Krekovič Beck Tímea: Két nyár Istivel (próza, Szaniszló Tibor fordítása)

Egervári Júlia munkái a 2022/1-es számból.

A telepre születtem. Az egész udvaron én voltam az egyedüli fehér gyerek. Apám a vályogkunyhónkra nagyon haragudott, mivel az összes testvér közül ő örökölte a legrosszabb ingatlant. Egész életében sértve érezte magát emiatt. A kommunisták nem finomkodtak nagyon a palotákkal, a 18. században épült úriházba beköltöztettek vagy ötven romát. Ott éltek egyenesen a központban, a bolthajtásos termekben és a cselédszobákban, a poros zongorákról vacsoráztak, és a gyerekek a cigarettanyomokkal díszített taburetteken Ki nevet a végén?-t játszottak.

Mi egy átépített csűrépületet kaptunk apa dédnagyanyja után. Valaki beleszuszakolt valahogy egy ronda türkizkék konyhabútort, aminek már akkor is egérszarosak voltak a polcai, miután legyártották. A vakolatot körömmel le lehetett kapirgálni, mint a puha gyurmát, és a plafonról csöpögött a kondenzált penész. Földre dobott, dupla matracokon aludtunk, télen közvetlenül a hálószoba kályhájában fűtöttünk, és anyának éjjeleken át virrasztania kellett, hogy ne mászkáljanak rajtam a patkányok. A szüleim minden reggel megkeresték és befoltozták a lyukakat, de a patkányok újra és újra átrágták magukat a sárból tapasztott vályogfalon. Én imádtam ezt a házat. A nagy, udvarra nyíló kertkapu nyekergett, amikor apa pirkadatkor munkába indult. Az előszobának a távozása után is nehéz tűzoltóegyenruha-illata volt. A ház előtt az elvarázsolt kertben sűrű csomókban nőttek a fűszerek és a gyógyerejű növények. Anya évente kétszer mindhármunknak megcsapkodta csalánnal a lábunkat. A hálószoba ablakán orgonafa ágai kopogtattak, és a huzat meglebegtette a rosszul szigetelt helyiség csipkefüggönyeit, melyeken át sápadt színű napfény járta be a hálót. A függönyöket a földig húzogattam, hogy a virágminták megnyúljanak és beszűküljenek, anya ilyenkor minden alkalommal rámkiáltott, hogy tönkreteszem őket. Azt hiszem, ez volt a házban az egyetlen dolog, amit szépnek látott; a függönyöket gyakorta mostuk ágyhuzatba tekerve, segítettem neki kiszedegetni őket a Romo mosógépünkből, majd kiaggatni az udvaron kifeszített hosszú zsinegekre. Segítettem neki elkergetni a maszatos gyerkőcöket, akik túl közel merészkedtek a mosáshoz, és ha kellett, rájuk is vetettem magam, hogy aztán meghemperegjünk a porban. Szerettem a tiszta függönyök illatát, ahogy elkeveredett a föld és a fiúk illatával. A szomszéd srácokkal gyakran püföltük egymást, de nem bántam, úgy tűnt, hogy a fogak közé került homok csikorgása illik a fiúk földszagához.

A nagymosásainknak akkor szakadt vége, amikor anyát egyszer megrázta az áram a fürdőszoba rosszul leföldelt vezetéke miatt. Az öreg mosógépbe a vizet külön, zuhanyrózsával kellett beletölteni. Emiatt rövidzárlat keletkezett, és anyán keresztülfolyt az áram, egyenesen a mellkasa tájékán. Az orvosok szerint a fapapucsai mentették meg, miattuk sikerült hátralépnie és a hátára esni. Engem meg az mentett meg, hogy odébb tébláboltam, és anya éppen nem kért tőlem semmiféle segítséget. Továbbá a mi népes udvarunk, akik, miután mezítláb kiszaladtam közéjük, kérdés nélkül is hívták a mentőt, orruk volt az ilyesmihez.

