Irena Brežná: A világok legjobbika

(regényrészlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

Fejjel lefele lógok a szőnyegporolón, leengedem a kezem, lengek előre-hátra, aztán leugrom és meghajolok. Az udvarunkon, artista mutatványaim helyszínén, anyám és nagyanyám a perzsaszőnyegeket porolják, és elfordítják a fejüket életünk felvert poráról. Széles mosollyal a tapsoló közönség elé állok. Egy néző közelebb lép és felsóhajt: ó, boldog gyermekkor, egy napon véget ér ez a paradicsom! Nem hiszek ennek a buta férfinak, és a tyúkokhoz szaladok. Bár vonakodnak elhagyni a hátsó udvart, erősen a karomba zárom őket, és egyiket a másik után felhozom a házunk első emeletére. Aztán a publikum feje fölé dobom őket. A tyúkok rémülten kotkodácsolnak és repülni kezdenek. Ezt az idomítást a nagyanyám betiltotta. Amióta a tyúkjaink repülnek, nem tojnak, mondja. Nagyanya inkább tojást szeretne, nem a szabad szárnyalást. Csakhogy a tyúkoknak van szárnyuk, és alatta ott a vágy, hogy repülhessenek.

Nagyanyám szerint haszontalan dolog a repülés, ki nem állhatja a léhűtőket. A kakasok haszontalanok, magyarázza, leül a mosókonyha elé, ölébe teszi a haszontalan kakast a kockás plédre, és ezekkel a szavakkal: Te naplopó ingyenélő – elvágja a nyakát. Nagyon finom ám a rántott kakascomb krumplipürével, de minden alkalommal, amikor kiscsibéink születnek, mégis azért fohászkodom: legalább egy kakasnak engedje meg, hogy felnőjön, teljen egy kis örömük a kövér piros tyúkjainknak is a tarka tollú kakas farkában. Néha a paraszt hoz egy kakast, ami rájuk mászik, beléjük csíp, a tyúkok pedig keresik a kegyeit. Ezt követően csakhamar megkotlanak, és a tojásokon üldögélnek. Amikor a kiscsibék kikelnek, a kakas már rég nincs ott, nem védheti meg a fiait a nagyanyám késétől. A tarka tollú baromfi nem véd meg senkit. Csupán egy szájhős.

Nagyanyám még a verebeket is utálja, azt mondja, azok is semmirekellők. A cinkéket szereti, mert szépen énekelnek. Kenyérmorzsát szór ki eléjük az ablakból, és selypítve beszél hozzájuk. A verebeket, akik szintén falatozni akarnak, aszott kezével elhessegeti. A verebek is énekelnek, mondom neki. De nagyanya azt állítja, a verebek csiripelnek, és ez nem ének.

Apa szombat esténként jár haza, és vasárnap állandóan lövöldözi a verebeket. Nem lakhat velünk, mert burzsoá elem. Régen, amikor még nem volt ennyire boldog az életünk, segített a gazdagoknak még jobban meggazdagodni, meg abban is, hogy kizsákmányolhassák a proletárokat. Ügyvédként volt saját irodája, fehér inget és nyakkendőt viselt. Most szürke munkaruhát hord, ahogy a többi munkás, akikkel együtt építi a hidakat. Ha a burzsoá elem sok időt tölt a proletárokkal, hasonlítani kezd rájuk, ahogy a mi tyúkjaink is hasonlítanak egymásra, és apám is öntudatos emberré válik. És minél több lesz az öntudatos ember az országban, annál boldogabb lesz mindenki. Apa már évek óta építi az öntudatos munkásokkal a hidakat, de az arca még mindig ugyanolyan mogorva.

A tanár elvtársnő felszólít minket, jelentsük, ha valaki nem öntudatos a családunkban. Hallgatunk, csak az egyik lány emeli fel a kezét: Tanár elvtársnő, a nővérem nem akar proletár lenni, inkább a fodrászatot választja. Amikor elmondom a nagyanyámnak, hogy proletár szeretnék lenni, tördelni kezdi a kezét, és elmondja apámnak. Nagyanyám az ő anyja, megmondja neki, mit tegyen. Apa vasárnap délután a kakasfalatok után az almafán csiripelő verebeket lövi az ablakból. Apám minden vasárnap lő egy verebet. Megfoghatom a puskát, és megengedi azt is, hogy meghúzzam a ravaszt. Céltalan lövéseim elvesznek valahol az égben.

