Nagy Hajnal Csilla prózája

Marko Slavkovic felvétele

November. Nyelved helyén a szavak

– Tegnap eszembe jutott valami, és azt akartam mondani, hogy nem fest valami jól a szénád.
– Az enyém? Miért?
– November van.
– …nem értem.
– Rengeteg mindent ígértél nekem erre az évre, új gyümölcsök feltalálását, meg ilyesmiket, persze tudom, emlékszem, mi volt annak az egész beszélgetésnek a lényege, de egy valami nagyon megmaradt bennem. Azt ígérted, Brendan Dassey a családjával fogja tölteni a hálaadást.
– Ó. Sajnálom, vagyis… nem hazudni akartam, na. Tudod.
Felnevetek.
– Persze, igen. Nem is ezért volt érdekes egyébként, hogy ez az eszembe jutott. Hanem azért, mert ekkor jöttem rá, hogy akkoriban azt hittem, sosem fog már úgy eltelni mondjuk egy hét, hogy ne jusson eszembe Brenday Dassey. Írtam neki egy levelet is. Sosem küldtem el, de még mindig megvan. És akkoriban tényleg minden nap összeszorult a szívem miatta. És észre se vettem, hogy most viszont valószínűleg már hónapok óta nem gondolok rá. Szóval csak erről akartam beszélni veled. Hogy vannak ezek az elmaradt gyümölcsök meg zöldségek, és van a saját összeszoruló szívünk, és néha olyan biztosnak tűnik, ahogyan alakulni fognak a dolgok, aztán meg azon is elfelejtünk meglepődni, amikor ugyanezzel a bizonyossággal egy teljesen ellentétes irányban kötünk ki végül.
– Hisz ez csak természetes.
– Az, persze. Eszem ágában sem volt fennakadni rajta.
– Mintha mostanában amúgy is kevésbé foglalna le minket, hogy mi történik a világban, egyébként. Így vettem észre. Emlékszel, hogy volt pár hónapja egy rövid időszak, amikor halálra szórakoztatott téged az aktuálpolitika?
– Á, tényleg. A sok hülye. Mi lehet velük mostanában?
– Hát ez az. Én sem tudom. Pedig én szoktam tudni.
– Van benned egy karakteridegen apátia mostanában a közélettel szemben, most hogy mondod, valóban.
– Talán egyszerűen csak túl sok Dave Chappelle-t néztem. Mármint, teljesen másféle az én apátiám, de mégis.
– Igen, igen. Azt nem meséltem egyébként, ugye, hogy múltkor vele álmodtam?
– Chappelle-lel?
– Aha.
– Nem mesélted, mit álmodtál vele?
– Hogy el akartunk költözni, Chappelle, én, meg még sokan mások, egy másik országba, de mivel a határátlépés álmomban szinte lehetetlen volt, alternatív megoldást kellett választanunk. Tulajdonképpen menekültünk együtt, de egy olyan hajón, amelyiknek egy medence volt a közepe. Abban úszkáltunk mindannyian, órákon át, megállás nélkül. A víz egy kicsit hideg volt, de nem volt kényelmetlen. És már rég kikötöttünk, de mivel túl sokan láttak ott minket éppen, még mindig csak a medencében úszkáltunk, hogy ne keltsen feltűnést. Másra nem nagyon emlékszem.
– Ez olyan… pont elég szépen értelmetlen. Talán így fogjuk élni az életünket mostantól. Néha megjelenik az álmainkban Dave Chappelle vagy Pete Davidson, néha eszünkbe jut, hogy nem jut elégszer eszünkbe Brendan Dassey, és összességében nem aggódunk különösen semmi miatt. Talán így ér véget a szorongás. Hogy észre sem vettük.
– Nem minden döntéshez van szükség elhatározásra. Néhány döntés meghozza magát helyettünk. Mint a valóság állkapcsa.
– Én veled álmodtam tegnap egyébként. Vagyis, nem volt teljesen egyértelmű, hogy te vagy az, mert kicsit mindenki benned volt, akit valaha bármennyire is szerettem. Nem is nagyon emlékszem, hogy mi történt az álomban, annyi rémlik, hogy ültél, égett a kezedben egy cigi, nem is vagyok biztos benne, hogy beleszívtál. Egy faágon ülő madarat néztél, a fa egy tó partján nőtt, az ág a víz fölé lógott. Én pedig kicsit arrébb álltam, egy sziklának dőlve, és néztelek téged. És nem történt semmi. Nem tudom, láttál-e, nem is gondolkoztam rajta. Nem számított. Mindegy volt az is, hol vagyunk, hogy tényleg egy helyen vagyunk-e. Semmi sem számított. Gyönyörű volt.
– Tényleg nagyon szép. És nagyon pontos.
– Igen.
– Egyébként csak azért hívtalak fel, mert rájöttem, hogy otthon hagytam a kulcsomat, de lassan indulnék haza, szóval hogy otthon vagy-e?
– Hú, nem, de nem vagyok messze, lejöttem meginni egy kávét ebbe a kis kávézóba, amit a hétvégén találtunk, emlékszel, hol van?
– Igen, persze, akkor odamegyek, ha megvársz, olyan fél óra. Jól is esne egy finom kávé! Úgy érzem, megtaláltuk az első törzshelyünket.
– Gyere, gyere, itt leszek.
– Rendben, akkor nemsokára én is. Na, hát szia addig is!
– Jól van, szia, szeretlek.
– Én is szeretlek.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/12-es számában.

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Író, költő.