Szalay Álmos: Még sírni is tudnék, elhiszed? 1.

liaye/lomography felvétele

– Mitől van itt ilyen meleg?
Evelinnek igaza volt. A hő egyre csak nőtt, kiszámítható ritmusban. A fiút, akivel idelent találkozott életében először (és utoljára is, de ezt most még nem tudja), Alexnek hívják. Úgy számolta, hogy óránként egy fokot megy föl a hőmérő higanyszála. Most jártak 18 foknál, legalábbis a csillogó higanyszál addig kúszott fel. Egy lázmérő komikusan eltúlzott méretű verziója volt, fölé kajla betűkkel festve a felirat: ÓRIÁSOKNAK VAN.

A pince sötét volt, csak az emberek szaga maradt itt. A megemészthetetlenül sűrű csendből arra a következtetésre jutottak, hogy akikkel ma reggelig megosztották ezt a valószerűtlenül nagy helyiséget, azok meghaltak, miután kiléptek a behemót vasajtókon. De a szaguk, mint különös kísértetek, hullámzottak a helyiségekben.

– Sétáljunk egyet – javasolta Alex, és elindultak felfedezni a bunkert, amely a legutolsó pincehelyiségből nyílt. Éhesek voltak, kaját kellett szerezniük, ezt jelentette a séta. Valahol kell lennie egy élelmiszerraktárnak a bunkerek bejárata környékén, amit a katonák nyitottak ki napokkal ezelőtt, hogy a gyerekeket és nőket betereljék. Szűk, de biztonságos helyek voltak, otthonosabban berendezve, mint ahol most kellett lenniük. Ez itt viszont nagy volt, visszhangos, és a mennyezetről derengő fények világították meg: majd tízméteres belmagasság, focipálya nagyságú beltér, teherautóknak felfestett parkolóhelyek. A falakra embernagyságú betűkkel felfestve a rejtélyes GYŰJTŐFÓLIA 1. felirat. Evelinnek és Alexnek nem sikerült rájönnie, mit jelenthet ez a kifejezés, de így keresztelték el a helyet, ahol a cuccaik hevertek a többiek hátrahagyott cókmókjával együtt.

Most elindultak a pince sötét zugai felé. Alex a mobiljával világított.
– Amúgy azon gondolkoztam – kezdte Evelin, de csak azért, hogy hallja a saját hangját, és ne érezze olyan szörnyen nyomasztónak ezt a süketvak sötétet, amiben nincsenek egyedül, bár ez utóbbi érzést talán csak a rengeteg Walking Dead miatt érezte, amit a pasija miatt kellett végignéznie –, hogy mi lenne, ha a régi festők meg szobrászok megtudnák, mi lett a műveik sorsa, mennyire elkoptak vagy ellopták őket vagy szétlőtték, és akkor… Talán fel is hagynának a festéssel meg a szobrászkodással, most meg már nem lennének egyáltalán művek, amik elkophatnának, amiket ellopnának…
– Van ez a nagypapa-paradoxon. Erről hallottál? – közben befordultak egy éles kanyarban, a Gyűjtőfólia 1. kékes fényei eltűntek a hátuk mögött.
– Egy lánynak már mesélted, hallottam, amikor megjöttem.
– Szóval van ez a nagypapa-paradoxon.
Elérték a pincejárat legutolsó pontját, egy újabb vasajtót, rajta kis körablak, tele karcolással. Az ablak alatt piros betűs tábla: FERTŐTLENÍTŐ ÁLLOMÁS. Alá valaki odafirkálta krétával: ne me. Mindketten a négy betűt bámulták. Egymásra néztek, Evelin nyelt egyet, aztán óvatosan megérintette a krétavonalakat.
– Hogy is van az a paradoxon?
Az ajtó meglepően könnyen nyílt ki. Beléptek a sötétbe.
– Annak az a lényege, hogy ha építenél egy időgépet és visszamennél megölni a nagyapádat, akkor sosem születnél meg, sosem tudnád megépíteni az időgépet és sosem tudnál visszamenni megölni a nagyapádat.
Csend odabenn.
– Ez egy jó kis paradoxon – mondta a lány. A hangja ezúttal nem hatott megnyugtatóan.

Alex telefonjának fénye belevilágított a poros, kavargó sötétségbe. Se fal, se más tereptárgy nem ütközött a fénynek.

Evelinnek eszébe jutott a köd, ami odakint terjengett a felszínen. Hétfőn kezdett rá, most szerda este van. Egyesek úgy döntöttek, kimennek. Talán csak azért, hogy őket is ellepje a köd, és ne találjanak vissza többé. Több százan lehettek, és mind kimentek a vasajtókon. Vajon nyitva hagyták maguk után?

Hárman maradtak bent. A harmadik, egy kopaszodó könyvelő, eltűnt valamerre a keleti járatok felé.
– De a legnagyobb paradoxon, hogy még élünk – jelentette ki Alex.

