Molnár Krisztina Rita: A lány, akinek bolygók vannak a fejében 4.

Molnár Krisztina Rita: A lány, akinek bolygók vannak a fejében 4.

Marko Slavkovic felvétele

 

Csépányi Réka:
HOLDLÓ
2006. december 13.

 

Fogyó holdnál születtem. És a Hold azóta is meghatározza a napjaimat. Pontosabban a holdjaimat. Ma is fogy a hold, ezért ma kezdem el. Holdról holdra élek. Ezért nem naplót kezdek írni.

Mindent megpróbálok átgondolni. Most a dolgaim kerülnek a távcső elé, hogy közelebbről lássam a tárgyaimat. Ha nem írom le, soha nem járok a végére. Meg kell értenem egy csomó mindent. Először is: Miért mondta nekem Zoltán novemberben a parkban, amikor megpillantottam a Leonidákat, hogy „Réka, neked még a fejedben is bolygók vannak.” Illetve nem mondta. Odavágta a szavakat, mintha valami könnyűvel és fényessel, mondjuk szikrákkal dobálna, amitől hirtelen nem láttam semmit. Belevilágítottak a szemembe a szavak. Aztán megfordult és eltűnt. Pedig az egyik legszebbet akartam neki megmutatni, amit valaha láttam. Meglepő volt, hogy épp akkor jelent meg a meteorraj, amikor először találkoztunk kettesben. És csak el akartam mesélni neki, hogy a meteorrészecskék 71 km-t tesznek meg másodpercenként – másodpercenként! –, és hogy nem nagyobbak, mint egy zöldborsó. Csakhogy nem zöldek, mert izzanak. Aranylanak, ha keresztezik a Föld keringési pályáját, és a nagyobb, fél grammos aranyborsók fényes csíkot húznak maguk után. És abban az évben, 1966-ban, abban a hónapban, azaz novemberben, amikor apa született, minden idők legfényesebb és legnagyobb meteorzáporát hullatták a Leonidák. A NASA adatbázisa szerint 13000, azaz tizenháromezer felvillanást regisztráltak óránként! Elképzelhetetlen látvány lehetett! Kár, hogy sem apa, sem én nem láthattuk. Csak fotókat. De már azok alapján is felfoghatatlan különlegességben részesülhettek a szemtanúk. Ja, igen, apa. Ő a másik kérdés, amit át kell gondolnom. Tehát három. Mintha három bolygót kellene megfigyelnem. Három bolygót, amelyek egymás gravitációs mezőjében keringenek. És az enyémben.

 

  1. Zoltán
  2. Apa és persze:
  3. Anya

 

Mert anya kérdése sem megkerülhető. Tisztáznom kell, mi van vele. Velük. Mert most semmit nem értek. Annyira nem látom őket, mint amikor a felhők egészen beburkolják az eget, és nem látni semmit, de semmit. Se szabad szemmel, se távcsővel. Se a Holdat, se a bolygókat, se a csillagképeket, de még egy átkozott törpebolygót sem.

Melyikükkel kezdjem? Lehet, hogy anyával kéne? Apa csak furcsa, Zoltán meg eltűnt, vele nem sokat tudok kezdeni. De majd át kell gondolnom, hogy mit akarhatott valójában. Tehát legyen az első anya. Te jó ég, anya. Olyan, mintha összementél volna. Mint a Plutó. Bolygóból törpebolygó lettél. Borzasztó. Pedig mennyire csodáltalak. Kislány koromban. Milyen gyönyörű volt a hajad! Mint egy izzó, vörös bokor. És akkor még, igen, akkor még egy csomót játszottál velem. Meséltél. És énekeltél. És csillagszórót gyújtottunk a sötétben, lámpaoltás után. Nem karácsonykor, bármikor! És nevettünk, mert gyönyörű volt, ahogy szikráztak a sötétben a csillagok. Luca napján ültettünk cserépbe búzát. És elmesélted, hogy miféle boszorkányos nap december 13. Épp ez a mai.

Jaj, mi történt az én csodaboszorkány anyukámmal? És mikor? Persze, tudom. Valamennyire tudom. Csak azt nem, hogy mit lehetne tenni vele. Dugdossa az italt. Iszonyú. De miért iszik? Ha függő, akkor orvosra lenne szüksége. És az is biztos, hogy szégyelli. Retteg, hogy kiderül. És valószínűleg én is rettegek miatta. Különben nem írnék ebbe a bejegyzésbe ennyi felkiáltó- és kérdőjelet. Apával kellene beszélnem megint? De ő. Jaj, Ő. A második kérdés. Tárgyalhatók-e külön-külön? Valami oka mégis van, hogy anya inni kezdett. Csak tudnám, mikor. Lássuk csak. Vissza kellene emlékeznem a kicsit későbbi anyára. De nem megy. Amikor megkaptam a távcsövet, az esték megváltoztak. Együtt vacsoráztunk, ez biztos. Vagy nem? De. Anya elkészíti a vacsorát. Bundás kenyér hónapos retekkel, kőrözött paprikában, szerecsendiós brokkoli olvasztott sajttal, ilyesmik. Könnyű, de izgalmas vacsorák. Beszélgetünk, és mindenki elmeséli, mi történt vele aznap. Erre emlékszem. Aztán már nem emlékszem. Csak bekaptuk, ami volt, és rohantunk a távcsőhöz apával. Ha visszaszaladtam a konyhába, mondjuk egy pohár vízért, anya ott ült a vörös bokorral a fején, és csak javított, javított. Néha kijött hozzánk pár percre, ha bekiabáltunk, mert valami extraérdekeset akartunk megmutatni neki. De mintha… mintha az egész nem érdekelte volna igazán. Hát persze. Tök egyedül volt. Te jó ég! Minden este egyedül a konyhában a dolgozatokkal. Irgalmatlanul unalmas lehetett. És szomorú. Mi meg apával… A Cassiopeiával meg a Fiastyúkkal voltunk elfoglalva. Szörnyű. Elloptam az anyámtól az apámat. Anélkül, hogy akartam volna. Tehát. Tehetek róla, hogy… Muszáj beszélnem vele. Vagy velük.

