Lőrincz Csongor: Határpolitikák. A Sinistra körzet egyik fejezetéről
(tanulmány)
Bodor Ádám méltán híres regénye, a Sinistra körzet kapcsán már közhelynek bizonyul az a recepciós megállapítás, miszerint a szöveg egyes rétegeit átjárja a többnyelvűség effektusa, kezdve a (magyarban fonetikusan eltérő jellegű) címtől a Bodorra oly jellemző heteroglosszia jellegű névadási gyakorlatig. Ez a jelenség ezekben a mondhatni kézzelfogható példákban elvontabb síkon a regényre jellemző határidentitás, határképzetek kapcsán értelmeződött.1 Kézenfekvő ezek alapján azonban felvetni a kérdést, hogy a többnyelvűség, az inter-, multivagy transzkulturalitás hibridizációs tapasztalatai milyen összefüggésben állnak a (nyelvi) határok konkrét, eseményszerű megtapasztalásának, tagolási funkcióinak és létmódjának, (újra)beíródásának és transzgressziójának kérdéseivel – összefoglalóan a fordítás, a translatio kihívásaival. Ilyen fordítási aktusok és benne a különböző határ(vonás)ok tagoló, széttagoló effektusainak textuális szempontú vizsgálata adhat meggyőzőbb választ a fenti kérdésekre vagy tematizálhatja egyáltalán kielégítő módon nyelviség és határ(tapasztalatok) viszonyát, ezek irodalmi szimulációját és reflexióját. Hogyan literalizálódik tehát a határ toposza vagy alakzata és ennek latenciája a szövegben? Miként sokszorozódik ebben az összefüggésben a határ maga?
E célok beváltásához elengedhetetlennek tűnik konkrét szövegegységek alaposabb vizsgálata, interpretációja (sajnos ez eddig kevésbé jellemezte az idén harminc éve megjelent regény recepcióját), azért is, mert a fenti problematika nem pusztán szinkron értelemben vagy állapotszerűen jellemzi a regény szcenografikus és motivikus szövetét. Amely általános állapotszerűséget csak mintegy konstatálni vagy leolvasnia kellene az értelmezőnek a regényszövegről, eközben szemmel látható módon nem vállalva különösebb hermeneutikai, interpretációs és szövegolvasás-módszertani kockázatot. Ehhez képest a szöveg egyes részeinek, itt: novellisztikus egységeinek alaposabb olvasása arra világíthat rá, hogy mindezen viszonylatok (a határképzetek körüli összefüggések) mint szövegbeli és szövegi történések és dinamikák jeleneteződnek, nyitott végkimenetellel is a jelentésképződés síkján. Éppen a határt sosem lehet pusztán csak konstatálni, hanem újra-beírásának vagy akár felszámolódásának kölcsönös, kettős eseményét kell olvasni. Az értelmezésnek ezt a dinamikát kell követnie (inszceníroznia), mondhatni ki-betűznie, nem pusztán úgyszólván konstatív módon leolvasnia a regény szövegének egyes izolált, legfőképpen izotopikus szintjeiről. Vélhetőleg csak így válhat valóban irodalmi érdekű értelmezéssé, amely nemcsak tudósít valamiről a szövegben, hanem valamiképp meg is változtatja azt, ezután másképpen, bizonyos fokig irreverzibilis módon tapasztaltatva meg magát a szöveget, ennek olvasói érzékelését, következésképpen a szöveg lehetséges értelmét, potenciális jelentéseit.
Az 5. fejezet, amely a (Mustafa Mukkerman kamionja) címet viseli, tartalmazza alighanem a legkifejezettebb nyelvi reflexiókat a regényben. Sőt, nemcsak a regénynek, de alkalmasint a teljes magyar irodalomnak egyik legmesteribb novellájáról lehet szó. Minden olvasó számára emlékezetes a korpulens, állítólag „hatszáz kilós” török-német kamionsofőr megállítása, valamint megmotozása Sinistra egyik határátkelőjén, „az ukrán határon”,2 és ennek tágabb jelenete, különböző verbális effektusai, benne nem utolsósorban Mukkerman nyelvi kompetenciájának vázolása, ám ebben magában az egyéni (idegen) nyelvi képességeken túlmutató mozzanatokkal. Mielőtt a megállítási és megmotozási jelenet részletesebb vizsgálatára sor kerülne, már általánosságban megállapítható, hogy a fejezet a nyelv(iség) reflexióját a határon vagy határként, a határvonás valamiféle politikájában szituálja. A nyelv – legyen az első szinten egy konkrét szereplő idegen, a „körzet” nyelvét elsajátító kompetenciájának (vagy emez disszimulációjának) inszcenírozása – reflexiója tehát nem akárhol, hanem a nyelvi-politikai határon, ennek szcenográfiája által meghatározva, a határellenőrzés rituáléjának háttere előtt történik. Sőt, további keretezése lehet az eseménynek a – bőségesen részletezett – természeti háttér, illetve ennek feszültsége, interferenciái a kulturális-politikai referenciákkal, illetve kóddal.
A fejezet már kezdetben is a határvonás, az elkülönítés, az egészségügyi karantén biopolitikai motívumával indul: Valentin Tomoioaga, a fényképész megbetegszik (a regényben külön, saját ágenciával bíró „tunguz náthában”) és Coca Mavrodin ezredes, a körzet afféle kormányzója az én-elbeszélőt, Andrej Bodort bízza meg helyettesítésével. Az én-elbeszélő tehát mintegy véletlenszerű körülmények között, úgymond „a kiszámíthatatlan asszonyi szeszély műve” (45.) következtében válik helyettessé, tulajdonképpen autorizálódik (gépi-technikai értelemben is vett szem)tanúvá3 és közvetett módon narrátorrá (finom áthelyezése ez az elbeszélői pozíciónak, illetve autoritásnak és narratív tudása, valamint kompetenciája feltételrendszerének). Neki kell lefényképeznie, felvennie a Mustafa Mukkerman megállítását és ellenőrzését a határon, amihez „egy Konica és egy mordály Canon” (uo.) szolgáltatja a rögzítéstechnikai eszköztárat. A narrátori tevékenység szuverenitását illetően ironikus kommentár lehet a következő viszonylagosító megjegyzése Mavrodinnak, függő beszédben (!) visszaadva: „Nem baj, ha nem értek a dologhoz nagyon, mondta, ezek szinte maguktól mindent elvégeznek, csak egy megbízható, érzékeny ember kell, aki kezében tartja őket, kicseréli időnként a filmet, és nyomogatja a gombokat.” (uo.)4 A helyettes én-elbeszélő tehát „megbízható” narrátor volna (noha ennek a megbízhatóságnak a garanciáit a helyettesi megbízás mellett tulajdonképpen a vizuális médiatechnikának delegálva, ezáltal mintegy fel is mentve ennek kezelőjét – egy következő szinten mint én-elbeszélőt – a hamis tanúzás terhe alól). Külön kérdést fog jelenteni ennek fennállása a későbbiekben. Nem teljesen mellékes még ez előtt az sem, hogy Mavrodin Andrejt a regényben szintén motívumszerű szerepbe hozott módon, papírcetlik útján értesíti „név szerint[i]” meghívásáról az ezredesi audienciára, amely cetlik ugyancsak a határtoposz liminális terét figurálják vagy rajzolják ki: „egy reggel ott zizegtek a zsákpapírból tépett, szénnel telefirkált fecnik a gyümölcsbegyűjtő közelében, villanypóznákon, kerítéseken, út fölé hajló faágakon, rajtuk a felszólítás: ’Siessen, Andrej, várja magát Coca kisasszony.’” (uo.)
