Le nem zárt iratok (Mizser Attila tanulmánya)
Talamon Alfonz Samuel Bofkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából c. művéről
Mottó:
„…hunyorítva, félve nyitottátok ki szemeteket, tolva, odázva a pillanatot, mikor vakító fénykévéivel, akár tolakodó, feltartózhatatlan fáklyásmenet, tör rátok az új nap, hogy szembesüljetek a valósággal, mellyel inkább fenntartásaitok vannak, rossz előérzetetek…”[1]
Talamon Alfonz legismertebb műve, a Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című elbeszélésfüzér egy letűnt kor, a monarchia megidézését sajátos módon hajtja végre: a sajátos nyelvezettel megírt történetek a Trianon előtti időszak egy lehetséges megvalósulását vázolják. A szövegek olyan, az idő rögzítésének, állóképszerű kimerevítésének eszközeként szolgáló „heterotópiát”[2] teremtenek, amely mind nyelviségében (a szereplők és a narrátor multilingvális, magyar, német, szlovák és jiddis elemeket összesítő beszédmódjában), mind pedig a cselekmény bonyolításában (a szürreális, burleszkszerű jelenetek sorozata a külvilágtól való elzártság jellemzéseként, jelzéseként is szolgál) egyedinek, sajátosnak mondható. Olvasatomban ez a mű több szempontból is illeszkedik az apokaliptikus posztmodern irodalom hagyományába: elsősorban adja magát a mű történelmi kontextusának értelmezése, vagyis az, hogy a szövegben megteremtett világ csak a monarchia függvényében létezhet, a megidézett világ végességéről (Trianonról mint határhelyzetről, mint bekövetkező végről) ugyanis már a cím is informál. Másrészt a szöveg keletkezéstörténete, szerzőjének tragikus halála és az a tény, hogy a mű a hagyatékban töredékként maradt fenn, majd Grendel Lajos szerkesztésében jelent meg[3], explicit módon jelzi a vég (a mű befejezése, a történet lezárása, a békebeli világ szövegbeli pusztulásának) elodázását, elhalasztódását.
Németh Zoltán Talamon-monográfiájában jelzi, hogy a mű többféle referenciális és irodalomtörténeti kontextusba illeszthető (például az értelmezést meghatározó tényező lehet a [cseh]szlovákiai magyar irodalom, a magyar irodalom, a Trianon-tematika, a világirodalmi hatástörténeti kontextus, a posztmodern szövegszervezés, a történelem és fikció feszültsége, a személyes és történelmi múlt felidézésének teoretikus problémája).[4] A címben szereplő, konnotációkban gazdag történelmi esemény a múltfeldolgozás problémáját helyezi előtérbe, a fiktív elbeszélő szerepeltetése egyrészt interkulturális aspektusba illeszti a szöveget, másrészt teret kínál a szerzői névvel való értelmezői játéknak is. Rácz I. Péternél olvasható, hogy „a cím […] igen jó összefoglalója, ill. kiindulópontja a mű elemzésének, mert kijelöli a fiktív szerző-narrátort, a megszólítottakat, akiknek íródik a szöveg, a helyszínt, ahol az emlékezés történik, ahol íródnak a történetek, ahol nagyobbrészt játszódtak, illetve elmesélődtek ezek, és az időt, mely történelmi dimenziót nyit az értelmező/olvasó előtt.”[5] A műfajiság tekintetében szintén dilemmákba ütközik az olvasó: a Samuel Borkopf név alatt megjelentetett szövegfüzér regényként és novellafüzérként is olvasható (a töredék-jelleg miatt mindkét interpretáció létjogosultsága adott), ennek megfelelően az elbeszélésekből megrajzolódó történet lezárulásának kérdésére adott válasz lehetősége is kettős.
