Bogyó Noémi regényrészlete

Bogyó Noémi regényrészlete

Marko Slavkovic felvétele

 

#házibuli

 

Csörög a vekker, nem akarok felkelni, másfél hónapja minden reggel így indul, főleg a munkanapok, hajnalig az erkélyen ülök, aztán pár óra alvás után kényszerítem magam, hogy beindítsam a reggelt. Így szoktam mondani, bár a reggelt nem kell beindítani. Zoé múltkor kinevetett, Darling, magadat kell beindítani, nem a reggelt, mondta. Eszembe jut, holnap kihozzák az új berendezést, meg elviszik a skarlátbetűmet a nappaliból. Aztán Oliverre gondolok,arra, hogy mennyire naiv vagyok: megbámul egy pasi, és mindjárt azt hiszem, hogy ez egy végzetes találkozás. Kis hülye tyúkként rögtön álmokat szövök. Vagyis szőttem. A buli estéjéig. Ez az ürességérzet mégis jó valamire. Egy ilyen tökéletes pasinak miért is én kellenék?

Annyi tökéletes nő szaladgál a világon. Például Zoé, aki egész stratégiai részleget vezet egy multinál. Én meg egy egyszerű kis snassz mezei business analitikus vagyok. Kislányként még voltak ambícióim: színésznő, csillagász és sakkbajnok akartam lenni. Mindegyik barátnőm kiemelkedően tehetséges valamiben. Niki gyerekkönyveket illusztrál, frappáns mesealakokat fest, világokat teremt vonalakkal, foltokkal, ecsetvonásokkal. Niki gyermeki lelkéhez illik is ez a foglalkozás. Panni pszichológus és jótékonykodik. Hétvégéken ingyen dolgozik egy öregotthonban. Öregkori demenciával foglalkozik, igyekszik lelassítani, mentálisan tréningben tartani védenceit. Még pótnagyit is talált magának. Zoé felsővezető. Öt év alatt álomkarriert futott be, aminek még nincs vége. Minimum egy korporáció vezéreként végzi, ha nem miniszterelnökként vagy államelnökként. Lea kutatóbiológus. Lehet, hogy ő fedezi fel a rák elleni gyógyszert. Most is valami immunerősítő cuccon kísérletezik.

Én meg? Kis csillagból fehér törpe.  Az elvárásaim voltak túlzóak? Elherdáltam a tehetségemet? Miért váltam idő előtt fehér törpévé? Miért mondtam le arról, hogy csillagász vagy sakkbajnok legyek? Lassan fekete törpe lesz belőlem. Kihúzom a belem az ágyból. Elszörnyedve nézek a tükörbe. Csak a hullafoltok hiányoznak az arcomról. Milyenek a hullafoltok? Feketék, kékek? Majd este kigooglizom.

Zombi üzemmódban működöm. Nézek ki a fejemből, kommunikálok, még a feladatokat is sorban megoldom, minden ott van, aminek lennie kell, csak Zsú hiányzik. Senki nem veszi észre. Senkinek nem hiányzok? A melóból hazaérve kiszórom a szekrényből az összes kényelmesnek tűnő szabadidőcuccot, nagy részük agyonmosott, kinyúlt, színevesztett. Győzelem, ez a Donald kacsás még használható. Anyától kaptam a 20. szülinapomra, mert kiskoromban szeretem a Donald kacsát, azt, hogy közben felnőttem, észre sem vette.

A jógacentrum az ötödik emeleten van egy Sztálinra emlékeztető szocialista épületremekben.

Az elvtársak álmukban sem gondolták volna, hogy ötven év múlva az ötödik emeleten jógaoktatás lesz, Sztálin mellszobrait Buddhaszobrok fogják felváltani, a sarló, a kalapács és a vörös csillag helyett pedig festett mandalák és elefántos faliszőnyegek fognak lógni a falon. A hallban megcsap a füstölő édeskés illata, a recepciós pulton mécsesek égnek, virágos nadrágú, fehér trikós lány fogad. Namaste, köszönök vissza. A földön indiai mintás szőnyeg, párnák, puffok.

Niki mindjárt jelnek venné, egy héten belül kétszer kopogott be az életembe India, motívumaival, illatával és mandaláival. Niki szerint nincs véletlen. Ülök a Donald kacsás pólómban. Kicsit feszélyezve érzem magam, sorra jönnek a csajok, speciális, legalábbis annak tűnő jógacuccokban. Ismerik egymást, tegeződnek, nevetgélnek, lassan foglalt az összes puff és párna. Mellém is leül egy hölgy, jó negyvenes. Nyaralásról beszélgetnek. Hallgatom őket, láthatatlan vagyok. Megjön a jógaoktató is, Jana. Szőke, ötven körüli. Fiatalos, rugalmas a járása, mint egy macskának. Erről Oliver jut az eszembe. Oliver már biztos Zoéval borozgat valahol a belvárosban, jókat dumcsiznak üzleti stratégiákról Shakespeare-ről és a huszadik század zeneszerzőiről.