A feltartóztatásra időbeli értelemben is határon, a tél beköszöntekor, sőt különös, szürreális időjárási körülmények között kerül sor, egyszerre havazik és villámlik („Váratlanul az ég is megdördült, és bár a függönyökben érkező sűrű hóesést a villámok fénye átmeg áthasította…”, 47.). A határjelző sorompót előbb „egy határőr” látja el külön jelzéssel („biztonságból piros fénnyel égő viharlámpást akasztott a sorompóra…”). Ám ez nem elég, maga Coca Mavrodin sétál előre „lassan” „a sorompóig”, és könyököl rá, mintegy önnön személyével korporealizálva a sorompót, áttételesen magát a határt. Ugyanakkor ennek temporális konstitúciója is fontos, az a pillanat, amikor az általa várt kamion fényszórói ráíródnak „a havazás kárpit”-jára (afféle kelet-európai „figure on the carpet”-ként), átvilágítják, megjelölik azt, az alakká válás ígéretét hordozva magukban („Egész hóesés alatt a kék-sárga vasrúdra könyökölve várakozott, nehogy véletlenségből is elmulassza azt a pillanatot, amikor a túloldali szerpentineken átderengenek Mustafa Mukkerman fényszórói a havazás kárpitján.” 48.).5 Ez az alakká válás – akár a másik mint (várva várt) ellenség alakja – tagolja mintegy a természeti esemény homogenitását, határt vagy alakot nélkülöző dimenzióját – mélyértelmű emblémája lehet ez a természethez és a politikumhoz való viszony szinkron jellegének, sőt kereszteződésüknek, kettős kötésüknek. A szuverén saját testével jelöli ki, territorializálja a határt, mintegy eggyé válva azzal („Szép lassan rá is ugyanannyi hó rakódott, mint közelében a homokos ládára, a sorompó bakjára.”). Ez a testet öltött határ hajazhat a szuverenitás mint „nomosz empszükhosz” (megtestesült törvény) fogalmára, ami Agamben elemzése szerint ugyanakkor strukturális kapcsolatban áll a kivételes állapottal, amennyiben „szuverén és anómia azonosságának formáját” ölti magára.6 A határ újólagos megvonása, a „határolási gyakorlat” szuverén aktus, a szuverenitás maga ez: a határ megvonásának, beírásának képessége, hatalma, ágenciája (legalábbis a 19. század óta), amelynek révén a szuverén mint aktőr nyilvánul meg.7 Ezen túl ilyenkor azonban „maga a határ is játékban lehet”,8 maga a határ a tét. A döntés a határon történik, ugyanakkor a határról dönt9 (ilyenként performatív struktúrát kirajzolva vagy ilyenként megvalósulva). Ez egyúttal azt is jelenti, sosem pusztán határvonalról, „lineáris határok”-ról,10 de határzónáról vagy -sávról, sajátos hibrid jellegű liminális térről, „’határ’ és ’territórium’ mennyiségi viszonyának megfordításáról”11 van itt szó.12 A határ továbbá egyszerre cselekvési és tudati tér, a határmegvonás vagy -tételezés valamilyen aktusa és szimbolikus-reprezentatív dimenzió is.
Mennyiben sikerül a határ tételezését a határokon keresztül közlekedő kamionsofőrrel szemben vagy (habituális, sőt időben pontos: mindig csütörtök délben esedékes) áthaladásának apropóján demonstrálni, újra-beírni a határt és ezáltal realizálni a szuverén performatív fölényét? Miként fordítja le vagy át a szuverén ezt a helyzetet a kivételesség terébe, „az anómia zónájába”?13
Ez a határ a természeti jelenség, itt a táj rajzolatainak, illetve a hóesés kulturális-politikai határokkal szemben indifferens dimenziója kulturális determinálásának vágyát is játékba hozza. A politikai jellegű határvonás mintegy merőleges a természeti környezet ilyetén határokkal szembeni indifferenciájára, a természeti erőkkel szembeni ellenállás archetipikus képébe torkollva: „Egész hóesés alatt a kék-sárga vasrúdra könyökölve várakozott, nehogy véletlenségből is elmulassza azt a pillanatot, amikor a túloldali szerpentineken átderengenek Mustafa Mukkerman fényszórói a havazás kárpitján. Csak az arca elől időnként ellobbanó pára jelezte, posztóba csavarodva egy lény gunnyaszt szemben a tüskés, ellenséges széllel.” (48.) A szimbolikus határvonás egyként metaforizálódik a hóesés és a szél határok közé nem illeszthető mozgásának síkján.
Fontos ugyanakkor, hogy természeti és politikai határ nem esnek egybe, hanem interferálnak egymással, így konstituálva az említett határsávot, a határt mint zónát. Láthatólag kevésbé sikerül azonban manifesztálni a „nomosz empszükhosz”-t ebben a natúrában, amennyiben Mavrodin feszült őrködése is eltűnik a hóesés indifferenciájában, eggyé válik azzal: „Szép lassan rá is ugyanannyi hó rakódott, mint közelében a homokos ládára, a sorompó bakjára. Prémsapkája fölött kicsi örvény kavargott, a végén szinte észrevétlenül a vállára szállt egy madár.”14 Mondhatni ez a szuverén első veresége (legalábbis fogalmazzunk egyelőre így) szuverenitásának és határbeíró vagy -fenntartó potenciájának megnyilvánítása közben.
Az esemény fölötti szuverén rendelkezés kardinális tényezője így előbb a vizuális rögzítés technikája lesz, amelyet tehát Andrejnek kell kezelnie. Attól a pillanattól kezdve, amikor Mukkerman letekeri „maga mellett az ablakot” és „[E]lképesztően hatalmas, zsákszerű, kerek és csupasz karjá”-nak, „ökölbe szorított” (49.) kezének sajátos integetésével üdvözli a rá váró karhatalmistákat.15 Ekkor kapja Andrej az utasítást Coca Mavrodintól, hogy kezdheti a felvételeket: „Belekukkantottam a keresőbe, s a telepingált kamion, a sofőr, a két szürke gúnár a két dobermannal mindjárt életre kelt kicsiben, a matt üvegen.” Az egész jelenet tehát végső soron a szuverenitás matt üvegében, kicsinyítő tükrében reprodukálódik. Ebben a (mediális) perspektívában kellene a sofőr szokványos áthaladásának kivételes helyzetté változnia, kivételes állapotot produkálnia, ilyenként rögzülnie. Sőt, a sofőr kommunikatív aktusainak hermeneutikai determinálása, legalábbis dekódolása válik a későbbiekben problémává. Az egész jelenet, sőt fejezet összetett játékot visz színre metafiguratív vagy metahermeneutikai síkon is – akár önnön olvashatóságát reflektálva.
Mukkermannak le kell vetkőznie „a parancsnoknő kérésé”-re, amelyet ennek segítői, a szürke gúnárok közvetítenek a sofőr felé (egyébként éppen a „félreért”-és elkerülése végett). A kamionsofőr szó szerint csupasz életként manifesztálódik a szuverén számára. A geopolitika biopolitikába megy át: phüszisz és nomosz itt tehát szó szerint szembesítődnek egymással, éppen a szuverén kivételesség horizontján. Ebben a korporalitásban kellene megkeresni azt az elrejtett tárgyat, amelyről „a lengyel elvtársak” értesítették Mavrodint, ugyanakkor nem árulva el, mi is lenne Mukkerman rejtegetnivalója konkrét értelemben. Ez a – várt eredménnyel nem járó – keresés ismét az olvasás hermeneutikai műveleteinek ironikus-groteszk allegóriája lehet, amelynek kommunikatív síkja is inszcenírozódik a szövegben, kifejezett ambiguitáseffektusokat hozva magával. Nem utolsósorban ebbe a kontextusba sorolható analóg módon Andrej viszonya a kereskedelmi szállítást lebonyolító sofőrtől ajándékba kapott Kinder-tojáshoz: „Szerettem volna fölbontani az ajándékba kapott Kinder-tojást, hogy ugyan miféle elmés kis apróság rejtőzik benne, de ősz vége lévén, korán sötétedett, ezeket a kellemes perceket másnapra halasztottam.” (55.) Az elbeszélés nem ejt szót végül az „elmés kis apróság”-ról, az olvasó nem értesül a kommerciális jelölő jelentéséről, egyáltalán szemantizálhatóságáról, ezek szó szerint elhalasztódnak (akárcsak tehát a Mukkerman korporális bőrlebernyegei közé rejtett tárgyról, vagyis sem a bioszban, sem a kulturális artificialitásban nem lelhető fel az a jelölt, amire Mavrodin – és az olvasó – ácsingóznak).
Mukkerman testisége a leírásban éppen excesszív korporalitásának köszönhetően lényegében felöltözött testiséget jelenít meg, reflektálva a nyelvhasználat katakrézis-szerű jellegére: „Mint valami lankadt szárnyak, Mustafa Mukkerman válláról, lapockájáról, derekáról remegő húsok, lebernyegek csüngtek. Már ha azokat bárki még vállnak, deréknak merné nevezni.”16 (kiem. – L. Cs.) Ugyanakkor ennek a testiségnek a leírása (más pontokon is) a sofőr korporalitását éppen azokkal a húsokkal vonja analógiába, amelyeket szállít. Vagyis ezen a síkon testiségének leírása jelentéstanilag és tropológiailag mintegy remotiválódik (noha egyik esetben élő, a másikban már nem élő húsokról van szó).17 Ugyanez sűrítődik bele a „lebernyeg” kifejezésbe, amely ugyan textíliát jelent („bő, könnyű ujjatlan köpeny”; „ruhadarab elálló, lebegő része” jelentésében), ugyanakkor a „lebeny” szóból származik, amely eredetileg „szarvasmarha álla alatt lelógó húsos bőrt”, „némely szerv karéjosan elkülönülő részét” jelentette (vö. „tüdőlebeny”).18 Vagyis a kifejezés egyszerre vonultatja fel az animális-biológiai és kulturális jellemzőket, mintegy ingázik ezek között. Bízvást feltételezhető, hogy itt ismét igazi fordíthatatlanságeffektus működhet e kettős jelentés nézetében.