Na jó, menjünk, mondta Evelin. Vagy csak gondolta? Ebben a sötétben nem tudja eldönteni az ember. Eszébe jutott, mikor először látták a hírekben, hogy mi történik. „Rendkívüli adásunkat látják” – most is tisztán hallotta a bemondó hangját. Rendkívüli események zajlott az elmúlt napokban, az egyszer biztos.
A lábuk, mintha valami puhán haladt volna. Hirtelen elhalkultak a lépteik.
– Ez lenne a fertőtlenítő állomás? – kérdezte Alex.
– Egyáltalán mi szükség fertőtlenítő állomásra egy bunkerben?
– Mi van, ha nem bunker?
Evelin megborzongott a gondolatra, hogy talán nem bunkerben járnak, hanem valami másban.
– Pár fokkal hűvösebb van, mint a Gyűjtőfóliában, érzed?
– Hamarosan át kéne cuccolnunk ide.
– Álljunk meg.
– Hallottál valamit? – pillantott körbe Evelin.
– Nem.
– Akkor miért suttogsz?
– Nem félek, vagy ilyesmi.
– Nem mondtam, hogy…
Alex mobiltelefonjának LED-égője körbevilágított körülöttük.
– Mekkora lehet ez a hely?
Evelin akkor döbbent rá, hogy hiába sétáltak egyre beljebb és beljebb, még mindig nem találtak falakat, tárgyakat, és semmi mást sem. Összeszorult a mellkasa, ahogy a fény a hátuk mögé villant, s a pánik egyre feljebb kúszott a torkán.
– Nem találunk vissza, baszki! Nem találunk vissza!
– Nyugi! – Alex elkapta a lány karját, mert Evelin éppen rohanni készült volna vissza. – Eszedbe ne jusson! Soha többet nem találjuk meg egymást!
Evelin kapkodni kezdte a levegőt.
– Nem találunk vissza! – azzal kitépte magát a szorításból.
Talán igaza lehet a lánynak. Mi van, ha igaza van? Elkanyarodtak egyáltalán, amíg ideértek?
– Elkanyarodtunk?
Evelin még mindig a levegőt kapkodta.
– Evelin! Emlékszel?
– Honnan tudjam?! Én csak követtelek téged, és a hülye paradoxonodat hallgattam!
Alexnek úgy rémlett, egyszer enyhén balra fordultak, de ez nem biztos.
– Nem fordultunk semerre – hazudta. – Ha most visszafordulunk, pontosan vissza, akkor visszajutunk a bejáratig.
– Hogy érted, hogy pontosan vissza?
Alex értetlenül nézett Evelinre.
– Baszki! Összevissza forgolódunk már mióta! Mégis honnan tudjuk, hogy merre van kurvára pontosan vissza?!

Alex kétségbeesett. Tudta, hogy Evelinnek igaza van. Vagy szerencséjük lesz, vagy nem fognak kijutni erről a helyről.

Ebben a pillanatban a vaku fénye egy stoptáblára villant, de az nem stoptábla volt, hanem egy felirat: BELSŐ ZÓNA 265 m. Alatta jobbra mutató nyíl. Alex és Evelin odamentek a táblához, és a nyíl irányába világítottak.
– Arra még egy tábla van.
– Menjünk vissza, Alex!
– Nézzük meg…
– Hallod?!
– …tudni fogjuk, hogy milyen mélyen vagyunk bent és merre kell kijutni.
– Nem tudod, hogy merre kell kijutni! Egyikünk se tudja, merre kell kijutni!
Mégis elindultak a másik tábla felé.
– Eltűnt a zúgás.
Alex visszafordult Evelin felé. Evelin arca egy pillanatra eltorzult a fénytől, s ettől Alex gyomra összeugrott, mert egy pillanatra nem emberi arcnak látta.
– Milyen zúgás?
– Ne világíts az arcomba, légy szíves. A folyosó zúgása. Ahonnan jöttünk. Egy ideig lehetett hallani. Most eltűnt, úgyhogy észrevettem. Volt valami hangja, de már nem hallom.
– Igen, már messze vagyunk.
Tovább mentek, míg elérték a másik táblát is. BELSŐ ZÓNA 545 m.
– Ez nem logikus – mondta Evelin.
– Hm?
– A számozás. Nézd meg: 265, 545. Miért nem százasával nő, vagy ötvenesével? Miért pont 265 és 545?
– Fogalmam sincs. Mindenesetre akkor erre felé kell visszamennünk.
Azzal hátat fordítottak a tábláknak, és elindultak a vaksötét újabb zónái felé. Tíz perc múlva elérték a terem falát, rajta a felirattal: BELSŐ ZÓNA 0 m.
– Maradjunk a fal mellett – javasolta Alex bizonytalan hangon. A rettegés nagy hullámai csaptak át a fejük fölött. Egy óra múlva elérték a terem másik végét.
– Bassza meg!
Evelin riadtan Alexre pillantott.
– A telóm.
– Mi van vele? – de már tudta a választ.
– 7%.

Szorosan egymás mellett álltak. Körülöttük a sötétség, odakint egy pince, és azontúl a köd, ami elnyelt mindenkit, és csend maradt utánuk, nagy csend.

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros)

Író, Budapesten él. Fák mindenütt című novellaregénye 2017-ben jelent meg a FISZ gondozásában, Kék Hotel című regényét 2021 decemberében adta ki a Noran Libro kiadó. Novellákat, verseket publikál. Portréját Soltész Boglárka készítette.