Jana odajön hozzáam, bemutatkozunk, kérdezi, voltam-e már jógaórán, nem, rázom a fejem, magyarázza, ez más lesz, nem hagyományos, mert az ő jógaórái tematikusak. Most ez egy női ciklus, minden órát egy-egy hindu istennőnek szentel. A legvégén angyalkártyából húzunk, kacsint sokatmondóan. Most már értem, miért csak nők várakoznak. Kinyílik a nagyterem ajtaja, lassan szállingóznak kifelé a résztvevők, férfiak, nők vegyesen. Gondolom, ők nem női istennős jógán voltak. A terem nagy ablakain besüt a lemenő nap, leghátul terítem le a jógamatracomat.

Törökülésben, légzőgyakorlattal kezdünk, aztán jönnek az ászanák. Jana segít, minden új gyakorlatnál beállít a helyes pozícióba, magyaráz, dicsér, mondja, hogy olyan vagyok, mint a gumibaba, jó értelemben, teszi hozzá. Tetszenek a gyakorlatok, minden mozdulattal belső terek keletkeznek a csigolyák, forgók, izmok, szervek között, feloldják a belső feszültséget, mintha mindez eddig csak azért lett volna, mert egymásba voltak préselve a szerveim, a csigolyáim és a sejtjeim. Hallgatom Janát, ahogy mesél, Szítáról, a Földanya gyermekéről. A mese után körbejár, kártyából húzhatunk, csak egy lapot, mosolyog. Elolvasom a kártya üzenetét: „A sötétség elől nem bújhatsz el. Átmehetsz rajta lassan, sietség nélkül, érzékelve minden rezdülését, éber vándorként lelked tájait járva.”

Jana újra körbemegy. Fehér rózsaolajat csöppent a tenyerekre, nekem a fülembe súgja, hogy dörzsöljem össze a kezem, szívjam be az illatát. Követem az utasítását. Fehér ködfátyolba burkol, a gombóc eltűnik a torkomból, az ürességérzet és a fásultság is elillan, mintha visszamennék az örökkévalóba. Ilyen kevés elég a megnyugváshoz? Pár tornagyakorlat, pár csepp illóolaj? Van remény. Mire leérek az ötödikről, újra ott a neutroncsillag a torkomban.

Reggeltől stresszben várom a szállítót. Nyolcra ígérkezett, még csak hét óra. Tegnap hosszú idő óta nem borospohárral a kezemben akartam elaludni. Hazajöttem, lezuhanyoztam, bebújtam az ágyba, meditációs könyveket nézegettem a neten. Aztán belém állt a félsz. Öntöttem magamnak egy pohár bort, kiültem az erkélyre, rágyújtottam egy cigire. Majd még egyre és még egyre. Reggel fájdalomra ébredtem, azzal a nyugtalanító tudattal, hogy nemsokára ajtót kell nyitnom egy idegen férfinak. Nem csak ajtót kell nyitnom neki. Az otthonomba is be kell engednem. Nem nyugtat meg az a tény sem, hogy ezzel a vörös kanapé örökre eltűnik az életemből. Bekapcsolom a rádiót, hangosabbra tekerem. A Scorpionsztól játszák a Wind of change-t. A Szlovák Rádió mindig tudja, hogyan kedveskedjen nekem egy alkalomhoz illő dallal.

Csöngetnek. Pánikba esem, hevesen dobog a szívem, szuper, éljen a szívritmuszavar. Nagy nehezen felveszem a kaputelefont. Hallózok, de nem szól bele senki. Kopogtatnak. Mint kislánykoromban, megkérdezem, ki az. Carlos. Teljesen össze van törve, ömlik belőle keserűség, szerte dobálja a kezeit, tépi a haját. Nem hiszek a fülemnek, csoki Maggy olajra lépett a sugar daddyvel. Shit, shit, shit, mondom. Kávét töltök neki, tej és cukor nélkül, igazi mérget, meg reggelit készítek magunknak, kiflire vajat kenek, eperdzsemmel. Carlos szereti. Eltart egy ideig, míg összeáll a kép, míg megértem, hogy a sugar daddy Oszkár, hogy Oszkár miatt hagyta ott csoki Maggy Carlost, vagyis inkább a pénze miatt, gondolom, a villája, a jachtja, a szuper kocsija és további drága kiváltságok kedvéért. Hányingerem van, rá sem tudok nézni a dzsemeskenyérre.

 

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.