Nagy Hajnal Csilla prózája

Natasha Barova felvétele

Nyár. Nyelved helyén a szavak

– Várj, nem hallak jól…
– …és most?
– Most már jobb.
– Na, kimentem a piacról. De mindjárt visszamegyek, csak meg akartam kérdezni, hogy mennyi padlizsánt is vegyek? Meg hogy… milyen országban is vagyunk most?
Felnevet. Aztán hallom, hogy elgondolkozik.
– Úristen… Albánia? Montenegró? Lehet, hogy többet kellene aludnunk?
– Lehet, de az azért egy egészen más koncepció volna. Szóval, padlizsán?
– Hú, nem tudom, mára elegendő lesz, ha veszel fél kilót szerintem.
– Jól van. Rendben. A másnaposságod hogy áll?
– Attól függ, kinek a szemszögéből nézzük, az enyémből, vagy a másnaposságéból. Bár nagyjából pár percenként változik, melyikünk áll nyerésre. Most épp mintha kicsit elhúztam volna mellette, de nem merem elszólni magam. Mindenesetre továbbra is ölni tudnék egy vyprošťovákért. Úgyszólván.
– Úgyszólván.
– Biztos van valami helyi csodaszer is. Akárhol is vagyunk.
– Van, persze. Mint mindenhol, itt is úgy hívják, hogy sör. Hogy van albánul a sör?
– És monte… a montenegrói, az egy nyelv egyébként?
– Ebbe már inkább bele se menjünk… inkább bemegyek egy boltba, és felismerem a sört.
Jobban mondva felismerjük egymást.
– Ismerj fel valami pálinkaféleséget is akkor. Jobb már úgysem lesz. Akkor már legalább legyen rosszabb.
– Van abban valami egészen ijesztően felszabadító, vagy felszabadítóan ijesztő, hogy senki sem tudja, hol vagyunk.
– Minket is beleértve.
– Az mindegy is. Számunkra majd kiderül. De a többiek… nem is értem hirtelen, kik azok a többiek. Hogy kik léteznek még a világban. Azt hiszem, ebben a balkáni őskáoszban akaratlanul is kiterjesztettem rád a szolipszizmusomat.
– …ennek örülök?
– Attól függ. Nem veszélytelen, de nem is egészen megmagyarázható.
Végighallgatok egy másnapos köhögőrohamot, pont a megfelelő ütemben ahhoz, hogy rágyújtsak. Próbálom a cigisdoboz alapján eldönteni, hol vagyunk, de összefolynak előttem a cikornyás betűk. Maga alá kerít az érzés, hogy igazából mindketten nagyon is tisztában vagyunk vele, hol vagyunk. És hirtelen nem értem, mit is akarunk, és kinek, magunknak, egymásnak, az állítólagos többieknek bizonyítani. De bármennyire uralkodik is el rajtam ez az érzés, amíg hallgatom, ahogy a vonal túlvégén lassan alábbhagy a köhögőroham, és ásító nyújtózkodás váltja fel, akkor sem vagyok képes belegondolni. Hogy akkor tulajdonképpen hol is.
– Talán azért ragaszkodunk ilyen makacsul ehhez az elveszettséghez – kezdek bele, miután nyugodtabban szuszog a vonal végén –, mert mégiscsak próbáljuk valamiféle külső szempontból látni magunkat.
– Lehet – nyögi, de nyilvánvalóan egy szót sem hallott abból, amit mondtam.
– Tudod mit? Lemegyek utánad. Jót tenne egy kis… albán levegő, vagy valami ilyesmi.
– Gyere. Idetalálsz?
– Hova? Honnan? – kérdi hitetlenkedő, erőtlen nevetéssel kísérve.
– Igen, igen – sóhajtom. – Mindent értek. De igazából közel vagyok. Várj meg, vagyis… elindulok arrafelé, és… ha lejössz az épület elé, és balra nézel, látni fogsz egy templomot. Na, arra indulj el, maradj azon az oldalon, és biztos, hogy hamarabb fogok szembejönni veled, de ha a templomhoz érnél, állj meg. Megveszem a padlizsánt, és indulok én is.
– Jól van. Összekapom magam. Milyen furcsa, még ennyi hét után is, úgy zárni egy telefonbeszélgetést, hogy mindjárt ott vagyok…
– Az a sok absztrakt beszélgetés időről és térről… most meg egyszerűen csak fogjuk magunkat, és olyan szavakat vágunk oda a másiknak, mint a mindjárt meg az ott. Akkor most kinek van igaza? Hegelnek vagy Britney Spearsnek?
– Ezen múlna?
– Semmin sem múlik.
– Akkor egyikőjüknek sem. Mindkettőjüknek. Nekünk. A padlizsánnak. Az albán sörnek.
– Igen. Igen. Tudom.
– Na, akkor… mindjárt.
– Ott.
Elmosolyodik, sóhajt, leteszi a telefont.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/9-es lapszámában.

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Író, költő.