Anya túlélte, de felkeltettük a gyermekvédelmisek érdeklődését. Ez már a változások után történt, minden ügyet komolyan vettek. Amikor a gondozónő belépett az udvarunkra, éppen a roma gyerekekkel játszottam. Nyár volt, pucérak voltunk és a fiúk tanítottak, hogyan kell ívben pisálni. Kiválóan ment nekem. Ezután megtiltották nekem, hogy munkanapokon játsszak velük, csak fél öt után, ha bezárt a szociális hivatal, vagy hétvégeken volt megengedve, amikor a kutya sem törődött velünk. Hétköznapokon anyával ettől kezdve csak olyan dolgokat csináltunk, ami már első ránézésre rendezett körülményekről árulkodott. Felsúroltuk a padlót, suvikszoltuk a cipőket, nadrágokat stoppoltunk, a hajunkat kontyba fésültük és feltűztük a homlokunk fölé, mint Julia Tymosenko, a kapura koszorút, a csillárra papírangyalokat aggattunk, a gyomot, a csalánbokrokat kitépkedtük. Gondoltunk rá, hogy a kirendelt kolléganő munkaideje alatt mindig legyen az asztalon friss eper és virág vagy kenyérsütéshez kikészített kovász. A patkánymérget összeszedtük és elraktuk a szekrénybe, hogy aztán este vagy éjjel szétrakjuk ismét a sarkokba, kellemes játék volt ez a valósággal.

Anya kis idő múltán jobban lett, és ismét kiülhettünk a kertbe, volt két hintaszékünk, egy nagyobb és egy kisebb, és amikor a kertkapu megnyikordult, és a nyílásban feltűnt apa, mint akit kilőttek a székből, rohantam hozzá. Nem voltam egyedül, az egyenruhájába belecsimpaszkodott az összes gyerek, akik éppen a környéken voltak, a nappali műszakból alkonyatkor tért haza, az alkonyatot én emiatt rózsaszínnek láttam. Lépegettünk az ajtó felé a cseppfolyós rózsaszínben, és én nem tudtam hozzáférni a saját apámhoz, mert körbezárta a sötét gyerekhad, műholdként keringtem köröttük, de apának csak az ajtó előtt sikerült leráznia őket. Megtörölte a lábát, a fiúknak megborzolta az üstökét, és észrevettem, hogy minden alkalommal alaposan megmosta a kezeit ezután. A biztonság kedvéért, mondogatta. Csak ezután tárta szét a kezét, és engedte meg, hogy a nyakába ugorjak, de az ölelésében én már nem találtam őszinteséget. A steril kezei érdesek voltak, hidegek a víztől, túl erősen illatoztak a szappantól és az uniformisán az izzadságon és füstszagon kívül ott éreztem a nyomát a fiúk csípős illatának.

Hiába mosta a kezeit, végül csak azért is betetvesedtem. Az udvarunkon az összes gyerek tetves volt, én sem akartam kilógni a sorból. Nem apa tenyeréről ugrottak rám, hanem amikor titokban átlopóztam a szomszédokhoz. A tiltás ellenére nem tudtam ellenállni a más gyerekekkel való érintéseknek, főleg Istivel nem. Ő volt az egyedüli vörös hajú közöttük, elálló fülekkel, elöl hiányzott az egyik szemfoga, a szája körül folyton valami ragacsos izé, ezenkívül olyan kis lepényorra volt, alig volt látható, éjjelente gyakran a saját orromat is tövig nyomogattam, hogy olyan legyen, mint az övé. Kagylókat rajzolgattunk a homokba, meg hullámzó algákat, később a nyakunkra és kezünkre indián motívumokat, a sarokban csupaszra vetkőztünk és egymáshoz dörgölőztünk, ki akartuk egymással cserélni az illatunkat, mint az állatok. Időnként aztán magam mellett éreztem őt az ágyban, és ha a zavaros félálmomban körülnéztem a szobában, a függöny mögött, amin átvilágított a hold, mintha az ő fejét láttam volna.

Soha nem ijesztett meg. Amíg anya kórházban volt, és apa éjjeli műszakon, aludhatott az ágyunkban is, nem volt, aki elzavarja. Nem akartam, hogy anya visszajöjjön. Meddig tart meggyógyulni az áramütésből? Közvetlenül napfelkelte előtt mindig lelépett, megsimította a homlokom, a párnáról gondosan összeszedte az összes árulkodó vörös tincset, és kivitte a patkánytetemeket a komposztra. Nem tudott rendesen beszélni, csak úgy selypített a romlott fogai közül, de azért megértettük egymást.

