N. Tóth Anikó: Mire gondol egy zeneszerző 5.

liaye/lomography felvétele

Az üstdob utolsó hangjával egyidőben sosem tapasztalt nyilallást érez a bal térdében. Hogy van-e bármiféle összefüggés a hang és a fájdalom között, nem tudja végiggondolni. Hiszen meg kell fordulnia, miközben arra is törekednie kell, hogy a vezénylés alatt szétcsúszó arcvonásait a jól végzett munka elégedettségét és a siker megkérdőjelezhetetlenségének tudatát sugárzó harmóniába rendezze, ami nem kis feladat a rendelkezésére álló idő szorításában. A fájdalom amúgy is elmúlik, legalábbis majd a kitartó és lelkes taps elvonja róla a figyelmét. Egymás után emelkednek, sőt pattannak fel a nézőtéren ülők, mintha oldalról váratlanul erős huzat lökné őket, örömittasan csapkodják a tenyerüket, a háta mögött is zsongás, dobognak a zenészek, az énekesek. Meghajláskor eszébe jut, hogy nem váltott pillantást a feleségével, pedig ez az egyik legfontosabb titkos szertartásuk, mondhatni ez a kapcsolatuk záloga. A mulasztás miatt kínosan érzi magát, így a szokásától eltérően hamarabb egyenesedik fel, pedig jólesne néhány másodpercig lazán lógatnia a hadonászásban elfáradt karjait. Arcára ügyelve tekintetével megcélozza az ötödik sort. Középtájt világít egy sárga zakó, de a többieket nem látja az előző sor takarásában. Hiányérzete van, hiszen ha nem is látja, attól még éreznie kellene a feléje áradó, semmivel össze nem téveszthetően intenzív örömet, tiszteletet, büszkeséget, szeretetet. Valahogy mégsem áramlik a támogató energia. A gyanú alattomosan körbekúszik az agyában. Nem nyerte el a tetszését. Aminek persze voltak már előjelei. Nem osztozik a sikerben. Ami teljesen érthetetlen. Nem várta meg a végét. Ami végtelen tapintatlanság. Netán el sem jött. Ami megbocsáthatatlan. És persze semmi oka nem volt rá. Vagy talán mégis. Megbántódott a reggeli szóváltáskor. De hát semmi sértőt nem mondott, csak a fellépésre kiválasztott ingben nem értettek egyet. Nem, lehetetlen, hogy ne jött volna el. Ezt az opciót azonnal elveti. Csak nem lett rosszul… Az utóbbi időben mintha többször is említette volna, hogy klausztrofóbiája van, ami például a villamoson okoz neki gyötrelmet. Na de hát ez nem villamos, hanem vadonatúj hangversenyterem. Igaz, a tervezők nem hagytak túl sok helyet a széksorok között, ez azonnal feltűnt, amikor bekukkantott a nézőtérre, hogy babonás szokásához hűen bemutató előtt képzeletben benépesítse a termet. Ha tehát mégis menekülőre fogta, akkor át kellett vágnia magát a tapserdőn, ami szintén roppant kellemetlen lehetett. Mielőtt végképp lehúzná a felesége körüli gondolatörvény, a színpadról a folyosóra sodródik, ahol gratuláló emberek hada lép hozzá. Erős kézszorítás. Elismerő rázogatás. Érdes tenyér. Karcsú ujjak. Jéghideg kéz. Nyirkos tenyér. Törékeny ujjak. Kitartóan forró kézfogás. Ernyedt kézfogás. Nyugtalan ujjacskák. Szúrós szőrszálak a kézfejen. Tömpe ujjak. Félresikerült kézfogás. Félénk kézfogás. Hízelgő kézszorítás. A kezek fölött a szavak kitartott akkordba állnak össze, a hangzat fokain dicséret, áhítat, tisztelet, győzelem, csodálat, magasztalás rezonál. Egy darabig úszik a diadal árján, de hamarosan elmúlik a lelkesedése, ráadásul a nyakát egyre elviselhetetlenebbül szorítja az inggallér. Mégis a feleségére kellett volna hallgatnia.

A hosszú ácsorgás következtében egy húsos kéz kissé kényelmetlen rázogatásának kiszolgáltatva ismét belehasít a térdébe a már ismert fájdalom, és nagy meglepetésére  dobhártyájába csapódik az üstdob utolsó hangjának emléke. Ezt jelnek veszi, azonnal udvarias mentegetőzésbe fog, majd elhalad a tiszteletüket kinyilvánítani szándékozók csalódott sorfala előtt. Pontosabban inkább elbiceg, ami egyre jobban feszélyezi, hiszen nem tudja nem észrevenni a szánakozó tekinteteket. Az öltöző szerencsére nincs messze a színpadtól, ez a karmester kiváltsága, amiért nem csupán most hálás. Abban reménykedik, Judit ott várja, mint annyiszor, és nyújtja a megfelelő hőmérsékleten tartott gyöngyöző vízzel telt poharat, majd hozzábújik, és lüktető teste szép sorjában elbeszéli az érzéseket, benyomásokat, amiket a hangverseny váltott ki belőle. Igaz, az utóbbi időben a víz gyöngyözött ugyan, de vagy túl hideg, vagy túl meleg volt, az ölelés pedig puha bár, de annyira rövid, hogy még az alkalomra kiválasztott parfümöt sem sikerült beazonosítania, ami szintén egyezményes üzenetben volt hivatott árulkodni az aktuális lelkiállapotáról vagy a kapcsolat állásáról.