 

December 17.

 

Végre újra itt. Minden beadandót beadtam, és kész az első vizsgám is. Az univerzum szerkezete. Nem volt nehéz. Balázs annyira jó előadásokat tart. Visszatérhetek néhány napra a saját bolygóimhoz.

Szóval apa. Talán ő a legfontosabb az életemben. Vagyis ő volt. Nélküle, ha az elmúlt tíz év derült égboltú estéit nem töltöm vele az égbolt tanulmányozásával, ha nem magyaráz el mindent olyan izgalmasan és érdekfeszítően, akkor lehet, hogy tegnap nem az univerzum szerkezetéből vizsgázom, hanem ókori történelemből. De ő olyan szenvedéllyel fordult a bolygók felé, hogy el sem tudtam képzelni mást, mint hogy csillagász legyek. Mintha nem létezne semmi érdekes a bolygókon, holdakon és napokon kívül. És már nem is tudok elképzelni mást. Bezáródtam a végtelen csillagrendszerekbe. Meghatározott pályán keringek, örömmel és engedelmesen. És ez abszolút apának köszönhető.

Mostanában megváltozott. És füllent. Tudom, hogy nem romlott el a távcső csavarja. Hogy azt a nőt lesi a szomszéd házból. Egy újabb bolygó került a rendszerbe. De ez csak akkor lehetséges, ha megváltoztak a gravitációs viszonyok. Ha az egyik bolygó (anya) gravitációja valamiért csökkenni kezd, akkor a másik (apa) képes bekerülni egy erősebb erőtérbe. És miért csökken egy bolygó gravitációja? Ezt még egy kezdő is tudja. Mert csökken a tömege. Tehát összemegy. Mint a Plútó. Kérdés: vissza tud-e térni az ereje? Nőhet-e egy bolygó tömege? Vissza tudja-e téríteni apát a pályájára? Vagy: ki tudja mozdítani anyát a folyamatos töpörödésből, hogy apa más nőkre koncentrál? Elméletben megválaszolhatatlan és kiszámíthatatlan kérdések. Ergo: beszélnem kell apával. Vagy anyával. Vagy velük.

 

December 20.

 

Addig nem beszélek apával, se anyával, míg a harmadik, legtávolibb bolygómat nem látom tisztán. Zoltán. Miért ment el akkor este? És egyáltalán, ha elment, tekinthetem még olyan bolygónak, amelyik a rendszer része? Hat még bármire is a gravitációja?

A válasz egyértelmű. Igen. Különben nem akarnám átgondolni. De talán nem is ő. Sokkal inkább a mondat, amit utoljára mondott. De lehet egy mondatnak erőtere? Valaminek, aminek nincs tömege? Vagy mégis? Ha a szavaknak van súlya, akkor tömegük is kell, hogy legyen. Zoltán mondata bevágódott és beleolvadt az agyamba. Amitől olyan lett, mint egy üvegmeteorit. Amilyet egyszer a névnapomra kaptam apától és anyától. Líbiai üveg. Súlyos mondat volt. Először nem is tűnt fel. Ha elment, hát elment. Megvontam a vállam és néztem tovább a Leonidákat. Ha ez valakit ennyire nem érdekel, azzal mit kezdhetnék? Aztán lassan elkezdtek működni a szavai. Késleltetett hatásuk volt, mint egy időzített bombának. Mit kellett volna csinálnom? Azóta hányszor kúszott be ez a kérdés az agyamba? A legváratlanabb pillanatokban. Például tegnap, vizsga közben. A görbült térről beszéltem éppen, amikor ott volt újra a kérdés. Párhuzamosan a negyedik dimenzió érzékelésének kérdésével. Aztán a háttérsugárzásnál. Végül a téridő kérdésénél. Hát az biztos, hogy Zoltán távozása elgörbítette a téridőt. Nélküle nem tipródnék itt ezekkel a problémákkal.

Lehet, hogy meg kéne keresnem? Hogy mondja el, mire gondolt?

Hát persze, tudom, hogy nem vagyok olyan, mint a legtöbb lány. Nyilván tök hülyének gondol mindenki, hogy állandóan a bolygók pályájával és a meteorrajokkal foglalkozom. A kérdés, hogy szeretnék-e mással is. Hogy képes vagyok-e másra is gondolni. Képes lennék-e az égbolt helyett például Zoltán szemébe nézni, és csak rá figyelni, míg hozzám beszél?

 

 

Molnár Krisztina Rita (1967, Budapest)

Szépíró-díjas író, költő. Legutóbbi kötete: Remélem, örülsz (novellák, Scolar, 2019). Hosszú utazás című verseskötete 2022 tavaszán jelenik meg. Portréját Wavrik Gábor készítette.