Egyszer elvitt magával kirándulni – lomokat árulni a városba. Az öreg palota kincseket rejtett. Szomorú gyerekszobrok fehér plasztikáit, meztelen antik sziluetteket, gyűrűket sötétzöld és vörös kövecskékkel, egy Remington írógépet, ezüst cigarettatárcákat, zenedobozt rózsaszín táncosnővel, cvikkert, nehéz fekete bársonydrapériákat, aranyozott herendi porcelánt, hintalovat, hatalmas kristálycsillárt, réztányéros mérleget. Mindent felpakoltunk a talicskára, hozzáerősítettük a biciklihez, ráültem a vázra és egyik reggel nekivágtunk a legközelebbi bolhapiacnak. Mindent eladtunk, de szinte semmi pénzt nem kerestünk rajta. Aznap kellemes szellő fújdogált, a hajunkat majdnem derékszögben lebegtette, mintha a macskakövekből eredt volna. Furcsa, zsíros port hozott magával, ami a bőrünkre tapadt. Amíg árultuk a portékánkat, folyamatosan vakaróztam, mert viszketett tőle a karom és a hónaljam, és folyton attól rettegtem, nehogy észrevegyem a gondozónőt, de őt a kacatjaink nem érdekelték. Isti a nyereséget három részre osztotta, az elsőből fagyit vettünk, a másodikat az anyjának szánta, a harmadikat pedig az udvaron lévő közös perselybe dobta. Azt csak szükség esetén ürítették ki, de ez a mi családunkat nem érintette. Mi nem tartoztunk a köreikbe, csak úgy lézengtünk körülöttük. Ki tudja, talán az a furcsa szél segített a tetűkérdésben.

A szüleimnek muszáj volt leborotválni a fejemet. Amikor anya a fürdőszobában a hajamat villanyborotvával vágta a mosógép mellett, nem tudtam másra gondolni, csak hogy a lábaimat folyamatosan a levegőben tartsam, és véletlenül se érjek hozzá a szék vaslábaihoz. Mintha Romo már azért is megölhetett volna, hogy ránéztem. Anya egyre hangosabban sírdogált, minden újabb földre hullott fürt után. Én nem sajnáltam őket. Simogattam, a lágy tapintású, simára borotvált fejemnek először a felét, majd az egész puha golyócskát. Anya egész idő alatt afféle Borsószem királykisasszonyként kezelt. Nekem viszont tetszett, hogy mostantól a szelet egyenesen a fejbőrömön fogom érezni, olyan leszek, mint a többi lány az udvaron, akiket büntésből nyírnak meg így, de ők csak nevetnek rajta. Apa ott ült a pléhkád szélén, s csak hallgatagon nézett. Nem tűnt vidámnak, de nem is sírt. Anya mindenáron el akart tenni egy hajfürtöt emlékbe, hiszen ezek még az elsők, kisbaba korodból, mondta könnyes szemekkel, így hát nem maradt más hátra, mint a tetveket teljesen kiirtani belőle.

Előbb az egészséges végét körbefogta egy befőttesgumival, hogy egy hajszál se maradjon ki, s ezalatt a művelet alatt folyamatosan dobálta ki a markába került serkéket, majd ezután az egész lófarkat ecetes vízbe áztatta három napig és három éjjel, hogy a tetvek biztosan elpusztuljanak benne, majd kihúzta és megszárította a napon, kifésülte… de még ekkor sem volt elégedett, mert az elhalt peték ottmaradtak a hajszálakon. Biztos, ami biztos, még egy gumival összefogta a copfot, majd olyan hosszú ideig csapkodta a kiskertben a padka élesebbik oldalához, míg a serkék akár a gyöngyök, egytől egyig lepotyogtak a földre. Végül a copfot még egyszer kifésülte, megmosta szappannal és bekente viasszal, majd az ajtó tetejére akasztotta száradni. Kint is maradt egész nyáron. Valamikor szeptemberben úgy döntött, hogy az én valamikori hajam már nem bűzlik az ecettől, és megkegyelmezett neki, még egyszer átkente viasszal, majd becsomagolta a szombati Új Szóba. A mai napig az egyik fiókban őrzi. Amíg a fejem a térdemhez hasonlított, gyakran kifordított tenyérrel simogatott csak. Mintha csupán kötelességből tenné. Néha befonta a fiktív varkocsomat, hogy ne legyek szomorú, bár valójában csak saját magát vigasztalta. Színes krepp-papírból parókát készített. Ezt mondjuk szerettem – futás közben ritmusban suhogott, és a színes gyerekek között végre én is egy kicsit más voltam. Hogyha a kreppszalagok közé odatévedt egy táplálékát kereső tetű, tenyeremmel szétmorzsoltam a fejem búbján. Ott hagytam a fejemen a nap végéig, egészen a fürdésig.