Éppen ez az excesszív testiség öltözteti fel a sofőrt tehát, olyannyira, hogy „a hús fodrai, redői” lényegében megvonják magát a szuverén határvonási, egyszersmind hermeneutikai kísérleteinek, a „szuverenitásjátszma” hatókörétől. E testnek tulajdonképpen nincsenek határai, önmagában sem, amennyiben egyes testrészei nem különböztethetők meg, továbbá környezetére gyakorolt hatása is ezt a benyomást erősíti („Remegett közelében a levegő is, és a hó szemlátomást olvadásnak indult körülötte.” 49.). Mukkerman tehát deterritorializálja a határt több értelemben is, korporális, szimbolikus és performatív síkon, ahogy ez az alábbiakban láthatóvá válik.
Az igazi kihívást azonban nem annyira Mukkerman vizuális megjelenítése támasztja a szereplők és maga az elbeszélés számára (ezt a fényképezőgépként is működő narrátori tekintet mintegy elvégzi), hanem szavai jelentésének, szemiodiverzitásának19 rögzítő-lejegyző determinálása. Ez az elbeszélés finom nyelvi-mediális önreflexiójának struktúramozzanatát is jelezheti. A szavak nem utolsósorban jelentéstani fixálása, olvasása láthatóan határokba ütközik:20 „Coca Mavrodin előbb félrenézett, majd hirtelen rám pislantott, hogy leolvassa az arcomról, jól hallott-e. [Mustafa Mukkerman azon mondatáról van szó, amelyet a parancsnoknő – persze ugyancsak ironikusan is érthető – szabadkozására a levetkeztetés miatt válaszol: „– Engem kellemesen érint a dolog – mosolygott Mustafa Mukkerman, a sofőr. – Amúgy is meg szerettem volna mutatni maguknak a pucámat.”] Zsebéből kihegyezett tintaceruzát vett elő, mintha a tenyerére vagy a levegőre akarná írni, ami elhangzott. A két szürke gúnár is nyújtogatta nyakát az elszálló szavak után.” (50.) Itt a szuverén – a „nomosz empszükhosz”, az „élő törvény” metaforikus kudarca után – mintegy az „írott törvény”, a „gramma” (ami egyébként alárendelődik az élő törvénynek)21 diszpozitívumához nyúlhat. A parancsnoknő ceruzája ezután állandó motívumává válik a jelenetnek, a következő oldalon, ugyancsak Mukkerman obszcén-exhibicionista mondata után („Amikor a tökömet vakargatják nekem, én azt nagyon élvezem.”):22 „Coca Mavrodin ceruzáját remegtette ujjai között, a két gúnár pedig nekilátott a testi motozásnak.” Végül a motozás negatív eredménynyel zárul, Coca Mavrodin pedig zavarában ismét Andrejhez fordul, ezúttal verbális módon: „– Maga is úgy találja, hogy vigyorog? – villant rám Coca Mavrodin. – De hát vajon mi az ördögöt?” Vagyis itt már mondhatni a vizuális érzékelése, illetve általános szemiotikai kompetenciája is elbizonytalanodik a szuverénnek. Ráadásul Mukkerman meghallja a kérdést és Andrej helyett válaszol: „– Egyrészt – válaszolt helyettem Mustafa Mukkerman, aki a kérdést meghallotta – szeretek jól kinézni fényképeken. Azonkívül én ezt az egészet megálmodtam. Azért most sajnos nincs is nálam az, amit maguk keresnek.” (52.) Maga a túsz ejti mintegy túszul a nem neki szánt megnyilatkozást. Ez a – többrétegű, többszörösen eltérítő, túszejtő hatással bíró (véletlen meghallás – válaszolás – más helyett válaszolás) verbális aktusból fakadó – kudarcélmény jelenti a parancsnoknő lejegyzési-olvasási műveleteinek végét: „Coca Mavrodin a szürke gúnárokra meredt, futólag talán rám is vetett egy röpke pillantást, aztán a ceruzát, amivel pedig bizonyára készült valamire, egy roppantással kettébe törte, darabjait a hóba hullatta.”23 A vizuális rögzítése a jelenetnek tehát mit sem ér, ha a tulajdonképpeni verbális aktusok (és ugyancsak kommunikatív értékkel bíró mimika, a mosolygás) értelmezhetősége, olvashatósága, jelentéssel ellátása, lefordítása kudarcot vall (ahol is a fordítás „a releváns modelljé”-nek kijelölése vagy meghatározása a szuverén előjoga volna).24 A jelentés rögzítésének vagy a fordításnak a csődje ezeket a szavakat és mimikai gesztusokat sajátos kísértetszerűséggel ruházza fel, „az elszálló szavak”, a potenciális vigyorgás pontosan ilyen verbális és szemiotikai kísértetek, amelyek megvonják magukat mind az értelmezés egyértelműsítő műveleteitől vagy a fordítás végbevitelétől, mind a lejegyzés operációitól. Pontosabban: a valamiképp mindig is megnyilvánuló fordítás (mimika, szavak értelmezése) következtében a határ innenső része (itt például: a szuverén testi reprezentációja vagy a gramma eszköze) válhat fikcióvá, nem pusztán a határon túli dimenzió. A nyelv szemiodiverzitása nem írható, pontosabban írhatóság és nem-írhatóság határvonalának meghúzása nehézségekbe ütközik és tulajdonképpen fikcionalitásgenerátorként működik. Ez a liminális ingadozás fikciót vagy fikcionalitáseffektusokat termel – liminalitás és fikció Bodornál mélyen összefüggnek.
Fenti értelmezés könnyen a parabolikusság vagy allegorikusság látszatát kölcsönözhetné a Bodor-szövegnek, ha ez megállna az imént tárgyalt ponton. A fejezet azonban tovább hatványozza a tárgyalt jelenet egészének értelmezhetőségi dilemmáit. Coca Mavrodin némileg később, Andrejt annak lakóhelyére fuvarozva megemlíti utóbbinak, Mukkerman feltartóztatása és megmotozása egy előre eltervezett „gyakorlat” keretében történt „a lengyel kollégákkal”. Ezzel Andrej – éppen mint (én-)elbeszélő – egy megrendezett eseménysor tanúja, fényképészként rögzítője lesz, talán valamiféle „fake news” előállítója (anélkül, hogy eredetileg tudott volna minderről). Különös, hogy Mavrodin mindezt saját korábbi kifakadását („Legközelebb majd meglepem – mondta. De nagyon.”) visszavonva „árulja el” Andrejnek („Én tudtam a legjobban, nincs nála semmi. Nehogy elhiggyen rólam ilyesmiket […] Dehogyis sejtette. Ezt a fontos dolgot tőlem tudta meg most, hogy elárultam magának.” (54.) Ezzel a határ(vonás) döntést illető lehetőségfeltételét25 reklamálja magának a parancsnoknő, önmaga vonatkozó „aktőr-voltát” igyekszik fenntartani vagy biztosítani. A hermeneutikai síkon pedig: a szuverén értelmező eszerint tehát az volna, aki tudja, hogy „nincs semmi” a szövegben,26 ennek bizonygatásával menthetné meg szuverenitását. A jelenet olvashatósága azonban ettől ugyanannyira ambivalens marad, hiszen több jelzés úgy is értelmezhető, hogy Mavrodin éppen hermeneutikai autoritásának és politikai szuverenitásának viszonylagosulását igyekszik mentegetni vagy visszafordítani, hétköznapiasan szólva: arcvesztését kompenzálni alárendeltjei előtt. Méghozzá – agonális módon – Mukkerman testies vagy önmaga testéről való deiktikus tanúskodásával, ennek sajátos szuverenitásával szemközt. Ugyanakkor egyrészt Mavrodin tudja vagy sejti, mit „pendített meg” Mukkerman négyszemközt Andrej számára (hogy magával vinné a Balkánra), másrészt a sofőr egyik kijelentése is illik a gyakorlatszimuláció, a mimikri narratívájába („Ugyan. Csak betanult szövegeket mondok.”). Jelentéses innen nézve az a mód is, ahogyan Mukkerman magyarázza a „vigyorgását” vagy mosolyát: szerinte ez csupán azért volna, mert „szeret jól kinézni fényképeken”. A mosoly mimikájának alapvető ambivalenciáját, „a távolság őrzését a kifejezéshez a kifejezésben”, „az önmagához és a világhoz való distanciával” történő „játsz”-ást és ennek révén „e distancia megmutatását”27 a szereplő megnyilatkozása szimpla vizuális nárcizmusba fordítja át. Aligha valószínű azonban, hogy Mavrodint ez a deklarált nárcizmus irritálja, sokkal inkább a mondott (a feltartóztatás hivatalos eseményétől felvett) távolság, az ezzel űzött játék és ennek révén magának a distanciának a megmutatása, kifejezése – és éppen a fényképezési szituációban, hogy ne mondjuk: a fényképen vagy fényképként! Így játssza ki a médiatechnológiai rögzítés forgatókönyvét a sofőr – másrészt viszont mindez akár annak része is lehet (amit például az támogathat, ahogy Mukkerman valamiképp meghallja Mavrodin Andrejhez intézett kérdését). Legalább három, illetve