Az udvaron verébtemetőt hoztam létre, a tetemeket virággal bélelt sírba helyezem. A virágokat a kertben tépem le, amikor nagymama nem látja. Szereti a virágait és egyfolytában kikapálja a köveket, hogy a növények puha földben nőjenek. A Föld belsejéből további kövek is előjönnek, és a legszebbeket használom fel sírkőnek. A tollas tetemeket meghintem vízzel és Jézus Krisztus nevében megkeresztelem őket, Karcsika vagy Majka lesz belőlük. Hiszen a temetésnek ünnepélyesnek kell lennie, de nagymama átkozódik: Jézus Krisztus értünk halt kereszthalált, nem a verebekért! Ha akaratlanul kiesik a kezemből a pohár, felkiáltok: Jézusmária! Nagymama nem tartja helyénvalónak, hogy Jézus és anyja nevét hiábavalóságokért a számra veszem. Így is van elég dolguk, bármerre nézel, mindenütt szerencsétlenséghegyek. Eközben a mi országunkban nincs szerencsétlenség, sem Jézus Krisztus. De az én maradi gondolkodású családomban nem éri meg forradalmi eszméket terjeszteni. A vasárnapi ebéd alatt megemlítettem, hogy az elnök elvtárs feláldozza magát értünk. Apám elvörösödött, nagymama elétette a kakaslevest, és azt mondta, evés közben nem illik beszélni.

Az elnök elvtársat gyakrabban látom, mint az apámat, a fényképe ott lóg a tábla fölött az osztályban. Unalmas pali, de legalább törődik velünk. Szerintem apám féltékeny rá. Az elnök elvtárs már proletárként jött a világra, és nem kell utólagosan azzá válnia. Ha valamilyen ünnep van, hálából visszük az arcképét, azért, mert egész évben felelősséget vállal értünk. Az összes iroda falán ott a képe. Valamikor Jézus Krisztus lógott ott, morog a nagyanyám. Minek az a sok jézusos ceremónia? Kínos. A templomokban és az erdei utakon ott lóg a faés kőkeresztekről, szinte meztelenül és csontsoványan, engedi, hogy mindenki szeme láttára felakasszák, nem ellenkezik, szenvedő arccal lehunyja a szemét, közben meg a kezéből és a lábából folyik a vér. És nincs senki, aki letörölje. Az öregaszszonyok összekulcsolják a kezüket, mintha nem akaródzana nekik ezzel vacakolni. Jézusnak meg kéne magát emberelnie. Miért engedi, hogy keresztre feszítsék, s közben még a fejét is leszegezi.

Az iskolában hallottunk egy fiatal partizánnőről, aki a kivégzőosztag előtt állva letépte a szeméről a kendőt. Az udvaron kivégzősdit játszunk. Halálra ítélnek, a gyerekek az udvarból bekötik a szemem, és megfenyegetnek: Te partizán luvnya, te céda, most ütött az utolsó órád. Letolom a szememről a kockás zsebkendőt, és nevetek, míg a gyerekek azt kiáltják: bumm-bumm. Lassan térdre esem, és a földön fetrengek. Jó feküdni, úgy tenni, mintha halott lennék, ha másokért áldoztam fel az életemet. Kár, hogy már vége a háborúnak és a Nagy Forradalomnak, és a proletárjaink már szabadok. Minden fontosat elvégeztek, most csak boldognak kell lennünk, és ez szörnyen nehéz.

A babáimnak és a barna plüssmacimnak mesélek Dankóról. Aki kitépte a szívét, a feje fölé emelte, és a tömeg élén lépkedett. A szíve égve világított, az emberek követték, és megtalálták a kiutat az elnyomás sötét erdejéből, ahol oly soká éltek. Danko ugyan meghalt, de teljesítette a küldetését. A babákat és a macit is arra tanítom, hogy legyenek szolidárisak. Nagyanyám épp csak a cinkékkel osztozik meg a kenyerén. Ha vajas kenyeret ken tízóraira, mindig figyelmeztet: A vaj drága, jó neked, hogy ilyet ehetsz, de ne adj senkinek a kenyeredből. Az iskolában azt tanuljuk, hogy az új, haladó szellemű ember kötelessége a szolidaritás. Rájöttem, mennyire könnyű kettétörni a puha vajas kenyeret, és megosztozni rajta az osztálytársnőmmel, aki sóvárogva beleharap, és örül, hogy ilyet ehet.

EGY NYÁRI NAPON, amikor anya nem jön haza és a következő reggel sincs még mindig itthon, megkérdezem a nagyanyámat: Hol van anya? Nagyanyám sodorja a tésztát, és hallgat. Megcibálom a fekete pöttyös kötényruháját: Hol van, mikor jön haza? Ne kérdezősködj! – mordul fel, és tovább sodorja a tésztát. De addig ráncigálom szüntelenül, míg hadonászó mozdulatokkal el nem hesseget onnan, mint a mihaszna verebeket. Többé ne kérdezősködj anyádról, értetted? Azóta nem kérdezek hangosan. Inkább töröm a fejem. Kivel is beszélhetnék erről? Apám a bezárt irodája miatt bánkódik, ahol ő volt a kizsákmányoló, a bátyámmal meg csak örökké civakodunk. Elvesz tőlem mindent, mint a veréb, de hát nem lőhetem le. Amikor a zongoránál ülve klimpírozik, nagyanyám azt suttogja: híres zongorista lesz belőle, meglásd! Pedig a bátyám milliomos szeretne lenni, és egyáltalán nem akar segíteni az országnak. Kövér ujjaival így legfeljebb a kopott bankókat számolhatja. Talán nem is a bátyám, lehet, hogy örökbe fogadták, vagy talán engem. Feltúrom az egyik fiókot a másik után, hogy megtaláljam az erre vonatkozó iratot, amelyből feketén-fehéren kiderül: proletárés partizáncsaládból származom, akiket lelőttek a háborúban. Anya mondogatja, hogy nem fogok mindig ebben a családban élni, férjhez megyek majd egy külföldi diplomatához, és külföldön lesz egy nagy házam, tele drága bútorokkal, meg lesz két gyerekem. Csakhogy én nem akarom, hogy egy ellenség legyen a férjem, egy burzsoá elem, és nem akarok olyan gyerekeket szülni, mint amilyen a bátyám. A jó oldalon álló partizánokkal és egy falka német juhásszal szeretnék harcolni az erdőben.