A krepp-papír paróka egyszer aztán tönkrement, amikor a téren fociztunk és eleredt az eső. Nem sikerült elég gyorsan szétszaladnunk, és amikor beléptem a házba, az arcomon és a nyakamon szivárványszínű könnyek csorogtak. Ekkor már mindegy volt nekem, az előszobában kofferek és banánosdobozok tornyosultak, ekkor már lefoglalt minket a költözködés. Már csak néhány éjjelen át terveztünk maradni, felbukkant ugyanis egy roma család, amelyik kész volt lecserélni a háromszobás lakását, csak hogy az unokatestvéreikkel lehessenek. És hogy ne kelljen lakbért fizetniük. Az utolsó reggelen alaposan végigjártam az egész házat, hogy hány lélegzetvételig és lépésig tart, megszámoltam az összes repedést a falon. Ha valaki hajlandó lett volna ebbe a házikóba belefektetni az egész életét és minden energiáját, jó lehetett volna itt. Olyan nagyon igyekszem koncentrálni és nyitvatartani a szemem, hogy már csíp és fáj. Mindent a fejembe kell vésnem az öcsém számára, aki hamarosan meg fog születni. Ő már semmit nem fog ebből megtapasztalni, egy másik szobába fog születni, kilátással a hipnotizáló Vágra, télen a kergetőző jégtáblákat fogja nézni, tavasszal és ősszel pedig zsiráfok fognak az ablakára bámészkodni, mivel az új lakótömbünk alatt évente kétszer egy vándorcirkusz táborozik. Nem fogja ismerni sem Istit, sem a többieket. Lekaparok egy darabka falat a gyufásdobozomba, a Romóból is elviszek egy rugót. Kalapáccsal szétverem a fürdőszobacsempét, ahol anyu feje koppant, amikor kifeküdt az áramtól. Viszek belőle is egy darabot, egyszer majd nyakláncot csinálok belőle. Megkérdezem anyát, hogy becsomagolta-e a hajamat, és erre olyan képet vág, mint akit megsértettem a kételkedésemmel. Az ajtóban váratlanul feltűnik Isti, ránézek anyára, és ő bólint, hogy mehetek. A fejemre ciklámen színű kendőt köt, már van ilyen-olyan hajam, nem hiányzik, hogy még egyszer átéljük a egész korábbi hercehurcát. Felhúzom a kiscsizmáimat, és anya semmit nem szól, amikor ujjainkat összefonjuk Istivel. Rohanunk, lelkesen húz valahová. Nem megyünk messzire, de furcsán kanyargunk, a Vármegye utcán át egészen a térre jutunk, ahol Isti elmozdítja a csatorna fedelét, és eltűnünk a föld alatti alagútban. A felszínre egyenesen a porcelánüzlet közepén bújunk ki újra, az eladó szinte ránk sem hederít, úgy fogadja Istit. Hátul a kiskapura mutat.

Felmegyünk az erkélyre. Isti lefelé néz, alattunk egy gazos övezet, azt mondja, itt régen kertek voltak. Gyömölcsösök, valaha az emberek itt kertészkedtek, de most már építkezési terület. Valamilyen Európa tér lesz itt. Mert már Európában vagyunk, Oroszországot hátrahagytuk. Isti idősebb tőlem, több dolgot megélt. A dzsungel közepét nézi, ami valamikor gyümölcsös volt. Már látom, hogy miért hozott ide. Figyelem az udvarunkat, a ragyogó városi villát, a hamuszínű homlokzatot, a hangyányi fekete pontokat a kertben, a hintázó babakocsit, amelyben az udvarunk legkisebb fekete csemetéje alszik, anyámat, aki utoljára szedi az epret, amit majd elviszünk az újdonsült lakásunkba. Körülöttünk semmi, csak az udvarunkon van élet. Lüktetünk egymás mellett, csak most érzem, ahogy a távozás felkaparja magát a torkomba. Ahogy az összes penészes fal és piszkos érintés kicsorog a szememből. Homlokommal nekidőlök Istinek. Valamit belecsúsztat a farzsebembe, és azt mondja, hogy csak otthon nézzem majd meg. Az új házban. Megígérem neki, és az apró tárgyat legalább az ujhegyeimmel végigtapogatom a farmeremen keresztül. Miután otthon ledobjuk a koffereket, azonnal kiveszem. Bemegyek a fehér falú üres szobámba, beállok a folyóra néző ablakba, és felhúzom a piros köves gyűrűt. Nagy nekem még. Szerintem öregek kezére való. Elrakom a gyufásdobozomba, megvárom az idejét. Akkor fogom majd hordani, ha öreg leszek és ráncos. Apa odajön hozzám és átölel.