négy referenciális sík feltételezhető a történések alapjaként: Mukkerman feltartóztatása 1. minden további nélkül is bekövetkezhet, amennyiben a sofőr habituálisan mindig egy bizonyos időpontban lépi át a határt, 2. a lengyel elvtársaktól kapott füles (konkrét, egyedi referencia) miatt állítják meg, ezen belül pedig 3a. meglepetésként éri Mavrodint és segítőit az, hogy a sofőrnél nincs semmi, illetve 3b. ez az eshetőség is a megrendezett cselekmény, a mimikri része. Innen nézve kardinális kérdés marad tehát, mit is rögzítenek az Andrej által készített fényképek (és allegorikusan maga az általa produkált narráció), a vizuális medialitás egyáltalán bírhat-e nyelvtől független jelentésekkel (a Mukkerman szerint az ablakon levegőként vagy levegővel együtt bejövő nyelv motívuma itt külön jelentéses lehet). Főként, hogy maga a történéssor is már eleve megrendezett esemény, mimikri (mai nézetből: akár „fake news” célokra készített felvétel) is lehet, nem pusztán nyelvi tálalásában válik azzá. Itt ha fenntartjuk a 3a. lehetőséget, akkor a narratíva olyan referenciális rekonstrukciója is elképzelhető, miszerint Mavrodin a fotózás révén próbálta volna dokumentálni, demonstrálni Mukkerman lelepleződését, e várakozása viszont semmisnek bizonyult (nem találván nála semmit), ami a metanarratív síkon Andrej mint én-elbeszélő autoritásának és kompetenciájának látványos viszonylagosításaként, ironikus fénybe állításaként mutatkozik meg. Ám ugyanakkor a 3b. lehetőséget Mavrodintól – utólagos (!) verbális úton – tudja meg Andrej és az olvasó, aminek és akiknek hitelt kölcsönözni ugyancsak nem magától értetődő. E több példán szemrevételezett potenciális disszimulációval szemközt a fejezet értelmezhetősége a jelenet referenciális keretfeltételeit és a szuverenitás valódi mibenlétét, hatótávolságát, autoritását tekintve teljességgel eldönthetetlen marad. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez az eldönthetetlenség a politikai-teológiai metaszinten a szuverén szempontjából éppen kivételes állapot („valódi” megállítás) és nomosz (mimikri mint megrendezett gyakorlat) elválaszthatóságának felfüggesztéseként is értelmezhetővé válik.28 Mindenesetre magának a novella műfajának a keretezését érinti ez a bonyodalom: a történéssor kauzális viszonylatainak ambivalenciája egyúttal az időbeli viszonylatok determinálását teszi többértelművé, együtt a narratív autoritás mibenlétének mérlegelésével.
A szöveg tehát metareflexív, sőt metapoétikai síkon operálva viszi végbe azt, amiről beszél: a jelentés megtalálásának problematizálását, benne (például) egy parabolikus jelentés felkínálásával, majd szertefoszlatásával (majdhogynem kafkai, bár a prágai szerzőhöz képest kevésbé explicit módon).29 Különleges teljesítménye nem utolsósorban abban áll, hogy a tematikus síkon mozdíthatatlanként, inert masszaként bemutatott Mukkermant a jelentés determinálásának műveleteit érő kudarc összefüggésében légies, megfoghatatlan kísértetként teszi illékonnyá vagy akár fiktívvé (így a „lebernyeg” kifejezés eredeti igei töve, a „lebeg” kezd aktiválódni a szöveg – olvasásának – tudatalattijában). Különösen, hogy a „levegő” jelölő – amelynek fontos szerep jut a fejezet önreflexív viszonylataiban – pontosan a „lebeg” szóból ered („lebegő ég”), annak folyamatos melléknévi igeneve.30
Ez a paradox-oximoronszerű struktúra természetesen megfelel Mukkerman létezési módjának, a transznacionális, határokon áthaladó, állandóan mozgásban lévő kamionsofőr figurájának. Aki ráadásul poliglott személynek is tűnik, amennyiben Mavrodin és Andrej benyomása szerint nagyon jól beszéli a körzet nyelvét. Továbbá jellemzően nemzetközi-globális (kommerciális) jelölőkkel operál Andrejnek átnyújtott ajándékával („egy csomag Kent”, „egy kicsi celofánzacskó Haribo gyümölcszselé”, „egy Kinder-tojás”, 52.). Egyszersmind a nyelv, ezen belül vagy erre merőlegesen a fordítás (fordíthatóság) kommodifikációját, áruértékként történő reprezentációját is nyújtva.31 Éppen ebben a kontextusban azonban nem felejthető el, hogy az elbeszélés nyelve olyan kifejezésekkel illeti (nem csak) Mukkerman figuráját, amelyek idiomatikus képződöttségükben lefordíthatatlanok maradnak más nyelvekre. Vagyis a nyelv általi jelölése, artikulációja a mégoly nemzetközinek, legalábbis többnyelvűnek ható Mukkerman figuráját olyan szemantikai hozzáférhetőségben szituálja, ami korántsem marad közömbös vagy pusztán konstatív jellegű e mégoly nyelvek közötti vagy fölötti protagonista vonatkozásában, hanem eredendően meghatározza annak paradigmatikus értelmezhetőségét, például a természet-kultúra összefüggésben.
Legkésőbb ezen a ponton tehát szemügyre kell venni a Mukkerman körül csoportosuló, jellemzően párbeszédekben felbukkanó reflexiókat, amelyek a nyelviségre, a(z idegen) nyelv állítólagos elsajátítására, a nyelv használatára céloznak. Az első ilyen kifejezett reflexió akkor hangzik el, amikor Mukkermant felszólítják a vetkőzésre, vagyis mintegy demonstrálják a puszta élet fenomenológiáját, amire a sofőr kifogástalan udvariassággal, majdhogynem nyelvtankönyvi mintamondatokban reagál: „– Az csak természetes – bólintott a sofőr. – A legnagyobb örömmel.
Hol tanulta meg ilyen jól a nyelvünket? – szólt oda Coca Mavrodin. Hogy hol? Ó, hát csak így átutazóban. Bejön az a levegővel az ablakon.” (50.)
A nyelvnek itt olyan immateriális létmód tulajdonítódik, amely a jelenet szcenográfiájában jelentéses ellentétben áll a hatalmas test lecsupaszodásával, egyrészt az anyagtalan nyelv és a test masszája, másrészt a csupaszság és a nyelv láthatatlan bevonata, ha úgy tetszik öltözéke között. Mukkermant minden csupaszsága dacára láthatatlan módon a nyelv vonja be, akár a levegő – még ha itt alkalmasint a nyelv transzparenciája hangsúlyozódna is. Fontos ugyanakkor, hogy itt legalább ennyire a nyelv vernakularitása áll fókuszban (nem pusztán a „levegő” vizuális értelme), a specifikus, egyedi régió nyelve, amely mintegy hozzátartozik annak levegőjéhez, atmoszférájához, ennyiben nincs eredete és mögöttisége (mi van a levegő mögött?, ez a kérdés ugyanennyire értelmetlennek tűnik az egyes nyelv esetében). Kapcsolat állhat itt tehát fenn nyelv és natúra, legalábbis utóbbi percepciós horizontja között. A „levegő” azért is fontos itt, mert pár mondattal később Coca Mavrodin „kihegyezett tintaceruzájá”-val Andrej nézőpontjából „mintha a tenyerére vagy a levegőre akarná írni” az elhangzottakat. Mintha az én-elbeszélő Andrej magától Mukkermantól venné a narrációjához szükséges szavakat, ebben az esetben a „levegő” kifejezést, ezzel értelmezné az általa elbeszélteket.32 Ezzel ugyanakkor a nyelv metaforikus analógiája a levegővel (annak lebegő atmoszférikusságával és temporalitásával, vö. „elszálló szavak”) azt a rögzíthetetlenséget, nem-írhatóságot exponálja, amiről fentebb már szó esett (nem mellékesen bonyolítva „a szó elszáll, az írás megmarad” közkeletű szólásának, szállóigéjének – „betanult szöveg”-ének! – érvényét, amennyiben a szó el is száll ugyan, de tovább is száll, Mukkermantól Andrejhez, és ennek az átvitelnek, a jelentésmódosulásnak a grafikai notációja fölöttébb kérdéses vállalkozás). A levegő maga a (mögékerülhetetlen) nyelv, ugyanakkor a nyelvet a levegőre kellene írni: ez az a paradox, látszólag kettős („re-entry”-szerű) struktúra, amelyben beláthatóvá válik a nyelv rögzítésének, archiválásának, ezáltal tárgyiasításának elvi lehetetlensége. Ennek neve pedig – a fikció vagy fikcionalitás lehet, ahol is fontos, hogy nem a „levegő” pusztán a fikció (emblémája), hanem a levegőre írás, a levegő írásának lehetetlen művelete termeli ki a fikcionalitást vagy engedi azt kísérteni az archiváció műveleteiben, ezek textualizálódásában.
