Posta Marianna prózái

Szymon Burza felvétele

Salamon-szigetek

Elfelejt dolgokat, és időbe telik, mire bármi eszébe jut. Csak egy kis feledékenység, csak egy kis feledékenység. Nem veszi túl komolyan, ebben hajlamos vagyok hallgatni rá. Egy-egy eseten sokat nevetünk, sokáig persze nem, mert ezeket is hamar elfelejti. A múltkor például sétáltunk a Petőfin, de ő úgy emlékszik, hogy ez a Kossuth utcán történt, amikor szembe jött velünk Rezső, kedvesen köszönt, még beszélgetni is megállt. Miután továbbment, a feleségem azt kérdezte, ki volt ez a bajuszos férfi, kék szvetterben. Hogy lehet, hogy nem ismerted meg Rezsőt, kérdezem. Különben meg barna kardigánban volt, nem kék szvetterben, de ezt csak gondolatban teszem hozzá. Amikor először mondta, hogy nem emlékszik Rezsőre, aki segített megépíteni a teraszt, és Rezső feleségére sem, aki tőlünk veszi a tojást a cukrászsüteményeihez, azt hittem, viccel. Csak egy kis feledékenység, csak egy kis feledékenység.

Korábban a kulcsot mindig a virágos kert szélén álló tulipános cserép alá tettük, a bejárati ajtótól balra, de mióta megcsináltattuk a teraszt, azóta a jobblábas szürke kertészmamuszba tesszük. Legutóbb ezt is elfelejtette. A bejárat előtt dühöngött, hogy nem tud bemenni a saját házába. Összetörte a tulipános cserepet, pedig az még Zsuzsi mamáé volt. Eresre hűlt arccal addig sírt a lépcsőn, amíg haza nem mentem a tyúktelepről. Csak egy kis feledékenység, csak egy kis feledékenység, mondogattam. Sikerült megnevettetnem, amikor azzal viccelődtem, hogy ezután nem tévesztheti meg a tulipános cserép, ami amúgy is ronda volt. Ezt ő sose vallaná be Zsuzsi mama miatt. A feleségem még mindig szép, szépen öregszik. Az arcán mélyebbek a nevetővonások, az enyémen a haragráncok sokasodnak.

Egyre gyakrabban leszek dühös, veszekszem vele, amiért nem emlékszik, hol tartjuk a barackbefőttet, csak egy kis feledékenység, mentegetőzik. Számonkérem rajta, ha hazáig tolja a bevásárlókocsit, ettől dühbe gurul, hogy én is igazán bevásárolhatnék időnként, nem magának veszi azt a sok mindent, amit nem bír egy szatyorban hazahozni. Őrjöngök, ha nem borsosan készíti el a brassóit, ahogy szokta, ahogy megszoktam, ahogy szeretem, hanem paprikásan, recept szerint. Ilyenkor fogja a brassóit, és kiborítja a hátsó udvarra a disznóknak. Ettől olyan dühös leszek, hogy a sarki kocsmáig meg se állok, ott megiszok két féldecist, aztán hazamegyek.

Valaki jött és elrabolta a feleségemet, kicserélte erre a robotra, aki még csak most tanulta meg az emberi nyelvet, és mindent meg tud magyarázni a feledékenységgel. Éjszakánként olyan mélyen alszik, hogy elkap az érzés, csak a teste van mellettem. Ha becsukom a szemem, a feleségem agyféltekéin keresem a kiutat egy pókrémálomból, ahol egész mezők kerültek a ragacsos hálók alá. A feleségem felejt, emiatt kénytelen vagyok emlékezni. Annyi információ kering az agyamban, hogy nincs hely benne többnek. Nekem kell észben tartani a három gyerekünk, öt unokánk születés- és névnapját, a házassági évfordulónkat, a kopasztások időpontját, a csibekeltetés dátumait.

Amikor elegem lesz, akkor járok egyet, vagy a National Geographicot nézem. Nem megyek messzire, nehogy a feleségem elfelejtse, hol vagyok, nem szeretném, ha megrémülne. Ilyenkor fel-alá sétálok a ház előtt, vagy a másik szobában kapcsolgatom a tévét. Csak egy kis feledékenység, csak egy kis feledékenység. Láttam egy ismeretterjesztő filmet arról, hogyan tűnnek el szigetek a tengerszint emelkedése miatt. A Salamon-szigetekből legalább tizenegy tűnt el az elmúlt évtizedekben. A feleségem jut eszembe, az emlékezet szigetei a fejében, ahogy egymás után süllyednek el. Amikor mesélek neki erről, úgy néz rám, mintha a szemébe sütne a nap. Egy pillanatra megijedek, hogy engem is elfelejtett, aztán megigazítja az ujjamon a jegygyűrűt.