Odasúgja, hogy mostantól már minden jobb lesz. Itt saját szobám lesz, legalábbis az öcsém születéséig. Bólintok. Lecsúszunk a radiátorhoz, nekidőlünk a hátunkkal. Még gyakran fogunk itt üldögélni, olvasgatni A kis herceget és a Harisnyás Pippit, így fogja simogatni a rövidre nyírt hajamat a tarkóm felett, és így fogunk majd sírni, amikor mégsem lesz olyan jó nekünk. Mintha az ő illata is erejét vesztette volna. A régi házról soha többé nem fogunk beszélni, korábbi dimenziók emléke marad csupán.

Mondd csak, mi a jeled az új iskolában? Kifli. Elneveti magát. Suliba menet még egyszer öszszefutok Istivel. A távolból integetünk egymásnak, egy forgalmas út két oldalán állunk egymással szemben. Úgy néz ki, mint egy kis virgonc Pumukli. A palotából a város szélére költöztették őket. Remélem, hogy legalább azt a kokkerspániel szobrot el tudta vinni magával, amit annyira kedvelt. Ekkor belepi egy kamion sűrűn gomolygó füstje. Amíg eloszlik és ismét előbukkan az alakja, már messsze járok, az aktatáskámat átdobom a másik vállamon, és gallérba húzott fejjel iszkolok onnét. Cigányokkal nem állunk szóba.

Az a nyár volt, amikor mániákusan írtam, püföltem a számítógépet, mintha írógép lett volna, nem zavart, hogy júniusban már a billentyűzetből kirepült az A és az F betű, és a szóköz már augusztustól nem működik. Bőszen írtam az elbeszéléseket, egy lélegzetvételre, csakhogy egyik sem volt használható, a szavak mögött nem volt semmi, csak az üres sokkhatás, mint a riasztópisztoly lövése után, amit görcsös nevetés követ, és az érzés, hogy az ember hagyta magát feldühíteni. Ez ment éjjel. Nappal a városközpontban, egy mutatós polgárházban dolgoztam, szép terasza volt automatikus napernyőkkel, melyeket kedvem szerint nyithattam-csukhattam egy távirányítóval a bárpult mögül. Nem csak afféle olcsó Julius Meinl vagy Zlatý Bažant napernyők, hanem rendes elegáns fehér napellenzők, de még ezek és a mutatós épület sem gátolta meg a törzsvendégeket, hogy kocsmaként kezeljék. Egy kisvárosban akármilyen vendéglő nyílhat, a helyiek kocsmának fogják tekinteni, ezért szolgálnak fel a cukrászdákban is bort, csapolnak sört, és a csésze teához automatikusan jár a kockacukor és a stampó rum.

A Centrál szálló táncmulatságainak ideje már lejárt, én sem emlékszem rájuk, csak nagymama elbeszéléseiből tudom, hogy az Allianz biztosító fehér műmárvány oszlopú jelenlegi épületében valamikor a Felvidéken híres kávéház működött. A nők csak tánccipőben léphettek be oda, és csak a férfiak oldalán, a férfiaknak a kapuban ellenőrizték a lakkcipőjük tisztaságát, és a nagymamámnak, egy szegény család napbarnított lányának, bizonyítania kellett, hogy a kézitáskájában nem próbál tarottkártyát vagy pipát becsempészni, ami bebüdösítené a tánctermet. Megtörtént az is, hogy a teremőr az ujjaival morzsolgatva próbálgatta a ruhája minőségét, és fintorgatta az orrát a kreppvászon miatt; bármennyire is remekbe szabott volt és szépen kiadta a nagymamám fiatalos vonalait, ezt a férfit nem tudta átverni, az akkoriban divatos brokátra vagy selyemre pedig nem tellett neki. A beltérben cigányzenekar játszott, és a táncban megfáradt párokat hátul tágas szobák várták, ahol privátban hallgathattak zenét, pihenhettek vagy ölelkezhettek a következő reggelig. A ház előtt fák magasodtak, látni a régi fényképeken, ha akkoriban el akartatok jutni a kapuig, guggolva, meghajolva kellett a lombjaik alatt odatipegni, miközben az emeleti balkonokról a férfiak a csikkeket egyenesen az ágak közé dobálták.

