Tsúszó Zbygniev Stanislav Czeslaw Sobotsky: Ne szólj szám, nem fáj robotom!

(hungarofuturista beszély, közreadja Szászi Zoltán)

Kispityu az utolsó aranyozott végű drótot is odacinezte a csatlakozáshoz, majd nagyot sóhajtva rákapcsolta a frissiben eszkábált szerkentyűt az áramforrásra, egy szélforgó által meghajtott, néhai biciklidinamóból barkácsolt gépezetre. Alig pár pillanatot kellett csak várnia, amikor megszólalt a CUCC!

– HUBOT jelentkezik! HUBOT dolgozni kész! HUBOT az HUBOT! Él, VIRUL VITTORIO! IN ETERNUM! DE MINEK? PFUJ! – szólalt meg a kütyü, füsti fecskéhez hasonló csicsergő hangon, némi véghangsúlyt használva a mondatai végén, mint a királyi távkibál kivetítős programja, a TÉVEDKETTŐ mindig modortalan hazugomoderátorai. (Hazugomoderátor alatt értendő az olyan bemondó emberféle, akinek áthangolták az agyi vezérprogramját normálról királira, és ezért ő sok rosszflroinért egész nap állami híreket gyárt és mond be a királi távkibálon, téve ezt az ellenség leleplezésére, folyamatosan sugározva és elektronikus úton, mindig soros kapcsolással, néha egyszerre többen párhuzamosan is hazugomoderátorkodva. Nehéz szakma, aki végzi, annak egy idő után tükörköpési kényszerbetegsége támad, s előbb vagy utóbb ZITAL-ba fojtja magát is, meg a lelkiismeretét. Utóbbi nem mindnek van. Az ilyenféle ember nem hosszú életű, a ZITAL hamar végez vele.)