A „talamoni hosszúmondatokban”[6] írt történeteket megelőző kolofon szerint az elbeszélő (Samuel Borkopf) „emlékbeszélyeket” közöl olvasóival, pontosabban a baráti körével megélt eseményeket idézi fel, miközben barátaihoz szól. Az egymáshoz lazán kapcsolódó, egymással akár fel is cserélhető szövegek a szereplők és a helyszínek révén kapcsolódnak egymáshoz, ezáltal olyan koncepció jön létre, amely a kalandregények szerkezetére emlékeztet (ahogy a történetek kolofonja is ezt jelzi), és amely „a kombinatorikus olvasás felé nyithat horizontot”.[7] Az első szöveg előtt a következő ismertetést olvashatjuk: „Melyben az emlékbeszélyek írója megidézve a nyüzsgést, zsongást, visszavágyakozik egykori baráti körébe, kik árván hagyták korcsmája gyomrában […].” (383.) Az alaphelyzet tehát az emlékezés Trianon után a Trianon előtti időkre, amelynek helyszíne (mint később kiderül) a felvidéki kisváros kocsmája, tárgya a múlt, az emlékiratok megszólítottjai pedig barátai: a mű címe, valamint az elbeszélések mindegyike jól érzékelhetően jelzi, hogy a memoárok kiválasztott személyekhez szólnak, akik azonban nincsenek jelen, és feltételezhetően (a történelmi események következtében) nem áll módjukban megismerni a szöveget. Ez a retorikai szituáció eleve megkérdőjelezi az írás létjogosultságát: olyan írásról van szó, amelyről már az első sorokban kiderül, hogy nem tudja teljesíteni célját, az ideális befogadót „kitörölte” a történelem. Olvasatomban az elbeszélésfüzér és az írás aktusa ennek a titoknak az elfedése, azaz olyan szövegfolyam, amely a vég elhallgatását célozza.
Talamon Alfonz elbeszélésfüzére letisztult, áttekinthető térkoncepciót vázol, amely explicit módon mutat rá a megidézett világ zártságára, határoltságára. A kocsma egyszerre kettős funkcióval, kettős szerkezettel rendelkezik: a Trianon utáni emlékezés helyszínéül szolgál (hiszen Samuel Borkopf a kocsmában üldögélve szólítja barátait, itt idézi fel a múltbeli eseményeket); másrészt a Trianon előtti, felidézett események jelentős része ebben a helységben játszódik, a kocsma ennek megfelelően idősíkok egymásra vetülését teszi lehetővé. Ezt az idősík-többszöröző eljárást erősíti az a már említett tény, hogy Samuel Borkopf címzettjei egyben szereplői a történeteknek: „Megvallom nektek barátaim, a félelem fog el, szívem lassanként körülöleli valamilyen megmagyarázhatatlan rettegés, mely mind szorosabb, fullasztóbb gyűrűt von mellkasom köré, s egyedüllétem egyre bénítóbb varázskupolába zár, a pohár után nyúlok, hogy elviselhessem hiányotokat itt, a láztól fűtött, rémektől remegő hodály gyomrában, reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) szeretett elődömtől örökölt korcsmámban, kinek szívébe, legyen áldott a filantróp emlékezete, olyannyira beloptam magam, hogy idejét érezvén vagyonát nem a Chevra Kadisára, hanem rám ruházta, s itt várom lelki szemeimmel látott, a ridegség sugallta, portól vastagon belepett érckoporsókat, melyekben éjjelente újra megroppannak a hálátlan merénylőiket tetemre hívni vágyók, az emlékek gerinccsigolyái, mikor éjszakánként egyedül maradok korcsmámban.” (383.)
Az emlékezés helyszíne és tárgya a kocsma, amely tulajdonképpen Borkopf történetét is magába sűríti: a tárgyak, térelemek, dekorációk a múlt olyan szegmenseit jelzik, amelyet talán maga az elbeszélő sem élt meg, amelyről nem rendelkezik közvetlen tapasztalattal. A kocsma olyan térként, miliőként funkcionál, amelynek minden eleme az időre, a történelemre, a családtörténetre vonatkozó utalásként szolgál: a tulajdonnevek (a termékek illetve a technikai eszközök megnevezése) direkt módon jelölnek ki egy korszakot, amelyben az események, az emlékezés momentumai értelmezhetőek: „Ellágyulva nézem a markokban eltűnő, nyitott ajkakhoz lendülő poharakat, mintha könnyed intéssel köszöntöttetek volna, a nehéz, literes korsókat pajzsként tartjátok arcotok elé, kopjafákként borosüvegek merednek a mennyezet felé terítők nélküli asztalok közepén, s figyelem kezetekben füstölgő cigarettáitokat, tüzérek megannyi égő kanócát, készülvén, hogy elsüthessétek a székek, lócák sáncai mögé rejtett seregbontókat, míg az ablakon beszüremlő napsugarak el nem érik rézpultom öblítőmélyedéseit, hogy utána a fény mindinkább elkeskenyedve, mondhatni pengeként fenyegetve, lassanként lecsússzon a padlóra, s egyre komorabb arccal szemlélem, minden áldott nap várom, mikor lobban fel útja nyomán a tűz, váratlanul támadva kiéhezett száraz fára, recsegve, mohón kapva bele a szúfúrta padlódeszkákba, mikor hasítja ketté azokat, meg sem akadva az öklömnyi csomókban, hangtalanul szétmetszik a téglákkal erősített mórfalakat, vakolatot sem hullajtva átharapják a mennyezetet, egy pillanatig, de elképzelhető, hogy egészen hosszú ideig a sugarak vékony élén egyensúlyozna az épület, hogy aztán lassan balra és jobbra billenve belezuhanjon a tátongó, szédítő űrbe mindenestül, múltunkkal, jövőnkkel egyetemben.” (385-386.)