Ez lenne tehát úgymond a nyelv belső, immateriális oldala. A másik kifejezett reflexió viszont a nyelv külső, materiális oldalára irányul és jellemzően feszültségben áll a fent idézett első reflexióval. Ebben a négyszemközti jelenetben Andrej nyilatkozik elismerően Mukkerman nyelvi kompetenciájáról: „De azt meg kell adni, tényleg ismered a nyelvet.
Ugyan. Csak betanult szövegeket mondok.” (53.)
Itt a nyelv külső, másolatszerű, mnemotechnikai jellege hangsúlyozódik (egyébként a tulajdonnév síkján, a sofőr nevének feltűnő alliterációjában is),33 ismét elbizonytalanítva a fejezet narrációjának referenciális alapja it (a nyelv korántsem levegőként jött be az ablakon, hanem kívülről meg kellett tanulni, továbbá ez a mondat támogathatja az egész jelenet „gyakorlat”-voltának vélelmezését). Innen nézve a nyelv rítuskaraktere, automatizmus-szerű létmódja kerülhet előtérbe, ahogy azt Mukkerman, Andrej, de akár Coca Mavrodin udvariaskodó mondatai már megelőlegezték. Ismét a természet-kultúra kiazmus figyelhető meg, ezúttal a nyelvre alkalmazva.
Félrevezető lenne e ponton a nyelv transzparenciájáról (levegő) és opacitásáról (mnemotechnikai jelleg) mint oppozícióról értekezni, ugyanis a „betanult” automatizmusa nem áll ellentétben a nyelv egyediségével, idiomatikusságával. A „betanult szavak” afféle gesztusok, a nyelv fiziológiai létmódjával állhatnak kapcsolatban (így az a kérdés is felmerül, képes-e Mavrodin lejegyezni Mukkerman „betanult szava”-it, a levegőre írni őket).
Nyelvi rítus és idiomatikus vonás, frazéma és nyelvi egyediség feltételezik is egymást – a nyelv belseje a külseje is egyúttal (vagy fordítva). Ennek a szétválaszthatatlanságnak tudható be, hogy a fordítás sosem kívülről csatlakozik az – egyes – nyelvhez, vagy éri el azt, hanem jóval inkább már benne magában működik, abban az értelemben, hogy a nyelv rituális elemei – amelyek tehát éppen annak idiomatikus létéhez tartoznak, ennek szignatúrái, nem csupán külső mozzanatai annak – már mindig is magukban hordozzák az exteriorizáció (pl. az utánozhatóság)34 lehetőségét. Mivel azonban idiomatikus jegyük éppen bennük magukban is áll, így ez a külsővé válás már mindig is magát a nyelvet érinti, nem pusztán annak úgyszólván felszíni vonásait. És végül: nyelvi egyediség és frazematikusság, idiomatikus szignatúra és „betanult szavak” elválaszthatatlansága szerkezetileg analóg lehet kivételes állapot és nomosz szétválaszthatatlanságával a szuverenitás struktúrájában. – Erre a viszonylatrendszerre lehet pregnáns példa az isteni vagy szent nevek szerepe, amelyet a fejezet ugyancsak játékba hoz. Először Andrej mondja azt a parancsnoknőnek, amikor ez mintegy szabadkozik a sofőr levetkőztetése miatt: „– Az első ilyenszerű fogásom – jegyezte meg mellettem halkan Coca Mavrodin ezredes –, tudja, eddig a langyos délen állomásoztam, Pelikán-farmon dolgoztam.
– A jóisten meg fogja segíteni.” (50.)35
Ez utóbbi (a szövegben válasz vagy bármilyen reakció nélkül maradó) mondata Andrejnek lehet intencionált biztatás, vigasz vagy hasonló az ezredes felé, lehet viszont afféle kézhezálló formula is, ami a maga részéről többértelmű, többféle nyelvpragmatikai és szituációs funkcióval bír, mint például a román „Doamnă ajută” (kb. „Isten segít[s]”) kifejezés, amely jelenthet fohászkodást, szerencsekívánatot, de relativizáló-ironikus nyomatékot is képviselhet (pl. „ez csak olyan istensegíts megoldás volt”, vagyis nem túl meggyőző jellegű megoldásról van szó). Mindenképpen gesztusjelleget mutat, szimbolikus cselekvést feltételez, nem egyszerűen verbális közlést.36 Az idiomatikus feltételezettségű fordíthatatlansági effektus itt tehát az isteni névvel, sőt ennek performatív funkciójával (áldással, szerencsekívánattal, ígérettel) kapcsolódik össze. Ironikus effektusa a szuverenitás vonatkozásában abban állhat, hogy „a szuverén politikai döntés” decizionisztikus politikai jelentőségének előtérbe kerülése, felértékelődése kifejezetten a szekularizáció korrelátuma,37 vagyis az Isten általi megsegítés politikai teológiai képzete éppenséggel mintegy visszájára fordíthatja, legalábbis viszonylagosíthatja a szuverén döntési potenciájának hatókörét.
Három oldallal később maga Mukkerman így fejezi be Andrejjel folytatott négyszemközti (?) beszélgetését, amiben felajánlja utóbbinak kicsempészését a körzetből: „Na jó, most menj, Allah veled.” „Allah” fordítása „Isten”-re vagy „Isten”-nel nem ekvivalenciát jelent vagy jelöl, itt igazi fordíthatatlanság áll fenn, ennek paradigmatikus példája: a szent név (mindegy, hogy a saját vagy más nyelvre való) lefordításának elvi lehetetlensége, az „ikonikus fordíthatatlanság” („még egy globalista, a fordítást favorizáló metakultúra számára is”) markere.38 Az idiomatikus formula tehát erős (nem csupán pragmatikai) értelemben vett rituális képletet jelenthet,39 ami ellenállást tanúsít a Mukkerman által amúgy használt globálkommerciális jelölőkkel és az általuk egyengetett fordíthatóságideállal (úgy is mint politikai technológiával), valamint environmentalitáris közeggel szemben. Ugyanakkor mindezt felülírhatja, visszaírhatja az exteriorizált jelölők ökonómiájába a rögtön ezután következő, már tárgyalt kijelentés („Csak betanult szövegeket mondok.”).
