Pénzes Tímea prózája
Natasha Barova felvétele
Egyre kevesebbet
Régen néztem ki az ablakon, mindig csak befelé nézek, nem látom, ki olvas más ablakokban, nem képzelek el mások által olvasott könyveket és könyvekhez tartozó arckifejezéseket. Egyszer láttam a fénycsóvában, hogy leckét írnak. De régen is írtam leckét! Velük sem írok, a gyermekeimmel, mindent az iskolában oldanak meg. Rám nem hárul különösebb feladat. Csak minden egyéb. Minden reggel leülhetnék legalább én az íróasztalhoz és kiírhatnék magamból valamit. Vagy mindent. De néha elzáródik a csap, vagy úgy érzem, hogy ami idebenn van, jobb, ha idebenn marad. Régebben néztem az ablakból ide-oda járkáló embereket is, találgattam, ki, hová és miért. Más kilátásokat akartam, nem jövést-menést, nem falakat, nem mások ablakait. Aztán lettek arcok, idebenn, nem kellett többé kifelé nézni. Aztán őket is egyre kevésbé néztem, elnyelt a saját befelé figyelésem meg a hétköznapi dolgok. Pedig jó lenne időről időre körülülni őket, mint a tábortüzet. Minden oldalról megszemlélni. Önfeledten bámulni, hogyan játszik arcukon a láng. Ez csak este történik meg. De legtöbbször akkor is a mesekönyvet nézem, amikor pedig elaludtak, a híreket, hogy képben legyek. Elfeledem, hogy őket is nézhetném. A kezüket persze fogom. Anélkül el sem aludnának még. Mennyi idő, míg találnak az enyém helyett kezet? Míg találok az övék helyett? Míg visszatalálok? Ne ijesztgessetek, mert mindig veletek fogok aludni, rémüldözik a lekapcsolt villanynál a fiam. Húúúú, tesz rá egy lapáttal a lányom. Mindig? Egyre később fogok leszokni rólatok, pityereg. Szegény fiú, tudja, mit szeretnék, és tudja, hogy ő mást szeretne. Meg akar, de nem tud megfelelni anyjának. Be kéne csuknom a gyerekszoba ajtaját, de kiosonnának utánam. A hasból ismert közelségre vágynak. Nem tudunk szétszakadni. Persze jó lenne mindig, és jó lenne kevesebbet. Azon gondolkodom, hogyan is legyen. Hogyan szoktassam le őket magamról és hogyan ne szokjanak le. Miért nem lehet a köteléket széthúzni az egész életre és ritkásítani az anyagot? Hogy ne akarjanak most minden percet és később ne hetekre menjenek el. Olvasás után beléjük lapozok. Mindig más könyv tárul elém.
Miért olvasok más könyveket is, teszem fel a kérdést. Hogy változzanak a lapjaink? Hogy mindig más könyvek lehessünk? Mások meséivel vagy a sajátjainkkal színesedünk jobban? De rég fogtam színes ceruzát a kezembe! Nincs is színes ceruzám. Csak nekik van. De néha ellophatnám. Alvás közben kiszínezhetném őket. Minden lapot egyformára vagy eltérőre fessek? Mintha dönthetnék. Mintha valóban akarnék festeni. Miközben már megfestették magukat. És átfestettek engem is, még mielőtt megérkeztek. Átlátszó ceruzámat viszont nap mint nap használom. Hegye érces, nyomokat hagy, karistol. De van tompa élű is, az simogatni is tud. Nem lehet eltervezni, mi hogyan legyen. Eldöntöm néha, de aztán nem megy. Elég, ha másképp gondolják a dolgokat, és összeomlik minden. A legjobb, ha csak hagyom, hadd áramoljon minden szabadon. De hogyan kell elengedni magam? Hogyan kell hátradőlni? Hogyan lehet megtalálni a közös hangot? Úgy, hogy nem keresem. Aztán már nem lesz mit keresni, ha egyszer elengedik a kezem. Vagy akkor lesz igazán mit?Megtanulok egyáltalán elengedni? Nem látottat nem elképzelni? Milyen lesz, ha hangjuk helyébe új hangok lépnek? Vajon az ő zenéjüket hallgatom, az ő meséiket olvasom esténként? Csak el ne feledjem, mit szerettünk együtt. Az integetés is elmarad, a sokáig tartó, ahogy vissza-visszalépnek és kikukkantanak a sarok mögül. Most még hétköznapi a kép, de lassan megszépül. Vagyis már most szép. De amint ellépek az ablaktól, elfelejtem. Ahogy az összes hetet, hónapot, évet elfeledtem, ha épp nem lep meg a fellapozási vágy. Mélyről jön, vagy előidézi valami, de jó, ha meglep. Felidézni valamit, ami elmúlt, ami mindig veled él, minden porcikádban, csak rárakódik valami időszerű. Le kell porolni a régi lapokat, hogy újra együtt legyünk kicsik. Már ha képesek vagyunk rá. Már ha voltunk egyáltalán.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/1-es lapszámában.
Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)
Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenegy saját könyve és tíz műfordításkötete jelent meg. Legutóbb Monika Kompaníková Az ötödik hajó, Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből és Maria Modrovich Flesbek című kötetét fordította. Több műfajban próbálta ki magát: ír verset, elbeszélést, drámát, továbbá útinaplókat. Legutóbb megjelent saját kötete az Ikeranyaversek.