Hol van anya? Ha halott lenne, Jézus Krisztus nevében elföldelték volna, és ott lettem volna én is, fekete ruhában meg fekete kalapban, aminek a karimáján egy fekete rózsa díszeleg. Az egyik külföldi filmben láttam ilyen özvegyet, a sok férfi mind szerelmes volt bele, és részvétet nyilvánított neki sorban, egymás után. Ha partizán özvegye leszek, én is így akarok öltözködni. Ha anya halott volna, lenne sírja, vihetnék rá virágot, és legalább jól kibőghetném magam. De nem hordhatok fekete rózsát, azt sem tudom, nő-e nálunk egyáltalán fekete rózsa, és senki nem nyilvánít részvétet, aki szerelmes belém. Mindenki úgy tesz, mintha anya sosem létezett volna. Nem ejtik ki a nevét, senki nem mesél történeteket azokból az időkből, amikor még itt volt velünk, nem emlegetik, mint a halottakat, akikről csak jót vagy semmit illik mondani, nehogy éjszaka visszajárjanak ijesztgetni. Senki nem kér arra, adjam át üdvözletemet anyának, senki nem kérdi, hogy van. Halottabb a halottnál.

Ha elesem az udvaron, és anyát hívnám, az a hang a torkomban reked, a ny-t pedig már könnyek közt nyelem vissza. Őrült kétségek kerítenek hatalmukba, azon gondolkodom, valaha volt-e egyáltalán anyám, vagy csak én találtam ki az egészet. Gyakran szememre vetik, hogy álomvilágban élek, sokat fantáziálok. Ez káros – mondogatják, és közben komolyan néznek rám. Anya biztosan nem hagyta el a hazánkat, hogy férjhez menjen egy külföldi diplomatához. A vámosok jól őrzik a határt, nehogy megtámadjon bennünket az ellenség. Sok az olyan ellenség, aki csak arra vár, hogy széttapossa a mi csodaszép életünket. De mi ezt nem engedjük – mondta a tanár elvtársnő, erre az egész osztály felpattant a helyéről, dobogott a lábával, és azt kiabáltuk:

Nem hagyjuk! Kész vagyok én is, hogy megvédjem a hazámat. Annak idején a család becsülete volt fontos, de mi ezt fontosabb elvekre cseréltük. Az iskolában így köszönünk: Tisztelet a munkának! Valamikor idegen nyelven köszöntünk: alászolgája, azaz alázatos szolgája. Nem tudtuk, mit jelent, öntudatlanul is szolgasorban voltunk. Most már szabadságot akarunk, ahogy azt az egyik költőnk, Samo Chalupka Üsd, vágd! című versében meg is írja: inkább ne legyek, ha rab leszek. Amikor sérült héját találtam az erdőben, aki másnap reggel összegömbölyödve feküdt a mosókonyhában a kalitka aljában, a friss tetem felett ünnepélyesen elszavaltam ezt a forradalmi költeményt. Nem adtam neki nevet, már ő a Héja, egyedülálló és büszke, mint a költőink. Most a verebekkel együtt a mosókonyha előtt nyugszik.

De anya inkább ne legyen büszke és halott, feküdjön élve a kalitkában, még ha meg is sérült. Egy napon a kalitka ajtaja úgyis kitárul. Talán jön egy földrengés, a kalitkákat is szétveti. A családunk nem öntudatos, ezért mindig el is feledkezem arról, hogy a kalitkát belülről is ki lehet nyitni, úgy, ahogy azt a proletárok tették. Anya elbújt hazánk valamelyik kis szegletében. Nem hagyott el sem engem, sem a hülye bátyámat. Amikor arra kértem, adja gyerekotthonba a bátyámat, azt mondta: A gyerekem, szeretem, ez az anyai szeretet, te is megtudod, ez a legnagyobb boldogság a világon. Ó, Jézusom, mennyi boldogság vesz körül. Hogy lehet, hogy ebből én nem veszek észre semmit? Egy ismeretlen sárkány elragadja az anyámat, és fogva tartja a fészkében, mint egy védtelen hercegkisasszonyt. Fel kéne kerekednem, hogy megkeressem, mint a mesebeli Jancsika, aki megölte a sárkányt, de a temetőnél messzebb még nem jutottam egyedül.

Vályi Horváth Erika fordítása