A tárgyak gyakran személyekhez kapcsolódnak, Borkopf családtagjai, ősei, valamint feltalálók, történelmi személyiségek nevei szerepelnek a leírásokban, ez a gesztus pedig – az időre való utalás mellett – szinte a tárgyak megszemélyesítését, egyediként feltüntetését eredményezi. Minden tárgy, térelem felidéz egy személyt, egy történetet, amelyek képezhetik az elbeszélés tárgyát (például a biliárdasztal esete), de sok esetben a történet nem hangzik el (például nem tudjuk meg, miért kerültek a reklámplakátok szélére a feljegyzések, mi a története a rézpultnak). Az olvasó elsősorban a hiányt érzékeli: az idősíkok egymásra vetítése következtében a tárgyakhoz tartozó nevek és események ismeretlenek számunkra, a múlt számunkra nem hozzáférhető, az emlékbeszélyek írója azonban a tudás letéteményeseként tűnik fel: úgy sejtjük, végtelen számú történettel rendelkezik, amelyek elbeszélését a temporalitás korlátozza (a felidézés nehézkes, a történetek elbeszélése pedig időigényes, a tudás nem átadható), amelyek azonban mégis rögzítődnek, körvonalazódnak, hiszen egy adott helyiséghez kötődnek. A kocsmára vonatkozó leírások, amelyek megszakítják egy-egy epizód lejegyzését, elbeszélését, sajátos közeget, miliőt teremtenek. Balassa Péter egy írásában találóan jegyzi meg ennek a hermeneutikának az általános érvényét, tétjét, jellegét: „Ha az igazság: keresés az idegen általi belépés történése, ami a cselekvő résztvevőket már-már meghaladja, akkor a hermeneutika – megvilágosodó/beárnyékolódó labirintus egyszerre, amelynek bejárása […] a feladat, és nem a kijutás belőle. Hiszen nincs hová. […] Éppen a hermeneutika van a valami/semmi rejtélyén belül, amit a gnózis ketté akarna vágni. A hermeneutika eredendő kötőszava az »és« (miként a Szentírásé is), nem a »vagy-vagy«.”[8] A kocsma az olvasó számára valóban megidéz egy békebeli, archaizált szinte már szakrális világot, a Felvidék multinacionális, multilingvális időszakát, amelyben a zsidó, a szláv, a német-osztrák, a magyar nyelv és nemzet egymás mellett, sajátos alkímiában élt.[9] Talamon művében a monarchia (mint külső keret) bizonyos értelemben karikatúraként jelenik meg, egyes jellemző tulajdonságainak eltúlzásával: egyrészt a nyelvi kontaktuselemek hangsúlyos jelenléte révén válik érzékelhetővé (pl. haszid ifjú, kápeli, ólomplajbász, torman, wunderrabbi, komisszár, Gelbe Stern stb.); az ipari-technikai kontextusba illeszkedő nevek német-osztrák eredetűek (Dioseker Oekonomie, Zucker- und Spiritusfabrik Aktiengesellschaft és „a patinás múltú” Hofherz und Schwanz minden bizonnyal a monarchiában érvényesülő adottságokra vonatkoznak.) A futballcsapat neve Gelbe Stern, amely Bán Zoltán András meglátása szerint explicit módon fejezi ki, hogy az események olyan korban játszódnak, amikor ez a jelkép még nem rendelkezett negatív konnotációval, azaz a mű által felidézett világ egy történelmi korszakváltást előz meg: „[…] mégiscsak egy olyan világról van szó, amelyben a Gelbe Sterne az egy focicsapat neve, tehát itt még a sárga csillag nem azt jelenti, hogy valaki megbélyegzett Auschwitz-lakó.”[10]