Az öltöző üres. Előkotorja a fogason lógó kabátjából a telefonját, hátha legalább nem fogadott hívás vagy sms várja. Semmi. A névjegyzékre koppint. A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható. Újra próbálja, hátha csak valami műszaki hiba. De az öblös férfihang ugyanazt ismétli. A tükör elé lépve megigazítja a haját, de inkább nem tart arcvizsgálatot. Leveszi a nyakkendőt, rögtön két gombot is kigombol az ingén. Kopognak, reménykedve az ajtóhoz siet, közben újra a nyilallás a térdében. A benyitó fagottos barátja nem egészen érti, miért komorodik el, amikor meglátja. Hiszen csak azért szól be, hogy nagyon várják a zöld szalonban. Összekapja magát, hátha Judit is ott van. Ahogy végigsietnek a folyosón, a fagottos önmagához hűen visszafogott lelkesedéssel gratulál. Rezignáltan köszöni meg, még csak erőt sem vesz magán, hogy némi örömet mímeljen. A zöld szalonban nagy a nyüzsgés, a terem befogadókészségét szinte meghaladja a felszabadultan beszélgetők tömege. Itt nem lesz könnyű megtalálni Juditot, ha a nézőtéren is sikerült elvesztenie. Vagy már innen is megszökött. Amint észreveszik, hogy megjött, szétnyílik a tömeg, azonnal feléje fordul minden figyelem. Pohárköszöntő zeng, taps zúg, koccannak a kecses pezsgőspoharak. Zavartan kóvályog a tekintete, s kihasználva, hogy a tömeg megrohamozza a hidegtálakat, körbejár a szalonban. Juditnak nincs nyoma. Percenként előveszi a telefonját, hátha. Kimegy a teraszra, újrahívja. Még mindig nem elérhető a hívott szám. Nehezen törődik bele. Legszívesebben rögtön hazaindulna. Végül a szemet gyönyörködtető büféasztaloknál köt ki. Sorra kóstolja az ételeket. Tormakrémes sonkatekerccsel kezdi, bekap két-három mozarellás és sonkás falatkát, felvillanyozza a füstölt marhanyelv, amit már rég evett, belefeledkezik a fűszeres csirkemellbe, ki nem hagyná a vajban sült lazacot, az aszalt szilvával töltött pulykaroládból egyenesen hármat is a tányérjára rendez a rukkolasaláta mellé. Igen, a zaklatottság legjobb ellenszere a kulináris élvezet, ez már sokszor beigazolódott nála. A harmadik tekercset pusztítja éppen, amikor belehasít, ám ezúttal nem a térdfájdalom, hanem a felismerés, hogy a kör alakú asztal túloldaláról valaki erősen figyeli, s nagyon várja, mikor veszi végre észre. Gondosan bodorított szempilla alól különös, kék tekintet villan. Sejtelmesen mosolyog a sötét tónusú rúzzsal hangsúlyozott, igazán nagyon szép vonalú száj, mely kisvártatva csilingelő szavakat ejt eléje, hogy micsoda nagyszabású, mennyire eredeti, hátborzongatóan izgalmas, utánozhatatlanul egyedi, fantasztikusan lenyűgöző, elképesztően lehengerlő, páratlan, felülmúlhatatlan, zseniális, mindent elsöprő… és amikor az andante részhez érkezett a mű, a korábban is hajhagymákat bizsergető, rekeszizomban rezonáló, karszőrt felállító dallam egyszeriben ravaszul kicsúcsosodik az alt szólamban olyan érzelemorgiát kiváltva, ami talán egyszeri, megismételhetetlen, de szavakkal bizonyosan leírhatatlan…

A pulykarolád utolsó falatját csaknem rágás nélkül küldi le a meglepetéstől, hogy valaki ennyire zsigerből érti a zenéjét. Hosszú köhögését türelemmel hallgatja, eltorzult arcát együttérzően nézi a kék szempár. Gyöngyöző vízzel kínálja. Mesél még egy kicsit a kórusban megélt koncerttapasztalatairól, boncolgatja a legnehezebben énekelhető szakaszokat, két ütemnek megkülönböztetett figyelmet szentel. Majd mikor meggyőződik róla, hogy sikerült maradéktalanul elbűvölnie hallgatóját, kezet nyújt: Szakonyi Mirabella. Pittyen a telefon a zsebében. Nyilall a fájdalom a térdében.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Prózaíró, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).