Napjainkban az egykori Centrál előtt egyenletes műkő burkolat terül szét, pont olyan, amilyen az összes szlovákiai várost takarja, egy egyhangú, kényelmetlen szőnyeg. Mintha az én napjaimat is valami hosszan tartó, folyomatos ritmus határozta volna meg, bármi következett, képes voltam előre látni, megéreztem, hogy a micisapkás pasas kólával fogja keverni a vörösbort, és a vékony csaj a zilált frizurájával bécsi kávét rendel majd dupla, flakonos tejszínnel. Tudtam, hogy a kulcsok megzörrennek a zárban, mielőtt még bárki kinyitná az ajtót, hogy mi következik a Kék Duna Rádió slágerlistáján, tudtam, hogy a terem rekedtes öregjei közül melyik fog a következő pillanatban köhécselni egyet, ki és mikor fog felállni, elereszteni egy kurvaéletet, majd fizetni és távozni, a sarokban Hitchcockot olvasó srác mikor lapoz tovább és tolja fel a szemüvegét az orra tövéig, a sovány komáromi Steve Jobs mikor fogja visszahozni a kávéját azzal, hogy már kihűlt, és tudtam arról is, hogy a bárpultnál még bele is köp majd a csészébe. Egyetlen dologról nem volt tudomásom ezen a nyáron. Nem éreztem meg, hogy azon a bizonyos napon feltűnik az ajtóban egy magas férfi kockás zakóban, odajön a bárhoz, felül a bárszékre, és a vörös hajának a fénye egy pillanatra betölti a termet. És azt sem tudtam, hogy ez Isti lesz, a barátom. Sört ivott, de talpas pohárba kérte. Ezután bemutatkozott, és én megszorítottam a kezét, határozottan, de finoman, pontosan úgy, ahogy egy régi baráthoz illik.

Mi van veled? Semmi.

Attól fogva eljárt hozzám, sört ivott és pálinkát, amiről azt mondta, hogy undorító, de mégis kitartóan rendelgette. A közös gyerekkorunkról beszélgettünk, és minden nap alattomos kérdéseket tett fel, például, hogy emlékszem-e, mennyi parabolaantenna volt a ház oldalán, és én csak forgattam a szemeim és tippelgettem. Tíz? Ne bolondozz, hát milyen rövid a memóriád? Hiszen pontosan harmincöt volt belőlük, nem rémlik?