Szóval Kispityunak, mióta hazacsábították Zevrópából, ide Íszak-Hunnia nyugati felébe, az ország egyetlen különleges gépnemzeti üzemébe, amelyet VITTORIO DE Ó ZSEBKOTRAS ŐEGYNAGYGÉNIUSZ a HONÚ HŐSE robotoló gyárként jegyeztek, máris a gyárnak a fejlesztő centrumába kellett kerülnie, lévén ismerte Gatyás Bill jassznyelvét, amivel ez a néhai számítástechnikai és robotikai szakember vazallusává tette a fél világot. Ezt a nyelvet májkrofortszop nyelvnek hívták újhazugul, óhamisan pedig vindólsznak! Kár, hogy a NAGY IZÉ idején ezt a gyárat pontos atomcsapás érte, mert így a dolgozók közül is csak ő mint fejlesztő maradt életben, ő, Kispityu, a semmiből is visszatért hős. Túlélését annak köszönhette, hogy az aznap Birodalmi Főételként délben feltálalt rémszarvaskolbász kissé romlott volt. Kispityu ettől elcsapta a hasát, a rájött hasmars miatt jó félóráig, éppen a NAGY IZÉ legkritikusabb ideje alatt pedig beszorulva hasmenéselt. A kutatólabor atombiztos budijában. Túlélte így a NAGY IZÉT, egyikeként a keveseknek. Mostanra az események miatt Kispityunak csupán ez a fecskehangján bejelentkező gépecskéje maradt az egyetlen társa. Ő volt a most beindult HUBOT, melynek fejlesztéséért felelt egykor. Felelt, de ma nincs már kinek. Ez volt az általa készült tizenkettedik őspéldánya a PROPAGÁSZ HUNBOT-nak. Az eddigi tizenegy is mind hibátlanul dolgozott, mindegyik jól mozgott, jól kommunikált, csak a Naffőnök SÁNYIOTPBASI által kitalált és megkövetelt SZERIKEVITTORIÓ sugárzásmodulláló rész volt bennük gyenge. Alig egy ADER mértéket mutattak. (Az egy ADER az fél tucat NYALOMAHASAD sugárzást jelent, egy NYALOMAHASAD mértékegység pedig azt jelenti, egy perc alatt legalább hatszor nyalom meg a szám szélét a SZERIKEVITTORIÓ érzéstől.) Közben a norma száz ADER lett volna. Ezt a dolgot lehetett a legnehezebben beállítani ezeken a vacakokon, ezt az elvárt SZERIKEVITTORIÓ sugárzást! Ugyanis a Kispityu által kifejlesztett gondolkodó HUNBOT minden eddigi prototípusa legalábbis annyira intelligens volt már, hogy munkájukat ugyan pontosan és jól végezték, jól írtak hírt, pontos karaktergyilkosságokat követtek el, annyi fantazmagóriás összeesküvést kitaláltak, hogy az hatmillió soros kapcsolásos memóriaegységet képes lett volna eltömíteni. Mégis-mégis egy PROPAGÁSZ-hoz méltatlanul kevés SZERIKEVITTORIÓ sugárzást mutattak. Hiába a professzionalizmus, mindezt a sok igaz értesülésből származó háttértudásuk és tárgyilagos rálátásuk miatt nem voltak képesek az elvárt ADER mértékben sugározni. Amelyiknek volt esze, annak alacsony volt az ilyen központilag megkövetelt sugárzása. A HUNBOT amúgy meg a törvények szerint nem érezhet, annak a legfelsőbb VADÚR-program szerint kell szolgálnia. De a Kispityu-féle HUNBOTok a megváltó ősatomnak sem voltak erre hajlandók! Már ott tartott a Kispityu sorsa a NAGY IZÉ előtt, hogy a nyalonc kollégák és kolleginák – akikből a NAGY IZÉ után legfeljebb egy-egy zsíros folt maradt a labor előtti dohányzó betonján, mert éppen kávészünetben érte őket a robbanás – sorba mind névtelen leveleket írtak róla. Egyenesen Naffőnök SÁNYIOTPBASI központi irodájához. A feljelentő levelekben borzalmas SZERIKEVITTORIÓ elleni szabotázst meg idegenszívűek által irányított, sőt pénzelt fegyveres ellenállás szervezését meg triódát és diódát és áruló üzemmódú soros kapcsolást, kémsoros besorolást meg dekadens nyugati LED, csillagos kék villódzó ellenfény kollégákra ható vakító tompítását panaszolták fel vele kapcsolatban. Ilyesmi ellen csak a tudomány érveivel lehetett volna védekezni Kispityunak. Meg kellett tudnia, honnan eredtek ezek a SZERIKEVITTORIÓ-ellenes  dolgok egy ilyen CUCC-ban? Egyszerű lett a kérdésre a válasz! Az ellenkezés a HUNBOT gép öngerjesztő intelligenciájából eredt! Ott két huntranzisztorra három szlávtirisztor tekeredett rá, így kialakult a pentagramma sovieticus pentóda, ami nem hülye, sőt! A HUNBOT nevű valamikben egy idő után Kispityu azt vette észre, ettől az öngerjedéstől nagyon érzékeny kütyük lettek ezek a robotok. Amikor először kezdte építeni őket, még a ZEVRÓPAI műszaki tapasztalatai alapján dolgozott. Így a HUNBOT, az olyan finomra sikeredett, hogy automatikusan képes volt az alkotója személyiségének legrejtettebb és legjobban eltitkolt érzelmeit is átrezegtetni kristályagyába, mezonrezgések által. Onnan átvette az öngerjesztés. Mert az a mezon! Az meg igen finom dolog! Az bizony!

