Nagy Hajnal Csilla prózája

Marko Slavkovic felvétele

Szeptember. Nyelved helyén a szavak

– Nem tudom, mit mondjak.
– De én nem… nem is úgy értettem, hogy erre neked… – hallom a hangján a pánikot,
gyorsan közbevágok.
– Várjál, félreértesz, én csak úgy értettem, hogy nem is tudom, mit mondhatnék, vagyis érted. Amióta hazaértem, emészt ez a csend körülöttem. Észrevétlenül ősz lett, én pedig benne ragadtam, jobban mondva legszívesebben benne ragadtam volna veled
a nyárban. És én sem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel itt most.
– Pedig tudtuk, nem? Tudtuk, hogy megint lesz ősz. Ennyire nem lehettünk élhetetlenek a Balkánon, hogy elfelejtettük, milyen sorrendje és ideje van az évszakoknak.
– Pedig nagyon úgy tűnik, nem?
Fáradt nevetés.
– De.
– Félek a mondatoktól. Úgy általában is, de mostanában, az utóbbi napokban egy kicsit mintha túlságosan félnék tőlük. Mintha hirtelen több jelentőségük lenne. Pedig semmi sem változott, mármint a mondatok világában, miért változott volna bármi is…
– Értelek, persze.
– Szóval, nem tőled félek, és nem magamtól, valójában. Nincs mitől félnünk. Sose volt. Csak ezek a mondatok… a mondatok borítanak ki. Ez is. Mindegyik. Egyszerűen, ahogy hangzanak. Ma például eszembe jutott egy különösen ijesztő mondat.
– Elmondod?
– Nem fogsz megijedni?
– De, valószínűleg meg fogok, és?
– Igazad van. Az jutott eszembe, hogy a valóság ma egy rosszul összezárt állkapocs.
– Húha. És ez mit jelent?
– Hogy minden a helyén, vagyis, minden van valamilyen helyen, nem is különösen érzi úgy az ember, hogy valami, valami fatális történt volna, de valahogy mégis van valamiféle zavar a levegőben.
– Úgy érzed, történni fog valami rossz?
– Nem, úgy érzem, semmi nem fog történni. A tudtunk, és mondhatni, beleavatkozásunk nélkül legalábbis biztosan nem. Úgy érzem, ki fog kelleni nyitnom a valóságom állkapcsát, szétfeszítenem, úgy, hogy a valóság nem is fogja igazán érzékelni, főleg nem értékelni, hogy miért kell itt lényegében erőszakot tennem rajta, és mégis, fel fog kelleni nyitnom, hogy aztán a helyes pozícióban záródjon vissza. Amíg össze nem forr véletlenül. De mégis, ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogyan kellene a valóság állkapcsának öszszezáródnia? Ezért félek ettől a mondattól. Mert hagyhattam volna a francba. Nem kell belenyúlnom mindenbe. De így, hogy eszembe jutott ez a mondat, már nem tudok csak úgy elmenni fölötte… sőt, az is lehet, hogy már összeforrt. Mintha újra kellene törni egy csontot. De melyik megoldás vajon a fájdalmasabb? Vagyis, melyik a kevésbé fájdalmas? Szétfeszíteni a rosszul összeforrt állkapcsot, vagy ezzel az enyhe disszonanciával élni mostantól örökké?
– Dehát, egy állkapocsnak, szóval, annak nem kell folyamatosan összezárva lennie.
– Akkor… rossz a metaforám?
– Pont hogy nem. A metaforád tökéletes. Minden metafora tökéletes, ha működik. Csak meg kell nézni, ha már ezen a vonalon, ezen a mondaton indultál el, hogy működik-e. Mi lenne, ha a valóság egyszerűen, megszólalna? Vagy ha, mert értem, hogy nem akarod, hogy most megszólaljon, mondatokká fajuljon a valóság, de akkor mi lenne, ha egyszerűen a száján keresztül venne egy mély levegőt?
– De erről hogy győzöm meg a valóságot?
– Miért kell meggyőzni róla? Nem volna egyszerűbb simán csak elhinni, esetleg erről egy újabb mondatot feltenni, hogy a valóságban nagyon is szüksége van időnként, még ha nem is mindig megy ez neki annyira egyszerűen, de vennie kell néha egy igazán mély levegőt? Olyat, amit csak kettényílt állkapoccsal tud? És akkor viszont feltételezhetjük, hogy másodszorra már magától a helyére kerül ez az állkapocs.
Ízlelgetem az elméletét.
– Nem tudom, milyen ütemben lélegzik a valóság.
– Az majd kiderül. Érezni fogod, érezni fogjuk a mély levegőt. Az egész világ érezni fogja. A valóság lélegzetvételei nem hozzánk tartoznak. Szolipszizmus ide vagy oda.
– Ez jó. Jó lesz. Ettől a mondattól most nem kezdtem el félni.
– Akkor innen kezdjük el. És én tényleg csak azt akartam mondani, hogy hiányzol. És nincs ezzel mit kezdenünk, se neked, se nekem. De én a kimondatlan mondatoktól sokkal jobban félek, mint a kimondottaktól.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/10-es lapszámában.

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Író, költő.