Gurubi Ágnes: Húsz év egy délelőtt

Néha bemegy a lánya szobájába. Nem nyúl semmihez. Csak nézelődik. A bevetetlen ágyat, a szétdobált papírzsebkendőket, a halomba túrt szennyes ruhákat, a könyvkupacokat. Nem ér hozzá a tárgyakhoz. Még a megszáradt almacsutkát sem dobja a szemetesbe. Az ő anyja folyton rendet rakott nála. Beágyazott helyette, elpakolta a ruháit, beleolvasott a naplójába, felbontotta a leveleit. Ő jobb anya akar lenni.

A falra ragasztott képeket nézegeti. Van köztük egy, ami őt ábrázolja. Húsz évvel ezelőtt készült. A lánya apja fényképezte. Aznap, amikor megismerkedtek. A férfi két perc alatt levette a lábáról, pedig nem volt az esete. Alacsony volt, és ő a magas férfiakat szerette, sötét hajú és barna szemű, neki meg a szőke, kék szemű fiúk jöttek be. A férfi harminc múlt, ő pedig fiatal volt, nagyon fiatal, nem volt még húsz. Egy barátnője mutatta be neki, vagyis a figyelmébe ajánlotta, azt mondta, nagyon tehetséges fotós, karizmatikus alak. Kacsintott, miközben ezt mondta, tudta róla, hogy ő még szűz. Egy házibuliban találkoztak először. Kezet fogtak. Puha, meleg kézfogása volt a férfinak. Hangosan szólt a zene. David Bowie volt. A Let’s Dance. Put on your red shoes énekelte a lány. A férfi felé fordult, átkarolta a derekát. Táncoltak. Amikor vége lett a számnak, kimentek a szobából, vagyis a férfi kézen fogta és maga után húzta a konyhába. Hogy hívnak, kérdezte, Inez, válaszolta a lány, szép neved van, mondta a férfi, a szemed is szép, az illatod is jó. Inez zavarba jött. Nem mert a férfi szemébe nézni, a száját nézte, ahogy beszélt, a fogait. Szép fogai voltak. Elképzelte, hogyan csókolhat, úgy képzelte, jól csókol. Lefényképezhetlek, kérdezte, Inez bólintott.

Hajnalodott. A körúton járt a négyeshatos, de ők gyalog mentek a Jászaitól a Király utcáig. Gyere, együnk valamit, nálam nincs otthon kaja, együnk egy gyrost vagy sült krumplit a mekiben, mondta a férfi, éhes vagy, kérdezte Inez, nem az evés a lényeg, hanem a kaland, szólt a férfi. Nevetés közben világítottak a fehér fogai.

A másodikon lakott. Gyalog mentek fel, nem lifttel. Ezt vedd fel, és egy fehér inget adott a kezébe, keresek egy nyakkendőt, kiabált ki a hálóból, amíg ő a kanapén ült. Inez kibújt a pólójából, nem volt rajta melltartó, felvette az inget. Megálltak egymással szemben. Nem tudok nyakkendőt kötni, bökte ki a lány, nem baj, nevetett a férfi, majd én megkötöm. Engedd le a hajad, kérte, és leterített egy fehér lepedőt a földre, ide feküdj le, mutatta. A lány a hátára feküdt, a férfi fölé térdelt, megigazította az ing ráncait, lesimította a lány vállain az anyagot, a haját rendezgette, mintha egy baba lenne. Lámpát kapcsolt, hosszan bíbelődött a világítással, finoman ért a lány arcához, elfordította egyik irányba, majd a másikba. Miközben a férfi arra figyelt, hogyan esik a fény a lány arcára, Inez az árnyékokat nézte a falon. Meg a plafonon futó repedéseket. Az optikába nézz, maradj így, ne mozogj, ilyeneket mondott a férfi, és Inezt izgalomba hozta, ahogy őt irányítja, ahogy megmondja neki, mit csináljon. A mozdulatlanság izgatta, az izgatta, hogy azt teszi, amit a férfi kér tőle. Fölötte állt, a fényképezőgép eltakarta az arcát, letérdelt, közelről fotózta, Inez meg közben arra gondolt, hogy mikor csókolja meg. Kész vagyunk, szólt a férfi, van egy-kettő, ami jól sikerült. Gyere, kelj fel, és a kezét nyújtotta Ineznek. Ledőltek a kanapéra. Nem nyúltak egymáshoz. Összebújva aludtak el.

Onnantól kezdve heti egyszer felment a férfihoz. Alig beszélgettek. Szexeltek. Szinte percre pontosan mindig egy órát. Sokat csókolóztak. Néha ettek is szex után, de a nő két óránál tovább soha nem maradt. Nem küldte el a férfi, de nem is marasztalta. Azokon a napokon, amikor nem találkoztak és Inez esténként egyedül feküdt le, elalvás előtt a legutóbbi együttlétükre gondolt. Az aktusra. Ahogy letette a párnára a fejét, elindult a fejében a mozi. A homloklebenye volt a kivetítővászon. Látta maga előtt, ahogy a férfi a hasára fordítja, érezte ahogy mögé térdel, hallotta a hangját, ahogy azt mondja, maradj így, ne mozogj, fogd meg, vedd a szádba.