Ezekben a példákban ugyanakkor a mindenkori egyes nyelvnek az isteni nevek és performatívumok nyelvére (vagy inkább fordítva) történő fordíthatósága is látens feszültséget jelölhet. Olyan nyelvi mozzanatok ezek, amelyek nem foglalhatók bele teljességgel az egyedi nyelv kereteibe, legalábbis annak konvencionális dimenziójába.40 Így a fejezetbeli jelenetben nemcsak valamilyen evilági-politikai-militáris gyakorlatot, de az isteni kíséretet mint az emberi nyelv dimenziójába nem belefoglalható erőt szimulálják eme ígérő-áldó jókívánságok révén. „A jóisten” (vélhetőleg a keresztény Isten) és „Allah” mellett így felbukkan a szövegben a vonatkozó ógörög utalás is „az Olimpiára” (53.), ahol (Olümpiában) a görögök egyik legnagyobb szentélye terült el (az olimpiai játékok a másik fontos jelöltje a névnek). Mélységes iróniája lehet a szövegnek, ahogy a keresztény Andrejt ehhez az ógörög eredethez a muzulmán (eredetű) Mustafa Mukkerman vezetné el, legalábbis ígérné ezt számára. Kirajzolódhat ebben az összefüggésben egy Európa-problematika a szövegben, ha nagyon áttételes módon is (a szerző későbbi, harmadik regénye, a Verhovina madarai aztán akár szisztematikus értelemben vett, noha nemkülönben közvetett módon kódolt Európa-regénynek is nevezhető).41 De legalábbis kiderülhet, hogy ezek az autorizáló jellegű megidézései, evokációi az isteni neveknek/performatívumoknak a határt egyúttal univerzális jelentőséggel ruházzák fel (a határ sosem belső-lokális határ pusztán, hanem „túldeterminált” jellegű, „globális szignifikációt” hoz játékba, „idealitás”-sal bír).42
Visszatérve az önértelmező alakzatokhoz: a „levegő” státusza ebben a nyelvspecifikus összefüggésben azért is érdekes, mert a fejezet nagyon is hangsúlyozza e természeti elem nem kulturalizálható minőségét, akár emberellenes voltát (persze mindezt a humán távlatból tekintve), pl. a „tunguz nátha” terjedésének közegének értelmében, amely kórt madarak terjesztenek (vagyis itt a járvány elleni védekezés kódja is beleíródik a természetivel szembeni ellenállás diszpozitívumába). Az „ukrán határ […] a Pop Ivan vízválasztóján vonult” (45.), vagyis egyúttal természeti, azaz a táj, a domborzat által kondicionált határ is. Ez a természeti-tájjellegű választóvonal a fejezet szcenográfiájában klimatikus változás, a tél archetipikus beköszöntének színhelye, időbeli határ lesz (az említett biohatalmi, kommunikatív összefüggéseket „a tél érkezése ünnepe” foglalja keretbe, 52.), ahol is áttételesen mintegy maga Mukkerman hozza a telet, ennek hírnöke (noha közben tovább is halad előle „a napfényes Balkánra”). A levegőt már az Andrejt értesítő cédulák kapcsán allegorizálja az elbeszélés („a változás szelei lobogtatták” e cetliket). Mondott színhely, a határ(átkelő) pedig „[K]omisz, huzatos hely volt, fuvolázó szirtekkel, vén szakállzuzmótól lobogó szürke fenyőkkel.” Coca Mavrodin kifejezetten ez ellen a szél ellen védekezik, „a huzatos hágóra öltöz”-ik be, „[F]ülét a légvonat ellen sárga vattával tömte tele” (46.). Ironikus ellenpontot képezhet ez a kitétel Mukkerman megjegyzésével az ablakon át a levegővel bejövő nyelvről, hiszen Mavrodin ezen a motivikus síkon a határvonást, a tagolást a levegővel mint természeti elemmel szemben is érvényesíteni igyekszik. Ez tovább hangsúlyozódik a már idézett helyen is, ahol a levegő/ szél határinskripciókkal szembeni indifferenciájához a mindent befedő hó is csatlakozik:
„Szép lassan rá is ugyanannyi hó rakódott, mint közelében a homokos ládára, a sorompó bakjára. Prémsapkája fölött kicsi örvény kavargott, a végén szinte észrevétlenül a vállára szállt egy madár.” (48.) A parancsnoknő Andrej nézőpontjából levegőre írni készülő ceruzáit összetöri, „darabjait a hóba hullatta” (52.) – vagyis a levegő után a hó indifferens médiuma szünteti meg a határ beírásának kísérletét, az erre szolgáló eszköz destrukciójába torkollva. Hitelt adván viszont Mukkerman megjegyzésének a vernakuláris, autochton nyelv létmódjáról, úgy e metaforikus tengely révén megképződik az a jelentéslehetőség, hogy Mavrodin nem egyszerűen a külföldi, a poliglott, az idegen nyelv stb. entitásaival szemben tanúsít ellenállást, hanem magával a saját nyelvvel szemben (vallató, inszinuáló, parancsoló, autoriter beszédaktusai révén). És ez a viszonyulás a nyelvhez érvényes lehet arra az eshetőségre is (sőt kölcsönösen felerősítik egymást), ha itt valóban teátrális disszimulációval, előre megtervezett gyakorlattal, „betanult szövegek”-kel volna dolgunk (amennyiben ez a mimikri mintegy csapdába csalja Mukkermant).
Bodor regényének fejezete majdnem Kosztolányi-szintű textuális és szemantikai komplexitást állít elő, bizonyos értelemben megfordítva a bolgár kalauz és Esti Kornél történetéből ismert perspektívát: itt inkább a bennszülött, pontosabban a bevándorló (önmagát többszörösen diszszimuláló) Andrej távlatából látnak rá a nemzetközi, poliglott figurára.43
Persze, a körzetben aligha nyílik lehetőség olyan kedélyes, kötetlen, szinte kávéházi csevegésre, mint Kosztolányi novellájának vonatán. Mégis, Esti Kornél „aranyvégű cigarettá”-jának dohánypoétikai motívuma itt visszatér az „egy csomag Kent” mozzanatában, egyáltalán a megajándékozás gesztusában, ami Esti Kornél esetében – nemcsak az elbeszélt történet, de vélhetőleg maga az elbeszélés síkján is – persze nárcisztikus motivációt,44 Mukkerman esetében pedig anyagi érdeket sejtethet, amennyiben lényegében embercsempészként működik a körzet világában.45
De mi is történik magának Mustafa Mukkermannak a diskurzusában, beszédtetteiben? Beszédének „elszálló szavak”-ként való érzékelése, íróeszközzel történő rögzítésének kísérlete (legalábbis Andrej nézőpontjából) megidézi az elszálló szó, a szélbe/levegőbe beszélés toposzát, amely beszéd „deficiens móduszának” topikus értelme ebben áll: „a futólagossághoz és semmiséghez csatlakozik a privát érdektelensége, a null-memorabilitás mindennapi rutinja”.46 Innen nézve tűnik igazán szembe a sofőr exhibicionista-obszcén kelléktára, a kamion oldalára festett „egyetlen (!), mélyen lecsüngő magányos (!) női mell”-től a már idézett megnyilatkozásokig a „pucájá”-nak „megmutat”-ásáról, a „fényképeken jól kinézés” vágyáról vagy a „töke” „vakargatás”-ának „élvezeté”-ről. Ezek a beszédaktusok a privát (testiség) ilyen magamutogató hangsúlyozásával alapvetően neutralizáló hatást igyekeznek kifejteni a politikai kontextusban. Így kapcsolhatók össze az első látásra ettől távoli, sőt akár ellentmondó47 másik lényeges megjegyzésével, anakoluthon-szerű beszédaktusával: „Csak betanult szövegeket mondok.” Izomorfiában áll e kijelentés jelöltje a fentiekkel, amennyiben „a megnyilatkoztatott beszéd minden kívülről megtanulásának bizonyos módon a tartalmi oldal semlegesítésének, ha nem elfojtásának tendenciája a sajátja…”48 A poliglott, nemzetközi szereplő tehát betanult szövegeket mond, ami a saját test tanúsításának biopolitikájával egyetemben neutralizáló hatásfunkciót gyakorol a vernakuláris nyelv életvilágára és életformájára nézve. Vagy másképpen: a bennszülött nyelv a nemzetközi szubjektum száján, e nyelv tovább-mondásában potenciálisan „betanult szövegek”-ké transzformálódik (itt már talán függetlenül attól, hogy milyen referenciális státuszt tulajdonítunk az idézett kijelentésnek a fejezet, illetve a regény narratív és fiktív szcenográfiájában). Noha itt verbális értelemben elvileg értik egymást a különböző oldalakon álló szereplők, mégis adódik hasonlóság az Esti Kornél kilencedik fejezetével: Esti Kornél ugyancsak betanult, automatikus, tartalomsemleges kifejezéseket49 használ a kalauzzal folytatott „csevegés”-ében, továbbá nem is rejti véka alá – akárcsak Mukkerman a maga ugyan jóval közvetlenebb-testiesebb-obszcénebb módján – nárcisztikus indokait. Andrej, az én-elbeszélő kicsempészésének a körzetből – és nem is akárhova, hanem Görögországba, „az Olimpiára”! – tehát ez a fajta transznacionális-nemzetközi kommerciális neutralizáció ágyaz meg (egyszerre dologi – Kent, Haribo, Kinder-tojás – és nyelvi kellékekkel).50
A parancsnoknő fölénye (miszerint ő mindig is tudott a mimikriről, illetve arról, hogy Mukkermannál „nincs […] semmi”) saját logikája szerint ugyancsak a betanult szavakban vagy szövegekben gyökerezik, esetében ennek funkciója a szuverén reprezentációé. Efelől a mimikri felől nyilvánítja nemcsak Mukkerman rejtegetnivalóját, de korábbi szavait is fikciónak Andrej felé („Én tudtam a legjobban, nincs nála semmi. Nehogy elhiggyen rólam ilyesmiket.”).51 Andrej – jellemzően az én-elbeszélő52 – volna a harmadik vagy a tanú, aki ellenjegyzi a fikciót, annak instrumentalizált formáját a szuverenitás szolgálatában. Ugyanakkor a már említett kétvagy többértelműség síkján az ezredes eme szavai kármentő mentegetőzésként is felfoghatók, reakcióként határvonási kompetenciájának viszonylagosulására (így tehát a nyelv akadályozza meg a szuverenitás működtetését). A határvonás „betanult szövegeket”, reprezentációs diskurzust feltételez, meghiúsulása vagy kiüresedése viszont úgyszintén e betanult szövegek kényszeres újrabeléptetéseként a diskurzusba működik, ily módon tovább hatványozza a fikcionalitást. A hitelesítő tanúnak hívott Andrej megbízhatósága ugyancsak kérdéses és éppen nyelvi konstitúciója felől: ellenőrizetlenül átveszi a sokféle implikációval terhes „levegő” jelölőt Mukkerman diskurzusából, ami egyfajta hallucinatorikus effektushoz vezet nála (és tematikusan éppen Mavrodin lejegyzési műveleteinek, áttételesen határbeírásának kudarcaként szemantizálódik), továbbá nyelvi magatartásának előregyártott udvariassági formulái lehetetlenné teszik illokutív funkciójuk azonosítását. Paradox módon éppen a „betanult szövegek” performatív funkciójának megragadhatatlansága gerjeszt fikcionalitást. Ez egyúttal arra is rávilágíthat, miért marad maga a manapság széles körben forszírozott többnyelvű, multilinguális irodalom – nem egy többnyelvű életvilág53 – (vágy) képzete (teoretikus) fikció: „betanult szövegek”-ből való részesedésének mégoly magas foka sem lesz képes elfeledtetni mindenkori közlésigényének egy történeti nyelv idiomatikus szignatúrája általi holisztikus – ugyanakkor e nyelv grammatikai, pragmatikai, kulturális és más konvencióin inneni vagy túli – feltételezettségét.