– Ne csicseregjél már annyit nekem, te rohadmány PROPAGÁSZ HUNBOT! Pfujozol? Jól kiszúrsz velünk! Azt ugye tudod, te vacak vasdarab, hogy ha nem sugározod a SZERIKEVITTÓRIÓT  bazdmeg, akkor nekünk annyi? Ha nem így teszel, engem kiraknak a BURA szélére, ott esz meg a ZUNIJÓSEVRÓ, centekre szednek az ügynökök, de te se jársz sokkal jobban, mert téged meg végleg lekapcsolnak, beleépítenek a KIRÁLI TÁVKIBÁL helyi sugározdájába, na, ott majd nézheted magunkat! – morogta Kispityu, aztán hirtelen bevillant valami az agyába. Nemigen veszélyezteti őt senki ezen a sugárzó, szép vidéken. A szenzorjai szerint ugyanis száz MOL távolságban – egy MOL az két néhai királi üzemanyagtöltő állomás közti távolságot, nagyjából régi mértékben 15 kilométert jelent – teremtett élő lélek nem tartózkodott már jó ideje. Egész pontosan a NAGY IZÉ óta. Régi időmértékkel ez bő elmúlttízév időtartamnak mérhető. Akkor suhant el az égig NYEHARASOPAKSHAT reaktora, magával emelve a fél, azaz majdnem háromnegyednyi HONt. Az esemény után készült a BÚRA, ez a vasbeton, acél, sokréteg üveg és ólom szerkezetű akármi, ami alatt a NAGY IZÉ óta élni kell. Kellene. Itt, a régi fejlesztési intézetben, ami alig száz MOL távolságra van NYEHARASOPAKSHAT kráterétől, itt nincs védelem, csak amit maga az épület ad. Azt még a KRIMIKIJEVBULI évében a sokketteses évben helyezték üzembe. Itt lakik Kispityu. Itt él belső száműzetésben, és tudnak róla, igen, Naffőnök SÁNYIOTPBASI irodájában tudják, hogy létezik. Hogy él, hogy ténykedik. Napi parancs, az mindig érkezik. Sajnos azonban az egyértelműen meg nem megállapítható, hogy egy önműködő program gerjeszti-e ezt a napi parancssort, vagy élő vezér? Vagy annak parancsnoksága. A parancsok olykor logikusak, hasznosak, például az önellátáshoz adnak tanácso Az egyik szerint saját ürüléked kétnaponta helyezd el a reciklátorba, majd zárd le, de adj hozzá bomlásserkentő tablettát, majd hétnaponta az ott keletkezett masszát terítsed szét. A szétterítés munkáját a királi adó által sugárzott zeneszóra a királi tulajdonú objektum körül kialakított élelmezési területen végezd el, ettől még szarabb lesz a kedved és örülni fogsz, ha végre befejezted, így gyorsabban igyekszel dolgozni! Ha ezzel elkészültél, négyhetente a korábban megtermelt, konyhai felhasználáskor tisztított krumpli héját (kizárólag a VITTORIÓ de TSUTKAFALVI fajtájút, melynek monopóliuma királi ukázban biztosíttatott anno) elültetni vagy köteles, te a királi objektumban szolgálatot tevő alattvaló. Mindegy, hogy bakter, orvos vagy tudós, ezt a cselekedetsort az előírásoknak megfelelően végre kell hajtanod! Na, ettől ment volna szívesen falnak Kispityu! Meg a fenyegetésektől, hogy a fentebb parancsoltak elmulasztása lefokozást, fogdát, súlyosabb esetekben börtönt, még súlyosabbnál fegyházbüntetést von magával. – Szopják le magukat! – morogta a napi parancs meghallgatása után Kispityu. Majd azt gondolta, ezek ott, ha vannak egyáltalán, akkor tiszta hülyék! Mert ugyan már, ki és hogyan ellenőrzi le őt? Hogyan tudnák megbüntetni? Ez különösen érdekes Kispityu esetében, akihez távol s közel teremtett lélek nem található. Ami abban az agyonsugárzott térben megél, az legfeljebb néhány SELYMESZSOLTÁNY nevű kitinpáncélos hulladékzabáló bogár. Ezek a régi csótányok mutánsai, és csak ezek bírták jól a sok PAKS mértékű sugárzást, és azon a parányi mennyiségű, a szennycsatornán a kinti világba távozó hulladékon képesek elélni. Hiába, a SELYMESZSOLTÁNY élelmes rovar! – Kurva disznó egy dolog amúgy a plutónium mint fűtőanyag egy reaktorban! Ha egyszer egy ilyen izé felsuhan és abból a sok cucc kikerül a világba, van balhé, de rendes! Csekély 24 ezer év meg még valami kicsike annak a plutóniumnak a felezési ideje, addig piszokul nem jó se fogat piszkálni vele, se zsebben tartani! Még egy féldekás darabot se belőle! Már azt is el kell fogadni pedig, hogy addig a 24 ezer évig senki emberfia egy életet nem él, legfeljebb ha mutánssá változott. Nagyon nem valószínű az se, hogy a HONÚ is ily körülmények közepette fennmaradni képes ilyen helyzetben. Hiába az is, hogy ezt királi rendeletben el is határozta legfényesebb tekintetű, legzsírosabb arcú Ő királi eszefentsége, akit úgy tisztel a népe, hogy Első Nagypockos Zsebhoki Vittorió de Csutka de Al! Hiába vannak a sugár ellen az őt hatalmon tartó Tekergő Eszme Kántorai, azaz a TEK! Addig, míg ez a csúnya anyag el nem tűnik, még sem ők, sem ő se képesek megmaradni uralkodásilag. Az Öröklét, amely felettébb szükségesnek mondott az idő múlásának legyőzéséhez, az egek urainak hála nem adatott meg nekik! Ezt a folyadékot már régebben egy bizonyos poétikus, ennek az Öröklének feltalálója, a krónikákban fennmaradt neve szerint bizonyos Laczkfyfyke, meseíróféle garabonciás valami sírból is kijönni képes Lázárnak odaadta! Felkötheti ím hát a TEK-jét, gatyáját, uborkáját, tökjét a királi fentség, az a Vittórió, nem jut neki semmi se, ami örök, se lét, csak a setét! De már hagyjuk is ezt! – mélázott magában Kispityu, aztán meg arra jutott, okosabb lesz, ha HUNBOT dolgát nézi meg.