De a nyelvi és kulturális sokféleségre bizonyos lejegyzett események is példaként szolgálnak, például amikor Samuel Borkopf úgy sejti, hogy őse, reb. Marmonstein Matesz szellemként kísért éjszakánként a kocsmában, és megcsapolja az italokat, három nyelven fohászkodik a sírjánál: „néhányszor még reb Marmonstein Matesz (Ólov hasolom) sírjához is elzarándokoltam, útközben undoromat legyűrve Aarmin Müller-Rosenlőwen giccsektől hemzsegő vegyeskereskedésében öklömnyi, csillogó márványkavicsot vásároltam a leszállított árúak közül, jiddisül, magyarul, németül is felszólítottam a megroggyant kő alatt nyugvó elődöm, reb Marmonstein Mateszt (Ólov hasolom), hagyjon végre békén, járjon inkább Jung Salamon kocsmájába, ahol eredeti francia pezsgővel, virzsíniai szivarral, kóser pálinkával szolgálhatja ki magát, nálam ugyanis mindez hamis”. (390.) Komikus hatást kelt, hogy Samuel Borkopf három nyelven szólítja meg ősét, mint egy olyan korszak leszármazottja, aki természetes identitásként éli meg a többnyelvű közeleget. Emellett a kulturális közegre vonatkozóan hordoznak információt a kereskedelmi forgalomban lévő áruk, amelyek hozzáférhetőek, megvásárolhatóak a mű helyszínéül szolgáló kisvárosban. Figyelemre méltó az is, hogy a szereplők olyan viselkedésmódot, morált képviselnek, amely nemcsak a szocialista, hanem a biedermeyer konvencióktól is nagymértékben eltér. Talamon hősei Hašek és Hrabal békebeli világát idézik: „önmagunk gúnyoljuk meg a minket megvető kispolgárokat, akik a keresztény józanságot emlegetik, míg mi ábrándos, telt mellű, paplanillatú kisasszonyokkal álmodunk, gazdagságról, feneketlen hordókról” (393.); „ajándékokkal halmozzuk el mindnyájukat, elbeszélgetünk velük, újra szerelmet vallunk nekik, viszont soha egyikünk sem kérdezősködik utánuk, a környéket, ahol laktak, messze elkerüljük […] ellenben mikor egyedül maradunk, számtalanszor azt képzeljük, hogy egykori szeretőnk vetkőztet.” (395.)
Angyalosi Gergely a Talamon-műről szóló kerekasztal-beszélgetés keretében állapította meg, hogy a mű „nem idézi fel a Trianon előtti világot. Ez a látszat ellenére sem tartozik az író céljai közé.”[11] A monarchia-korabeli nyelvi és kulturális, technikai közeg (amely az elbeszélésfüzér szemantikai elemei által meghatározható) valóban inkább csak keretet ad azoknak a történeteknek, amelyek a lineáris olvasás során egyfajta időtlenségbe, a mítosz körébe utalhatóak. Az elbeszélések – ahogy erre már utaltam – a szereplők és a helyszín azonossága révén kapcsolódnak egymáshoz, bár időnként előre- és visszautalások is találhatók az egységek között, voltaképp önállóan is értelmezhető, felcserélhető szövegek sorozatáról van szó. A szereplők jellemzése egyes kiemelt tulajdonságaik révén történik, a személyiségük azonban nem fejlődik, nem változik: hasonlóan a kulturális közeg egyéb „kellékeihez”, jelenlétük, jelentőségük nem változik. Igen fontos megfigyelés Németh Gáboré, amely szerint Talamon Alfonz műve a burleszk műfajával rokonítható: „Azt gondolom, hogy a burleszk halálpontos szó erre a könyvre, a szituációk is rendkívüli módon hasonlítanak a burleszkhelyzetekre, abban is, hogy mindig pontosan tudjuk előre, mi fog történni. Nem hiszem, hogy bárki bármikor meglepődne a cselekmény bármilyen fordulatán. Ehhez képest a választott forma, ez a hihetetlenül lelassító, aprólékos és cizellált stílus, amivel leírja az abszolút kitalálható történeteket, számomra olyan mértékig befékezi a befogadást, mintha diafilmként kellene egy burleszket néznem. Ami hihetetlenül abszurd szituáció, hiszen az alapvetően poénra kijátszott hatásmechanizmus a lassítással mintegy fölszámolja magát. Ez valahogy megbillenti az egész könyvnek a humorát.”[12]