—
1 Vö. Bányai Éva: Terek és határok. Térképzetek Bodor Ádám prózájában, Kolozsvár, 2012.
2 Bodor Ádám: Sinistra körzet. Egy regény fejezetei, Budapest, 1992, 45. (További lapszámok ebből a kiadásból a főszövegben, zárójelek között.)
3 Andrej egy másik fejezetben is helyettessé válik, itt a hallás dimenziójában, Géza Hutira helyett, akinek különös módon letört a füle, és így már nem hall megfelelőképpen. Coca Mavrodin teszi meg itt is Andrejt tanúvá, pontosabban fültanúvá: „– A fennvaló elvette tőle a fülét, márpedig nekem egy jól halló emberre lenne szükségem – mondta. – És őrajta kívül senki nem ismeri úgy ezeket az erdőket, mint maga.” (114.) Andrej narratogenezisének korábban a szemtanú funkció vált reprezentált struktúramozzanatává (az itt szóban forgó fejezetben), míg a 10., (Géza Hutira füle) című fejezetben a fültanú funkció íródik be az én-elbeszélő narrációs kódjába.
4 A „megbízható” önreflexív jelzése mellett figyelmet érdemel a „kezében tartja őket” kettős, szó szerinti és átvitt, frazematikus (itt éppen mégis csak szuverén szerepkört feltételező) jelentése.
5 A „kék-sárga” vasrúdon „piros” fénnyel égő lámpás egyébként egy további térségi ország hivatalos zászlószíneit festi fel a sorompóra.
6 Giorgio Agamben: Ausnahmezustand, Frankfurt a.M., 2004, 82–85., itt: 84.
7 Ezekhez a mozzanatokhoz általánosságban ld. Noel Parker – Rebecca Adler-Nissen: Picking and Choosing the ‘Sovereign’ Border: A Theory of Changing State Bordering Practices, Geopolitics 17 (2012), 779.
8 Uo. 780.
9 Vö. Claudio Minca – Nick Vaughan-Williams: Carl Schmitt and the Concept of the Border, Geopolitics 17 (2012), 769.
10 Vö. Carl Schmitt: Völkerrechtliche Großraumordnung mit Interventionsverbot für raumfremde Mächte. Ein Beitrag zum Reichsbegriff im Völkerrecht = Uő: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916-1969, Berlin, 1995, 316.
11 Vö. Etienne Balibar: The Borders of Europe = Cheah Peng – Bruce Robbins (szerk.): Cosmopolitics. Thinking and Feeling beyond the Nation, Minneapolis-London, 1998, 220.
12 Vö. Jörg Kreienbrock: Von Linien, Säumen und Räumen. Konzeptualisierungen der Grenze zwischen Jacob Grimm, Friedrich Ratzel und Carl Schmitt = Eva Geulen – Stephan Kraft (szerk.): Grenzen im Raum – Grenzen in der Literatur, Berlin, 2010, 33-48. Vö. még Johanna M. Gelberg: Poetik und Politik der Grenze. Die Literatur der deutsch-deutschen Teilung seit 1945, Bielefeld, 2018, 28., 37.
13 Minca – Vaughan-Williams: Carl Schmitt and the Concept of the Border, 760.
14 Érdemes hallani is ezt a mondatot, nemcsak (le)olvasni – mint oly sok más mondatot Bodor regényében. Az „a homokos ládára, a sorompó bakjára” homofonikus effektusai (az o, illetve az a-á hangok sorjázása, illetve a rímes hangzás) mintegy fonemikus síkon is színreviszik a hóesés által generált vizuális homogenitást.
15 Már e néma mozdulatok jelként történő értelmezése sem válik egyértelművé a szövegben.
16 Már két oldallal korábban is előfordult a kifejezés: „Vörös overallt viselt, alatta hatalmas, gömbölyű húsok, hájas bőrlebernyegek remegtek.” (49.) Itt előbb az „a” majd a mondat végén az „e” hangok vokális homogenitása érzékelteti e test mondhatni határok nélküli kiterjedését.
17 Ilyen remotivációs vagy etimologizáló – és éppenséggel egyedi nyelvi (!), a fordíthatóságot problematizáló – nyelvi effektus a fent idézett mondatok utáni, ugyanazon bekezdésben található további mondat is a két kutyáról: „A két dobermant noszogatni kellett, hogy a sofőrt végigszaglásszák, a szürke gúnárok az örvüknél fogva egyenként vonszolták őket a közelébe, mert azok valósággal megkutyálták magukat.” (Kiem. – L. Cs.) Ugyanakkor tautologikus vonása (a kutyák megkutyálják magukat) ironikus mellékjelentést vagy tónust is kölcsönöz az áttételes iróniát amúgy sem nélkülöző szövegnek.
18 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II, főszerk. Benkő Loránd, Budapest, 1970, 735–736. 762.
19 David Gramling egy ponton M. A. K. Halliday megvilágító fogalompárosát aktiválja: a „gloszszodiverzitás” a többnyelvűség idiómák értelmében vett pluralitását jelenti, míg a „szemiodiverzitás” a jelentések szóródását akár egyazon nyelven belül. Vö. The Invention of Monolingualism, London, 2016, 31–32.
20 Ami azért is feltűnő ezen a ponton, mert Mavrodin közben meg nagyon is képes olvasni kutyái viselkedését, az ebből leszűrhető jeleket: „A két kutya füle kihegyesedett, farkuk csonkja megrebbent, előbújtak a fáradt olajtól csöpögő kétéltű alól. Coca Mavrodin ismerte kutyáit, olvasott a nyakukon végighullámzó szőrből, és nyomban kiegyenesedett.” (48.)
21 Vö. Agamben: Ausnahmezustand, 84.
22 Amely mondat grammatikája idegenszerűnek tűnik a magyaréhoz képest: a „nekem” kitétel (kb.: „wenn man mir am Schwanz kratzt”), de akár az „én” külön befűzése a mondatba például a német nyelv mondattanára hajazhat.
23 Maga a parancsnoknő viselkedése is olvashatatlannak bizonyul a fokalizátor Andrej vagy maga az elbeszélő számára, az eldönthetetlenség hatása őrá is kiterjed, vö. „talán” (analogikusan a „vigyorog” státuszához a sofőr kapcsán), „bizonyára készült valamire” (amiről ugyanúgy nem értesül az olvasó, mint Mukkermannak a lengyel elvtársak szerinti rejtegetnivalójáról).
24 Vö. Andrea Cassatella: Secularism and the politics of translation, Contemporary Political Theory 18 (2019), 79.
25 Vö. Parker – Adler-Nissen: Picking and Choosing the ‘Sovereign’ Border, 779.
26 Itt például olyan „mikrofilológusra” lehetne gondolni, aki az irodalmi szöveg specifikus nyelvművészeti teljesítményére és ezáltal kondicionált értelmére, ennek applikációs kihívására vonatkozó kérdést már eleve feladva, sőt: ezt érvénytelennek vagy tárgytalannak nyilvánítva kutakodik a szöveg és szerzője kapcsolatának ilyen-olyan empirikus részletei után, lényegében mélységesen defenzív indíttatással.
27 Így Helmuth Plessner alapvető tanulmánya a mosolygásról, vö. Das Lächeln = Uő, Ausdruck und menschliche Natur. Gesammelte Schriften VII, Frankfurt a. M., 1982, 430. 432.
28 Ahogy Agamben ezt vélelmezte, vö. Ausnahmezustand.
29 Kafkához ebből a szempontból lásd Oliver Jahraus: Sich selbst interpretierende Texte. Franz Kafkas „Von den Gleichnissen”, Poetica 1994/3-4, 385–408.