– Az Einstein essen beléd te nyavalyás HUNBOT, hát most kezdesz el dolgozni, mikor már se fizetés, se előléptetés nem várható? Most kezded el dicsérni VITTÓRIÓT? Mikor már semmi értelme sincs? Igaz, korábban se volt, no de ezt most mellőzzük! A rozsda zárlatozza össze azt a félvezető bináris agyasat, te csúfság! Ha már életben vagy, akkor próbálj legalább kapcsolatot teremteni valamilyen más HUNBOTtal, lehetőleg élelmezésivel, mert már csak emléknek is távoli az, amikor még háromnapi rémszarvaskolbász meg egy kis adag ZSOLTÁNY nevű kitinpáncélos hulladékzabáló bogárból készített májkrémutánzat meg néhány instant vízbe elrakott folyékony zsemlye volt még a készletből! Már régen nincs a recikláltból se, mert nincs mit reciklálni se. Haj, egy jó hasmenés, az igen, abból aztán teremne! De már víz sincs. Se vitamin, se ásványi anyagot utánpótoló anyag nincs készleten. Olyan Nagyszibiri KEFEHAJPETIKETABI sincs már több, amitől okosnak látszik az ember. Itt esz meg minket valami vírus, ha bejut kintről, már csak ez ne essék meg, a frász essen belé! Hej, szegény anyám, biztos tudná, mit kell csinálni ilyen esetben! Csoda Bodri-csontot dobna fel az égbe, varázsolna síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Lenne étel-ital, jókedvem is végre, s nem kéne rímekbe beszélni, mint egy zakkant poétikus néni! Hogy milyen az a síp, a dob meg a nádi hegedű? Frász se tudja. Ma rímhányó nap van, ilyenkor, ha rímben megtéved az ember, a szálláshelyén nincs semmi nyugalma aznap éjszaka, kender. Ezt csak a rím kedvéért, jókedvem meg mélyen alvásom nedvéért, azaz be ne kelljen… – így mormolta Kispityu az aznapi komorságát, mikor a HUNBOT feléledt. Csakhogy hiába éledt fel. Hiába sugározta már a nagyvilágba