Az a ház el volt lepve antennákkal! Egyszer kézen fogott, és odavitt a kapuhoz, amely mögött valamikor laktunk, bezörgetett rajta, és csakhamar előjött néhány félmeztelen melós kantáros overallban, egyikük kinyitotta, először csak egy résnyire, Isti sötét arcát méregették, de végül megengedték, hogy bemenjünk és megnézzük közelebbről. Végre bejutottam. Ezerszer belestem már a postaládán keresztül, de a szűk nyíláson át semmi mást nem láttam, mint egy néma, elhanyagolt épületet, levizelt falakkal, sokkal kisebb volt, mint amire emlékeztem, az a hely, ahol a lusta orvosnő a hirtelen jött, spontán szülés után elvágta a köldökzsinóromat. Hunyorogtam, kapaszkodtam Istibe, a vállára támaszkodtam, mintha mindjárt össszeesnék, remegtek a térdeim, nem akartam hinni, hogy a mi kunyhónk tényleg ilyen kicsi volt, és hogy azon a helyen, ahol valamikor egy hatalmas palota állt belakva Isti népes rokonságával, most egy üvegfalú irodaépület emelkedik, amelynek ablakairól még nem szedték le a fehér, X-ben felrakott ragasztószalagokat sem. Ezt itt miért nem bontották le?, kérdeztem a munkásoktól, és cipőm orrával a házunk felé mutattam. Raktárnak meg öltözőnek használjuk, mondta a kövér, izzadt munkásember, akit nem hívhatnak másképp, mint Gyuri, kiköpött Gyuri, súgom Istinek, és ő bólogat. Gyuri a filstokot támasztja, és hogy nyomatékosítsa a kunyhó jelentéktelenségét, köp egy hosszút bele a kiskertünkbe. Belekapok Isti kezébe, beleeresztem a körmeim, ő pedig ráteszi a tenyerét a kézfejemre, és szól, hogy elég volt. Egyetértek. Ellenállok a kísértésnek, hogy betekintsek az ablakon, csak gépiesen megfordulok és visszamegyek a kávézóba; a vendégek közül senkinek nem tűnt fel, hogy távol voltunk, visszamentünk a bárhoz, bedobtunk egy felest, majd még egyet. Aztán mindenkinek, aki éppen ott volt, fizettem egy kört.

Nem kérdeztem meg, hogy mi történt, amióta az életünk kettévált. Ami a kíváncsiságot illeti, a bárpult mögött a kocsma aranyszabályát követem – hallgatom a vendéget, öntök, hallgatok, a kérdésekre a legtömörebben válaszolok. Magamról soha semmit. Őmellette az utolsó szabályelv kissé problematikus volt, de igyekeztem betartani. És tényleg nem voltam kíváncsi többre, mint amit elárult. Éppen ezt szerette bennem a legjobban. Úgy tekintettem rá, mint egy normális emberre. Nem mintha nem tudtam volna semmiről, nem lehetett elkerülni; amint az elegáns cigányfiú elkezdett rendszeresen bejárni a kávézóba, a kolléganőim pletykálni kezdtek rólam. Amikor Isti a bárszéken üldögélt, folyamatosan bámulták, valami félelemmel kevert csodálattal az arcukon, de néha megvetően is. Egyszer monoklival érkezett a szeme alatt, azt mondta, megverte az asszony. Töltöttem neki egy Unicumot a cég számlájára. A többiek nem hittek neki. Ezt persze senki nem mondta a szemébe, de nem hitték el, hogy otthagyta bizniszt. Mindenki tudta a városban, hogy a Pápay-banda tagja volt a legvadabb években, tudták, hogy törött csontokon és kiloccsantott agyvelőkön keresztül gazdagodott meg. Csak az isten tudja, hány testet dobott a Dunába. A nagy szerdahelyi leszámolástól csak az mentette meg, hogy éppen thaibox-edzésen volt. Pont ez után az eset után vonult vissza a háttérbe. Az összes üzletét abbahagyta, és átértékelte az életét. A felsőbb hatalom jelét látta ebben, megvilágosodott. De ezt a kolléganőim mondogatták, ő semmit nem szólt, az egészről hallgatott. Csak a gyerekkorunkat emlegette fel, és néha megpróbált rávenni, hogy menjek el hozzájuk látogatóba, biztos tetszenének a gyerekei, mutatott róluk egy fotót, kis vörös ördögök, hirtelen meg sem tudtam őket számolni; a gyönyörű felesége ragadta meg a figyelmemet a háttérben, dekoratív karácsonyi ruhában, egy nagy, gömbölyded, átható tekintetű fekete madonna, nem tudtam levenni róla a szemem, de végül Isti visszarakta a fotót a mellényzsebébe. Hívogatott a kerti szaunájukba, a ház mögötti erdőbe, lovagolni (ha nem tudok, majd megtanít…), disznóölésre! Oda is meghívott. Mindig udvariasan nemet mondtam. Később maga is rájött, hogy az lesz a legjobb, ha a gyerekkorról fogunk beszélgetni.