30 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II, 762.
31 Vö. Gramling: The Invention of Multilingualism, Cambridge, 2021, 105–106.
32 Simon Attila egykori kitűnő kritikájának egyik alapvető megállapítása tehát bizonyos árnyalásra szorul: „A Sinistra körzet elbeszélője része annak a világnak, amelyet beszéde konstruál: nem érti jobban a történéseket, mint teremtett alakjai, nem intellektualizál, a mű világát működteti, azt engedi szóhoz jutni saját értelmezései helyett.” (A nem-tudás méltósága. Bodor Ádám: Sinistra körzet = Alföld 1992/9, 73.) Andrej olyannyira része „annak a világnak, amelyet beszéde konstruál”, hogy annak készen kapott szavait veszi át – ugyanakkor ezeket más referenciális összefüggésekre viszi át, megváltoztatva sejthetőleg mind ezek hozzáférhetőségét, mind maguk a szavak értelmét.
33 A „Mukkerman”-ba a „mukkan” is belehallható (olvasható?) magyar füllel (szemmel), ha már nyelvi kontextusról van szó (például: „meg se mukkan azon a nyelven”).
34 Az idegen nyelvek számos tanulója a vonatkozó kommunikációban ismeretesen az efféle állandósult, kiterjedt-elmosódott pragmatikai értékkel bíró kifejezéseket, frazémákat használja előszeretettel – egyébként sok anyanyelvi beszélő is.
35 A „fogásom” horgászati kifejezése összekapcsolható Mavrodin korábbi munkahelyével (ahogy ő maga mondja), sőt állítólagos származási helyszínével is, miként ezt az elbeszélés egy korábbi ponton említi: „Úgy hírlett, a miazmás deltavidékről, az óriás harcsák, gödények vészterhes világából került ide a rideg északra.” (46.) További példája ez a regény által rendszeresen játékba hozott „environmentalitáris” nyelvi mozzanatoknak. (Utóbbi fogalomhoz ld. Erich Hörl: Die environmentalitäre Situation. Überlegungen zum Umweltlich-Werden von Denken, Macht und Kapital, Internationales Jahrbuch für Medienphilosophie 4/1 [2018], 221–250.)
36 Vö. Hans-Georg Gadamer: Zur Phänomenologie von Ritual und Sprache = Uő: Gesammelte Werke 8. Ästhetik und Poetik I., Tübingen, 1993, 413–414.
37 Vö. Schmitt: Staat als ein konkreter, an eine geschichtliche Epoche gebundener Begriff = Uő: Verfassungsrechtliche Aufsätze aus den Jahren 1924–1954, Berlin, 2003⁴, 375–377.
38 Vö. Gramling: The Invention of Monolingualism, 207.
39 Bán Zoltán András utalt a Bodor-regénybeli párbeszédek rituális jellegére, ugyanakkor egy szimpla igaz-hamis alternatívában (egyszersmind affektív módon) tévesztve el valódi súlyukat és funkciójukat: „E nyelvkönyvekből, illemtanokból itt ragadt szólások eszelősnek tűnnek a rémületesen lezüllött környezetben. Az itt használt idióma nem a közlés, a vágyak, az érzelmek nyelve tehát, de – megfelelve a világ általános forgatókönyvszerű jellegének – rituális nyelv, vagyis ugyancsak a koholmányok világához tartozik.” (A főmű. Bodor Ádám. Sinistra körzet = Kritika 1992/7, 17.)
40 Vö. ezzel Kulcsár-Szabó Zoltán: Austin és a Hippolütosz = Irodalomtörténet 2017/1, 122.
41 Ld. ehhez Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás (Bodor Ádám: Verhovina madarai) = Tiszatáj 2021/12, 89–103.
42 Vö. Balibar: The Borders of Europe, 220.
43 Bodor szövege tehát mesteri módon bevonja a harmadik figuráját a Mukkerman, alias Esti Kornél és Mavrodin, alias bolgár kalauz találkozásába. Borbély Szilárdnak ehhez, tíz évvel Bodor regénye után, Franz Kafka és Walter Benjamin (részben fiktív) hangjának és autoritásának megidézésére volt szüksége, vö. A bolgár kalauz = Uő, Az árnyképrajzoló, Pozsony, 2018, 129–146. Borbély egyébként írt Bodor regényéről: A határövezet viszonyai, Beszélő 15 (2010. február–március). Különös, érzékeny belátásokban és grandiózus tévedésekben egyaránt gazdag írás ez, szimptomatikus mitizálásával a kelet-közép-európai történeti antropológiai dimenziónak (akár a szerzői szubjektum Borbély valamifajta kései életrajzi pszichogrammjaként is olvashatóvá válva).
44 Kosztolányinál: „Mind a ketten égtünk, pöfékeltünk, orrunkon eregettük ki a füstöt. Kezdetnek ez határozottan biztató volt. Ma is büszkeség dagaszt, mikor erre gondolok, mert még mindig hízeleg önérzetemnek, hogy mekkora emberismerettel alapoztam meg ezt a jelenetet, mekkora lélektani tudással ültettem el azt a kisded magot, mely később – amint majd kiderül – terebélyes fává lombosodott, úgyhogy alatta kipihentem úti fáradalmamat, s hajnalban nem közönséges tapasztalatokkal tetézve vonulhattam vissza.”
45 Andrejt „négy darab húszdolláros”-ért csempészi ki kamionjában a körzetből, ezt az összeget Andrej Gábriel Dunkától kéri kölcsön, amely tartozása rendezése végett tér vissza a körzetbe, legalábbis ha hitelt adunk ezirányú elbeszélői közlésének (az utolsó fejezet így kezdődik: „Évek óta tartoztam Gábriel Dunkának négy darab húszdollárossal, egy napon elindultam régi helyén fölkeresni, törlesztési szándékkal.” 155.).
46 Wolf-Dieter Stempel: In den Wind geredet – und was davon bleibt = Anselm Haverkamp – Renate Lachmann (szerk.): Memoria. Vergessen und Erinnern (Poetik und Hermeneutik XV), München, 1993, 225.
47 Amennyiben Stempel értelmében az efemer, kontingens privátjellegű mozzanatokra éppen „nem-memorabilitásuk” is jellemző.
48 Uo. 232.
49 Emlékezetes a következő kitétele Esti (nem a kalauznak, hanem hallgatóvagy olvasóközönségének szánt) fejtegetéseinek: „Én is vártam. Erre megvolt az okom. Azon tűnődtem, hogy mit kell rá felelnem. Rövid habozás után döntöttem. Ezt mondtam: Igen.
Tapasztalatom tanított erre. Valahányszor nem figyelek a társalgásra, vagy nem értek valamit, otthon is mindig így szólok: Igen. Ebből még soha semmi baj nem háramlott rám. Még abban az esetben sem, ha ezzel valamit helyeselni látszottam, amit kárhoztatnom kellett volna. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy gúnyosan igeneltem. Az igen legtöbbször nem is.” Ez volna tehát a nyelvi neutralizáció módszertanának Esti-féle kis traktátusa.
50 Bodor harmadik, ez idő tájt utolsó regényében, a Verhovina madaraiban az utolsó fejezetben ugyancsak nemzetközi szereplő bukkan fel, Gusty, aki Verhovina hővízforrásait igyekszik felmérni, vélhetőleg jövőbeli befektetések céljából. Felszerelésének fontos része a „Nikon felirattal ellátott kisebb vászon hátizsák”, illetve „állványok”, amelyekkel „fényképeket fog készíteni a kertek fölött magasló zsombékos fennsíkról, részletesen az egész területről, annak minden zugáról, ahonnan a termálforrások fölbuzognak.” (Verhovina madarai. Változatok végnapokra, Budapest, 2011, 239.)
51 Fontos, hogy nem a következő áll a mondatban: „Nehogy elhiggyen nekem ilyesmiket”, hanem „rólam”, vagyis a szuverenitás perszonális hordozója lényeges itt.
52 Akit Mukkerman „vagy éppen Rodostóba” (52–53.) is elvinne – felvillan itt egy totalitárius rendszerből emigráló huszadik századi Mikes Kelemen képe, aki fiktív nénjéhez címezve fejthetné ki (tovább) én-elbeszélői tevékenységét.
53 Az életvilágbeli többnyelvűség mint heteroglosszia és az irodalom mindenkori esszenciális egynyelvűsége (értsd: nyelvbe foglaltsága) közötti különbségekhez vö. Gramling: The Invention of Monolingualism, 107. Rövidebben német nyelven uő: Einsprachigkeit, Mehrsprachigkeit, Sprachigkeit = Till Dembeck – Rolf Paar (szerk.): Literatur und Mehrsprachigkeit. Ein Handbuch, Tübingen, 2017, 41–43.