mondanom, hogy ezek a legidegenebbek tőlem. Mintha sem a bűnözés, sem a bűnhődés iránt nem volna érzékem. Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek.” (II/234.)

33  Dérczy, i. m., 37.

34  Meglátásom szerint ilyen kontextusban érdemes megvizsgálni például a Dérczy Péter által hivatkozott idézetet („Az asszonyok – főként Dányiné – fejében meg már olyan nagy szavak kavarogtak, mint csalás és rajtaérés. II/134.)

35  „Májusban megérkezett Júlia a két kamaszos, pajkos gyerekével. Nem volt hozzám szeretettel; éreztem, hogy nincs kedvére az ottlétem, és hogy már messziről gyanakodott, félt, istenem, a vagyon miatt!… Hogy én majd úgy megkedveltetem magam az öreggel, hogy egyszer talán még osztoznia kell!… Ó, isten ments, gondoltam, csak azt ne higgye, hogy erre pályázom.” (142.)

36  Mieke Bal a fokalizációs eljárások vizsgálata során arra mutat rá, hogy a fokalizáció egyetlen szereplőhöz való kötése tudásbeli korlátozással jár. Mieke Bal, Narratology. Introduction to the Theory of Narrative, Toronto, University of Toronto Press, 2007, 175–214.

37  „Minden hangsúlyának az emlékét külön próbáltam megfejteni. De sehogy sem illettek össze. Csak amikor az eszem már belefáradt az egyes szavakba, akkor éreztem, hogy az egész beszélgetés, anélkül hogy megfejtettem volna, mint nehéz szomorúság ülepedik a szívemre.” (II/113.)

38  „Én megnéztem őt. Arcra volt szükségem ehhez a biztosítótűhöz. Ez a biztosítótű az ő találmánya volt; én nem biztosítótűvel erősítettem meg a kötést, csak begyűrtem a törülköző végét. Mért mondja, hogy a biztosítótűvel sebezhettem meg? Így rágja a szájamba, hogy mit mondjak? […] Az ő arcáról azonban nem lehetett semmit leolvasni. […] Akár a gyanúját leplezi így, akár engem akar a legkevesebb szóval kitanítani. De mi hát az igazi gondolata? Mit gondol a komoly, elgondolkozott arca mögött? […] Éreztem, hogy feszülten kell figyelnem rája. Arra is, amit mond, s arra is, amit akar. A mondásaiban utasítások lehetnek.” (II/ 216–217.)

39  Ezzel kapcsolatban megfigyelhető, hogy a főhősnőt több szereplő is démoni alaknak látja. Dányi például – Nelli szóhasználatával élve – „félelmes ragadozóként” bánik vele, az asszonyok „kegyelemkérő tekintettel” néznek rá kártyázás közben, Imre felesége szerint olykor bestiaként viselkedik, Sanyi pedig egy alkalommal fúriának nevezi őt.

40  „Tehát már panaszkodik is? Eddig csak a hetvenkedését kellett szégyellnem – forraltam magamat –, most már az asszonyokat is rám siránkozza. Elképzeltem, ahogy ott ül Katinkáéknál, a doktorház őszi levéllel behordott teraszán. »Nellike elveszi a kedvemet. Hát olyan nagy kívánság: egy fiú? Maga megértethetné vele.«” (II/125.)