Ebben az értelemben a szereplők önazonossága nem autonóm, jellemük, karakterük szituációfüggő. Ami elmondható, hogy egyszerre több nemzetiséghez tartoznak, ennek révén illeszkednek a fikcionalizált-mitizált kontextusba: a figurák majdnem mindegyikére jellemző, hogy „poétikus hibridnevet”[13] visel, a keresztnév és a vezetéknév etimológiailag nem azonos eredetre vezethető vissza (Schön Attila német és magyar, Herr Vincenzó német és olasz, Béla von Goffa magyar-német-olasz, Pepík Zefstein cseh és német, Stofek Tamás német-magyar). A személynevek interkulturalitása a huszadik század elején jellemző internacionális, nemzetközi viszonyokat jelzi, és (pótolva a jellemrajzot) az identitásszervezésben is részt vesz. Talamon Alfonz elbeszélésfüzérében azonban sokkal nagyobb hangsúlyt kap a közösségi identitás, mint a személyes: a cselekmény egy közösség számára meghatározó események sorozata, a baráti kör identitását meghatározó elemek összessége. Jan Assmann szerint „[k]ollektív identitáson, vagyis Mi-azonosságon azt a képet értjük, amelyet egy csoport önmagáról fest, s amellyel a tagok azonosulnak. A kollektív identitás azonosulás kérdése a részt vevő egyének részéről: »önmagában« nem létezik, hanem mindig csak annyiban, amennyiben egyesek hitet tesznek mellette. Ereje attól függ, mennyire él elevenen a csoporttagok tudatában, mennyire képes motiválni a gondolkodásukat és a cselekvésüket.”[14] Samuel Borkopf emlékbeszélyei a közösség történetét hagyományozzák át, az elbeszélő olyan eseményeket jegyez le, amely nem az egyes ember személyes élettörténete szempontjából bírnak jelentőséggel, hanem a közösség életébe hoznak változást, a közösség számára emlékezetesek. Egyes epizódok kifejezetten a magyar nemzeti múlt és a monarchia multikulturalizmusa szempontjából bírnak jelentőséggel, a kollektív identitás felől értelmezhetőek. Jó példa erre Schön Attila hőstette a cukorgyári tűzvész alkalmával, ahol a német tűzoltóegység legyőzése (lemosása [sic!]) a történelmi kontextus figyelembe vételével interpretálható: „[Schön Attila][a]célos állkapcsának egyetlen harapásával összeszorította a tömlőt, hogy azon egyetlen csepp víz ki nem juthatott, a hibátlan fogsorok feltartóztatta víz megrekedt, majd amikor a sisteregve hűlő kazán mutatói az utolsó atmoszféranyomásokat jelző számjegyekhez értek […], Schön Attila kitátotta száját, tarkóját hátrafeszítve célzás közben, hatalmas adag vízoszlopot küldött a már ujjongó német egység felé, kik, ahányan voltak, annyifelé bukfenceztek, s győzedelmesnek hitt Jauckuk megsemmisítetten dőlt oldalára, irdatlan gőzfelleg képében lehelve ki lelkét.” (455.) Hasonló értelmezői alapállást és előismeretet igényel Herr Vincenzó esete a török birkózóval, Ibrahimmal; a nemzeti trikolor említése ugyancsak Herr Vincenzó kapcsán; valamint a történelmi események említése, lejegyzése a szövegben. Egy helyen például az első világháború élménye szerepel: „már egyértelművé vált, hogy elvesztettük a világháborút, annak ellenére, hogy rengeteget imádkoztunk hős honvédeink győzelméért, mivel jelentős összegű hadikölcsönt jegyeztünk, s már csak az tartotta izgalomban a lakosságot, vajon melyik megszálló hatalom hadserege veszi birtokába gazdátlan városkánkat, hol a legtöbben természetesen a csehekre tippeltek, voltak viszont, kik a franciákat, megint mások az olaszokat favorizálták, ivómban a három befutóra 1, 16, 211, 0 arányban lehetett fogadni egy ellenében, szegény Béla von Goffa, aki tévedésből az aktuális világháborús térképek helyett a harmincéves háború hadmozgásait tanulmányozta egy Temesvárott kiadott