– a BÚRA amúgy is elég kisvilággá fogta vissza az egész létező HONÚt – a SZERIKEVITTÓRIÓ sugárzást, szabályos visszaverődési időben semmilyen visszajelzés nem érkezett. Csak az önműködően beállított királi TÁVKIBÁL ontotta a szokásos tempójában, azaz hárompercenként az újabb és újabb, értehetetlenél érthetetlenebb, megvalósíthatatlan utasításokat és egymásnak is olykor ellentmondó parancsokat! Kispityu fáradhatatlanul és becsülettel végigdolgozta a napot a HUNBOT mellett. Szájában a rémszarvaskolbász ízét vélte érezni. Bütykölt rendesen, fáradhatatlanul, a még jobb eredmény és a kapcsolatfelvétel érdekében. Utasított, parancsolt, átállított, utána hangolt, finomította a kristály rezgőtűt tartó nútolt klapnyi dőlésszögét, átnyervírozta a vakkantyúkat a nyaloda funkció bekapcsolása esetén, sőt még transzvidító reléket is beiktatott a HUNBOT lehető legjobb teljesítményének elérése érdekében. Mégsem kapott semmi visszajelzést kintről a legnagyobb igyekezete ellenére sem. Értelmetlen nap volt. Nem is vacsorázott, megspórolt így egy esti adagot és éhesen ment aludni. Fél órán át a vegytisztító és nukleáris közömbösítőben sikáltatta magát a HUNMOSO robotokkal. Kiégett aggyal ment aludni, önműködően megkapta a HONÚHŐSZERIKEDENAGYON napi adagot, mellé dupla adag SZERIKEVITTÓRIÓ gerjesztőt, éhség elleni anyagot és NEPOFAZZNEMKOROG nyugtatót.

Aznap éjjel az eltévesztett rímek meg a napközben 100 PAKS egységgel megnövekedett sugárzás gerjesztette lény Kispityut az ő hálóhelyén megtámadta. Ezt a lényt a kutató intézetében lévő iroda lom heves öngerjesztő módba való beállása teremtette. Kispityu hiába mondta el az imát elalváskor. Így hangzott a napi ima: „A nyavalya essen annak a redvás Csillagtúli Junijónak a belibie, ami visszanyomta a PAKSOKAT meg BÚRÁT nyomott a Zországra HONÚRA rá. Hogy cseszné meg Lőrincz Atya könnye a Zsorzszsorozsokat, meg a Migrinci-féléket és legyen meg VITTÓRIÓ akarata, miként a BURÁN belül, úgy kívül is, de azért mindennapi rémszarvunkat készítsed ki holnap is, és hagyjon békén, aki nincs velünk, nyomamdjon, aki ellenünk, mert magánosítva most már tiéd a Zűr meg az Izé is, VITTÓRIÓ, amúgy meg mindörökké sámán!” Hiába mondta el, mégis rémesen zavarosat álmodott. Ilyet, ni, hogy az intézet könyvtárában vámpírrá váltak a poétikai válogatáskötetek. Majd zúgó nyílzáporként suhanó történelmi regényhadak, bestseller cunamik, steampunk csajoknak öltözött Berkesi és Szilvási Összes Művek másztak rá. Ehhez társult a szocialista realista regények szervezett dróntámadása, ha kikerülte szocialista ifjúsági novellák záporesője, kommunizmust éltető ál-sci-fi torpedók, elfeledett érzelgős versek rózsaszín fojtogató habja tolult rá. Amikor ezek elengedték, akkor meg a gép-nemzeti öntudatvillámlások és honsirató gyászének árvízhullámai kapták el és kínozták. Így ment ez majdnem hajnalig. Mikor már múlni vélte a sorscsapás álmot, akkor meg VITTÓRIÓ által himnikus magasságúnak ítélt, értelmezhetetlen alanyú és állítmányú rockszámok, önmegvalló és vallatásra is alkalmas dicsőítő misék szólaltak meg orgonán, tekerőlanton, parasztdudán, lanton és kobozon, basszusés szólógitáron a fejében. Úgy érezte, belehal, ha ehhez még a megjelenő fehér ruhás átszellemült szüzek elhaló hangon eljátsszák és elénekelik a bolygófoglalás ősi regéjét! Az már három űrhajó idegenlénynek is sok lett volna. – Jaj, remélem, csak álmodom, csak álmodom ezt az elmúlttízévet! – sóhajtotta Kispityu, és megpróbált valami szépre gondolva normálisan elaludni. Csak visszaszól kintről holnap valami vagy valaki! Ebben reménykedett.

Közreadja: Szászi Zoltán