Terhes vagyok. Nem nézett a férfira, a vállai fölött a fehér lepedőt nézte, ami összegyűrve, a sarokba dobva hevert. De én nem vagyok szerelmes beléd, jött a válasz. Inez nem csinált jelenetet. Sarkon fordult, és elment.

Tegnap látta újra a férfit. Rögtön felismerte. Épp egy hajléktalant fotózott, aki egy padon feküdt, mellette kockás pokrócba csavarva egy tacskó. Megőszült, a borostája is, nem csak a haja. Pár percig nézte őt, amíg a lámpa pirosat mutatott. Majd elfordult és átment a zebrán. Felszállt a négyeshatosra és hazament. Éjjel vele álmodott. Azt mondta neki a férfi, ha elindulsz, veled akarok menni, a méhedben akarok lenni.

Leveszi a falra ragasztott fotót. Hallja, hogy a lánya hazaért. Hát, te mit csinálsz, kérdezi, amikor belép a szobába és megpillantja az anyját. Lefényképeznél, úgy, mint ezen a képen, kérdezi Inez, ha szeretnéd, válaszolja a lánya. A nő leül az ágy szélére, a lánya felrántja a paplant, kisimítja a fehér lepedőt, benyúl a szekrénybe és elővesz egy fehér inget, tessék, bújj bele, mondja az anyjának, a fiókból egy fekete nyakkendőt húz elő, meg van kötve, megáll egymással szemben a két nő, a lány felhajtja az ing gallérját, akkorára tágítja a hurkot, hogy az anyja feje beleférjen, az ing legfelső gombját is begombolja, szorosra húzza a nyakkendőt, kiveszi az anyja hajából a csattot, feküdj le, és az ágyra mutat. A nő a hátára fekszik, a lánya fölé áll, kicsit meginog, ahogy besüllyed a lába alatt az ágyszivacs. Lámpát kapcsol. Szeméhez emeli a fényképezőgépet. Csóválja a fejét. A fotóra néz, majd az anyjára. Nem emlékszel, honnan világították meg az arcod, kérdezi a lány, nem, válaszolja a nő. Várj, hozok egy másik lámpát, és kimegy a szobából, az anyja meg utána szól, hogy a fürdőszobából a sminktükröt vigye oda neki, meg akarja nézni magát. Tessék, a tükör. A nő az arcához emeli a kerek tükröt, belenéz. Hirtelen leteszi. Felül. Megint belenéz a tükörbe. Könnyes lesz a szeme, a kezébe temeti az arcát.  Sír, mint egy kisgyerek, vigasztalhatatlanul. Mi történt, anya, kérdezi a lány, de a nő nem válaszol, rázkódik a válla, mi történt, hajtogatja a lány, anya, mi a baj, válaszolj! Inez a kézfejébe törli a szemét, semmi, nem fontos, csak megijedtem, de most már minden rendben, folytassuk, lefekszik az ágyra, és némán az objektívbe néz.

Nem tudott megszólalni, nem tudta elmondani, hogy hiába látja magát  minden nap a tükörben, hiába ismeri az arcát, az előbb egy idegen arc nézett vissza rá, egy középkorú, ősz hajú, elgyötört tekintetű nőt látott. Nem tudná elmagyarázni a lányának, mert még magának sem tudja megfogalmazni, hogy számára húsz évvel ezelőtt megállt az idő. A fekete-fehér fotón a fiatal lány és a tükörbe néző nő ugyanaz az ember, ő mégsem érez semmi közöset bennük, és hiába volt gyötrődések sorozata a fiatalsága, mégis pótolhatatlan veszteségként éli meg, hogy ifjúsága már a múlté, és ezen már semmi nem változtat. Hogyan érje utol a lelke a testét, hogyan hozhat be a lélek húsz évet? Hogyan öregedjen húsz évet egy délelőtt alatt?

Kész vagyunk, mondja a lánya, megnézed őket, van egy pár, ami jól sikerült. Az íróasztalhoz ülnek, a lánya felnyitja a laptopot, kiveszi a fényképezőgépből a memóriakártyát. Várják, hogy megjelenjenek a képek. Na, tetszik, kérdezi a lánya, aha, hümmög Inez, és egymás után többször is végigpörgeti a fotókat, van köztük színes és fekete-fehér. Az egyik közelinél megáll, hoszszan vizslatja a portrét, egy állat tekintete sejlik fel előtte. Ezen a képen egy farkasra hasonlítasz, mondja a lánya nevetve, és a monitor felé bök.

Inez, mielőtt kimegy a szobából, visszaragasztja a régi képet a falra. Este kiül az ablakpárkányra, felnéz a Holdra és vonyítani kezd.