Tóth Réka Ágnes: Már; In perpetuum

Már

sosem rakom magam össze eléggé
mondd hogy a hazatérés nem egy újabb műsor
amit azért találtál ki hogy más legyél
és többet ne várjalak
az erdők nem azért zárnak össze előttem
mert te elvesztetted irányaid
és a kiszáradt mezőkön bolyongva
egyre az eltévedt borjú hangját utánzod
a lucfenyők árnyékában a tó kisimul
köd száll sarkad alól futás közben
hiába illeszkednél a másik lábnyomába
fényes részekbe vágnak szét
az erdő nem fogad vissza hiába kéred
a bokor alján alvó nyulak énekét nem hallod
a fán felejtett tükörből arcod nem az őzé
akit abban a sorban hagytak
tekintetedben kihalt strandokon fúj a szél
több a húsa a szilváknak
élesebb az áfonyabokrok széle
karod kifakul a lámpák alatt

In perpetuum

Jancsó Noéminek

csak futni
csak az utcán
csak a járdán
csak a betonon
addig futni amíg egy ablakot
ki nem nyitsz
most jó
ne írj
ha írnál is csak annyit
hogy jössz és vagy és látsz
üzenetek nélkül is ide találsz
koordinátáid hozzám igazítottad
és a ritmus az enyém akkor is
ha máshoz mérted magad
ha nem most nem így
nem itt és nem hozzám
egy másik reggelben majd
felém vezetnek az utcák
ahol te futottál én csak néztelek
a gangon nem vár senki
az utolsó üzenet amiben olvaslak
abban a buborékban még felbukkanhatsz
ha már tudod hogy nem merülsz többet
ez egy ilyen tavasz
eldöntötte rég hogy elhagy
szobáiban nem virágzik nefelejcs
és nem ér égig virága
színét kiitta a napfény
mellkasodban a rügyek némák
kipattannak ha magadhoz érsz
most és mindig és most
egyedül te tudod
milyen kezdőbetűket
töröltem le magamról
ami nem te vagy
az ablakban ismeretlenek
örülnek a nyárnak
most sehova se futhatsz
minden felhőben egy monogram
világít és piros festékkel újrahúzom
az elmentett csókok kontúrjait