szerbhorvát nyelvű könyvből, melyet Schön Attilától orozott el, hogy titokban, senkit be nem avatva kiokoskodhassa a helyes sorrendet, jelentős összeget vesztett azzal, hogy reményeiben bízva megjátszotta a svéd hadsereget, hamiskásan mosolygó szemmel, nagy pisszegések között elárulva, hogy II. Gusztáv Adolf elfoglalta a muszkáktól Karéliát, megszállta Livóniát, s már Lützen felé közeleg.” (397.) A szöveghely jelzi, hogy a világháború nem traumatikus eseményként jelenik meg, hanem egyike azoknak a kalandoknak, amelyek az emlékbeszélyek cselekményét alkotják, olyan szituáció, amelyben Samuel Borkopf és barátai nem aktív résztvevőkként vállaltak szerepet, hanem mintegy külső szemlélőként, kívül helyezkedve az események sodrán, reflektáltak arra.[15]
Jörn Rüsen szerint „a múlt akkor válik történetivé, ha az időben való visszanyúlás túlér a saját életszakasz határain, és átfogja a generációk láncolatát […]. Mindeközben a múlthoz való viszony tetemes tapasztalati készletekkel gyarapodik. A történeti tapasztalat súlya és jelentősége ebben az elhatározott történeti visszanyúlásban válik felismerhetővé és felfoghatóvá. Megváltozik az elmúlt időszakokban összegyűjtött tapasztalati kincs értelemképző elsajátításának módja is: összetettebbé válik, mivel tág játéktér nyílik immár a narratív stratégiák számára.”[16] Itt azonban mindez hiányzik, a szereplők (és ezáltal az elbeszélésfüzér is) híján van az ún. történelmi tudatnak: a történelmi események vagy a személyes múlt elemeinek személyes jelenre vonatkoztatása nem történik meg: az események laza kapcsolódása nem hordozza magában a kauzalitást vagy a kronológiát. H. Nagy Péter megállapítása szerint ugyanis Talamon szövegében „az én-elbeszélés minduntalan átvált többes számba, vagyis a kocsmáros a közös emlékeiket alkotja újra az idő távlatából. A regényben aposztrofált történet síkja – ebből a szempontból – nem más, mint a hajdani baráti közösség emlékezetének a fenntartása; hiszen ha veszendőbe megy az eredet, akkor szükség van egy elbeszélőre, aki a történetek újramondásával újraalkotja az emlékezet közösségét. Ez már a mítosz képletét idézi.”[17] A történetek valóban a mítosz vagy az álom világát szituálják, hiszen a mű a történelmet, a történelmi sorstragédia előtti korszakot (Németh Gábor szerint) „éppen a burleszkszerűsége miatt nem tudja felidézni, hiszen azok a reáliák, amiket a szövegek megidéznek, az úgynevezett valóságban elképzelhetetlenek […] a történésecskék olyan módon és olyan szinten vannak karikírozva, hogy képtelenek egy történeti világot felépíteni.”[18] A történelem leírása helyett annak parodisztikus vagy ironikus ábrázolása jellemzi a szöveget: ilyen a színházzal kapcsolatos epizód, amelyben Schön Attila „egy alkalommal, mikor egy porlepte szerző Hunyadi Lászlóját vitte színre a Városi Művelődési Kör, a vérlázító cselekmény olyan mértékben bántotta Schön Attila igazságérzetét, aki persze tisztában volt a történelmi eseményekkel, mégis azt várta, az idő múlásával, a művészet segítségével, annak szabadossága okán más, szerencsésebb végkifejlet adható nagy nemzeti tragédiánknak […], kicsavarta a bakó kezéből a pallost, azzal kergette meg a rongyra festett várfalak alatt a csúf V. Lászlót.”[19] A kaland nyilvánvalóvá teszi, hogy a történelem nem absztrakt ismeretként vagy a nemzeti múlt hagyományozódásaként jelenik meg a szereplők számára, hanem alakítható, a befogadóra hatást gyakoroló történetként, a fikció egy fajtájaként.