Sehol egy örökzöld

Eltemettük. A kezemben tartott zserbót bámultam. Az olvadt csokoládét a mutatóujjam begyén, a harapásnyomot a sütemény szélén, ami az övé is lehetne. Ugyanazon a fogászaton csináltattuk a fogsorunkat, még vicceltünk is vele, milyen egyforma lett a mosolyunk. Persze, ez nem volt igaz, az övé féloldalas volt, balra billent, mintha titkolna valamit. Az én mosolyomban semmi jellegzetes nincs. Ez a fognyom a zserbón bárkié lehetne, de örülnék, ha az övé lenne, ezen töprengek, amikor mellém lép az özvegy. A zserbó nem kimondottan halotti torra való, mentegetőzik, de nem volt kedvem karácsonyra külön sütni. Egyél egy kis krumplisalátát fasírttal, az kiadósabb, mondja. Nem mondom neki, hogy allergiás vagyok a majonézre, és húsból is egyre kevesebbet eszek. Nem mondok neki semmit, csak a maradék zserbóval a számban bólogatok. Ez elég ahhoz, hogy továbbmenjen. Sose értettem, miért állt össze Péter ezzel a nővel, Edit a temetésről se tudott egyedül gondoskodni, ott rakta egymásra az aprópénzt előttem, és azon lamentált, hogy a hamvasztás kevesebből kijön. Péter koporsót akart, az ő családjában ez hagyomány, emlékeztettem. Péter végakarata nem győzte meg, csak az az ötszázezer készpénz, amit a konyhaasztalon hagytam. Legyen meg az ő akarata. Talán ha annak idején én csapok le Editre, akkor Péter élne és én lennék a föld alatt. Ez a nő akkor is a pörköltszaftot locsolgatta a férje krumplijára, amikor az orvos figyelmeztette, hogy a zsíros étrend felgyorsítja az Alzheimert és a szívleállást. Világéletemben zsírral főztem, mégse halt bele senki, mondogatta Edit. Eddig, gondoltam. Ha Péter látná ezt a sok embert, nem értené, mit keresnek itt. Egyikkel se találkozott évek óta. Én csak az özvegyet ismerem, az özvegy félszáz éves fiát, aki most ette meg az utolsó tormával töltött sonkatekercset, meg az özvegy menyét, aki a fekete ruha alatt alig látszik, meg az özvegy unokáját, aki ki se lát a telefonjából, miközben suttyomban dézsmálja a demizsont. A többieket nem ismerem, talán csak azt a fehér hajú nőt a 22-es lakásból. Ennyi. Kész a leltár, öregem, gondolom. Péter talán ennyi arcot se ismerne fel, az utolsó héten rám is alig emlékezett, pedig az orvos azt mondta, a gyerekkori emlékek lesznek élénkebbek, engem meg óvoda óta ismert. Mégse mondtam semmit, amikor rám nézett és megkérdezte, mit keres itt a postás. Egy levél se volt a fákon a temetőben, sehol egy örökzöld, ez csak most jut eszembe, ott nem tudtam másra figyelni, csak a nyitott koporsóra a ravatalozóban. A ránctalanra nyúlt arcra, az arcélen túllógó fülcimpára, a tejüveg bőrre. Az egész olyan volt, mintha elkaptam volna Pétertől az Alzheimert, nem ismertem meg őt, nem emlékeztetett senkire. A hó ropogott, ahogy vonultunk a kopasz fák között a koporsós kocsi után, aztán a sírásók küszködtek a kemény földdel, ami rögösen fordult ki a lapátok élén, és nagy dörrenéssel ért földet minden mozdulat után. Végül leeresztették a koporsót, mint egy virágliftet az alagsorba. Aztán újra föld, döngölés, a pap monoton beszéde, sehol egy örökzöld, szipogás, hideg, hidegtál, zserbó.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/3-as lapszámában.

Posta Marianna (1983, Debrecen)

2006-ban jelent meg első verseskötete Szemhatárátkelés címmel az egri Líceum Kiadó gondozásában. 2018-ban Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott második verseskötetének megírására. Eddig többek között a Tiszatájban, a Hévízben, a Prae-ben, a Csillagszállóban, a KULTer.hu-n, illetve a Műútban jelentek meg a versei. 2021-ben kezdett novellákat írni. Első prózapublikációja az Alföld szeptemberi számában jelent meg.