Közösen töpörödtünk újra össze, levetettük magunkról a megvénült testünk rétegeit, ugyanazokká a szurtos gyerekekké váltunk az udvaron, felfedeztük a bástyák zegzugait, és én sikoltozva rohantam, mert Isti siklóval a kezében kergetett. Kifeküdtünk a zöldre az erőd tetejében, erről a rétről senki nem tudott, mert szabadon nőtt az elhanyagolt épületrendszer tetején, ahol cserepeknek kellett volna lennie, és mi oda jártunk napozni, meztelenre vetkőztünk, belepisiltünk a csatornába, és olvasgattuk a latin könyveket, amiket a palotában találtunk. Zsugáztunk Klapka tábornok szobra alatt, és halásztuk az aprót a szerencsekútból. Szempillaspirálokat, rózsát és tusológélt lopkodtunk a boltból, együtt kéregettünk a bolhás kutyakölykökkel a felnőtteknek, vagy árultuk a kamuparfümöt, és egy rétesért segítettünk a nyugdíjasoknak átköltöztetni a kultúrházat. Minden nagyon természetes volt és nagyszerű, egyikünk sem tévedt vissza a sötét időkbe, óvatosan megkerültük a témát, mert engem nem érdekelt, Isti pedig tudta, hogy soha nem nyűgözne le vele. Csak egyszer, egyetlen egyszer jött rá a nosztalgiázás. Amikor kicsit jobban be volt állva, és a rádióból szólt a Szomorú vasárnap, annyit mondott: azok voltak az idők, amikor le kellett csekkolnod az autót, mielőtt beleültél! Amikor körülvettek a barátaid, és elég volt bármihez egy telefon…! Megtörölte a szeme sarkát. Akkor rátettem a kezemet a könyökére, és elhallgatott. Öntöttem neki egy utolsó felest, és hazaküldtem a gyerekeihez.

Nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, de egyszer el kellett jönnie. Aznap utoljára láttam. Azon a napon ebédet hozott nekem egy hermetikusan lezárt alumínium ételhordóban, letette elém a bárpultra, és azt mondta: egyél, te giliszta. És én ettem. A kedvence volt, a felesége főzte. Nézett engem, amíg le nem nyeltem az utolsó darab tarhonyát is. Meg sem rebbent a szeme. Végül átjött a bárpult mögé, kiöblítette hideg vízzel az edényt, nem kínlódott nagyon a mosogatószerrel, hanem kirántott a zsebéből egy fehér zsebkendőt és felitatta vele az olajos cseppeket, aztán kidobta, az ételhordót elrakta egy reklámszatyorba, leült a pult mögé és rendelt egy sört. Lassan iszogatta, minden kortyot kiélvezett, hallgatott. Lenyalogatta a habot a vékony vörös bajuszáról. Végül megkérdezte, hogy tudnék-e ilyet főzni. Valami ilyet, amit a gömbölyű fekete madonnája főzött, gondoltam. Nem. Nem tudnék.

Még jó, hogy nem téged választottalak, nevette el magát, és beletúrt a hajamba. Aznap lenvászon inget viselt és zöld répanadrágot, feltűrve a bokái felett. Panamakalapot. Bedobott még egy felest meg egy feketét. Az egészet lenyomta, majd elbúcsúzott. Soha többé nem jött.

Nem tudom, hogy a hiányos konyhatudásom miatt tűnt-e el végleg. Napokig vártam rá, és néha szándékosan csak órákkal záróra után csuktam be a kávézót. Nem tudom, miért nem mutatkozott többé. Az ajtó felett kiakasztottam egy latin szövegű jegyzetet, amit csak ő érthetett meg. Nec Arte Nec Marte. Egyik reggel nem találtam a helyén. Valaki magával vitte a nagy adag átlátszó ragasztószalaggal együtt, amivel odaerősítettem. Nem tudok kibékülni azzal, hogy most már soha nem találkozunk, ez a lehetőség igazából soha nem jutott eszembe. Tudom, hogy ébernek kell maradnom. Amikor a lábam alatt csikorog a kavics, ha részegen tántorgok hazafelé, amikor ülök a kávézóban és csépelem a kasszát, ha a plafont bámulom és próbálok elaludni. Bármelyik sarokban felbukkanhat.

Szaniszló Tibor fordítása

*      Az eredeti Dve letá s Ištim c. elbeszélés a Poviedka nevű szlovák irodalmi pályázat egyik díjazott darabjaként a Poviedka 2020 című antológiában jelent meg, KK Bagala kiadásában.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/1-es számában.

Krekovič Beck Tímea (1993, Révkomárom) író, műfordító

Szaniszló Tibor (1982, Kassa) műfordító, szerkesztő