Figyelemre méltó, hogy nemcsak a múltbeli események, hanem a regénybeli jelen kultúrtörténeti, technikai eseményei, vívmányai (pl. mozi, léghajó) is csak eltávolítva, álomszerű eseményként és nem közvetlen, az élet egyes területeire hatást gyakoroló tényszerűségként jelennek meg. Az elbeszélésfüzér ideje voltaképp egy új kor hajnala: a két világháború közötti időszak, amely a tudományos- és technikai fejlődés, a kulturális és társadalmi változások tekintetében felgyorsult, jelentős korszaknak számít. Talamon Alfonz szövege azonban minden szinten (a tematika, a szerkezet és a nyelvezet szintjén is) igyekszik figyelmen kívül hagyni ezeket a tényeket. A cselekményszervezés voltaképp (és a cím ígérete ellenére) figyelmen kívül hagyja a történelmet és a temporalitást: a kocsma egyfajta mátrixként működik, amely kikülönül a valós történelemből, sajátos szabályrendszer szerint szerveződik. Talamon Alfonz művében a szövegszerveződés tétje az írás szakadatlan folyamata: a memoár lejegyzésének folytonossága teszi Samuel Borkopf számára (valamint az olvasó számára) jelenné a múltat. A Trianon előtti kocsma világának életre hívása a talamoni hosszúmondatokban bonyolódó, fragmentált cselekményvezetés révén valósul meg. A szöveg abbamaradása a megidézett világ felfüggesztését jelenti: a nyelv teljesítménye ennek a világnak a megteremtése és megőrzése, amely gesztus olvasatomban (az apokaliptikus hagyomány szempontjából) a vég (azaz: Trianon, a saját történet befejezettsége, a temporalitás) elleplezésére, elodázására irányuló szándék.
[1] Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából. In Talamon Alfonz művei. Pozsony, 2001, Kalligram, 381-543. (A későbbiekben ebből a könyvből idézek.)
[2] Vö. Foucault, Michel: Eltérő terek. Ford. Sutyák Tibor. In Uő: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 2000, Latin Betűk, 147-156.
[3] Vö. Németh Zoltán: Utószó. In Talamon Alfonz művei, 627-634.
[4] Németh Zoltán: Talamon Alfonz. Pozsony, 2001, Kalligram.
[5] Rácz I. Péter: Hedonista szabadkőművesek rémtettei. Jelenkor. 1999/2. 221-224. (222.)
[6] Ld. Németh: Talamon Alfonz, 221-223.
[7] Rácz I.: Hedonista…, 222.
[8] Balassa Péter: Az egyszerűség útjai, sötétben. Vigilia Kiadó, Budapest, 2006. 148-149.
[9] A nevek multikulturális jellegéről lásd még: Németh Zoltán: A multikulturalizmus mint poétika. (Talamon-variációk). In Alabán Ferenc (szerk.): Multikulturalizmus. Elmélet és gyakorlat. Banská Bystrica, 2011, Katedra hungaristiky, FHV UMB. 44-49.
[10] Irodalmi kvartett. Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című könyvéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor [online]. Beszélő, 1998/7-8. 210-213. http://beszelo.c3.hu/98/0708/44kvart.htm.
[11] Irodalmi kvartett [online].
[12] Irodalmi kvartett [online].
[13] Németh Zoltán alkalmazza a fogalmat a jelenségre. Ld. Németh: A multukulturalizmus…, 47.
[14] Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Bp., 1992, Atlantisz, 131.
[15] Vö. „[a modern ember] szüntelenül egy világkiállítás ünnepélyét rendezteti magának történészművészeivel; élvezkedő és tébláboló nézővé vált, és olyan állapotba került, amelyen még a nagy háborúk, nagy forradalmak is alig egy pillanatra változtathatnak valamit.” Nietzsche, Friedrich: A történelem hasznáról és káráról. Ford. Tatár György. Bp., 1989, Akadémiai, 54.
[16] Rüsen, Jörn: Történeti gondolkodás a kultúraközi diszkurzusban. In Thomka (szerk.): A történelem poétikája, 205.
[17] Ld. Németh: Talamon Alfonz, 226.
[18] Irodalmi kvartett [online].
[19] Talamon Alfonz művei, 2001, 473.