Makai Máté: Egy jó hasonlat kellene 3.

Urbantristesse felvétele

De ha őszinte vagyok magammal, nekem ez már nem csúszik. És meg kellett értenem, hogy miért. Mikor Colinhoz költöztem Glasgow-ba, akkor vált igazán nyilvánvalóvá, hogy mennyire megváltoztam. Láttam Colin elszáradt virágait, a toldozott-foltozott kétszázéves házat, amit még a cukornádkereskedők építettek a folyótól nem messze. Varázslatos volt, de öreg és elhagyatott. Egy igazi boszorkánytanya – ahogy az egész országuk. Colin gitárja a könyvespolcnak döntve, rozsdás húrok, lepergett bőrdarabokkal és zsírfoltokkal. Azt mondta, közel a negyvenhez már nem szeret annyit eljárni. Ha bebaszik, nem egy, hanem két nap megy el „másnapra”. Azt mondta, el fogja adni a házát és északra költözik. Ilyen egy csalódott alkoholista, gondoltam, de legalább magától jön rá, ha elég. Az volt az első estém Glasgow-ban, mondanom sem kell, berúgtunk. Colin szekrénye tele volt ajándék féldecis whiskey-vel. Ilyennekkel hergelik itt a turistákat.

Viszont én nem magamtól jöttem rá, és nem is ekkor. Sári harmincadik szülinapja volt az első jel. Rég találkoztunk, Gabi is jött, ő hozott neki valami kézműves bonbont meg egy üveg rosét, én meg odamentem üres kézzel. Sári hapsija szervezte az egészet, Facebookon írt, és mondta, ne hozzak semmit, mert lesz minden. Nem vittem, mert amúgy akkortájt megint anyámékkal laktam, és semmi pénzem nem volt. Persze beégtem, és akkor úgy éreztem, jóvátehetetlenül. Ráadásul kiborultam a többieken. Egy kör whiskey, aztán pálinka, vagy mit tudom én, mi, majd a brassói, nyakon öntve egy adag zsírral – legalábbis így nézett ki. Aztán még egy kör pia, és így tovább. És röhögtek, amiért nem bírom, hogy milyen „városi beled van”. Idegennek éreztem magam, hiába a sok régi ismerős, félig haver. Meg Sári és Gabi.

Sárival utána nem is maradtunk túl jóban. És évekig furdalt a lelkiismeretem az este miatt. Ami ha másra nem is, arra jó volt, hogy rájöjjek, váltanom kell. Vagy csak nem rájuk van szükségem.

Mert ők mit csinálnak? Beülnek két-három naponta Sáriék garázsába vagy pincéjébe, ott lebzselnek. Alig járnak el valahova. Azt hiszem, elkezdtek bezárkózni. Én viszont a bezárkózástól begolyóznék.

Kimondtam magamnak a dolgot: elegem lett belőlük. Majd eltelik újabb pár év, és megint kíváncsi leszek rájuk. Sári szülinapján megéreztem az idegenséget, hogy telik az idő, Colinnál pedig azt, hogy az idegenben otthonosabban érzem magam. Új ingerek, új környezet stb… Sári és Gabi közelében mindig minden ugyanolyan, kényelmes, és ez már nem tudott motiválni.

Visszamentem Glasgow-ba Colinhoz, de addigra már csak pár hét volt a szerződésemből. Döntés előtt álltam. Aztán amikor egyik este Colinnal is megbeszéltem a dolgot, gyakorlatilag kiröhögött. Azt mondta, túlgondolom, és elég lenne csak a tényekre szorítkozni. Foglalkozzak azzal, ami előttem van. Nae vorriz. Az élet ilyen.

OK. Nem véletlen, hogy Kurt és még sokan mások is éppen ebben a korban… Egyszerűen nem lehet bírni. Életerő kérdése. Valami megváltozik az agy szerkezetében: például magától generálja a stresszt, akármi is történjen, és ezt el kell valahová csatornázni. De most… most valahogy működik a nosztalgia. Valószínűleg azért, mert elég idő eltelt ahhoz, hogy működjön. A hétköznapok, az emberek, a pusztuló közösség élménye annyira nyom, hogy felüdülés minden egyes lazulással töltött óra. És itt van Sári és Gabi. És most úgy tűnik, nem rajtam a sor.

Lehet, a szorongáshoz fűzött viszonyunkról van szó. De a szorongás nem jó kifejezés, üres és feltétlenül negatív. Pedig a szorongás valójában életerő. Akaraterő és figyelem. Modzsó.

Volt pár évem, talán úgy hat, amíg teljesen tiszta voltam. Alig ittam, nem szívtam, nem toltam semmit. Ez pont egybeesett a bekrepálással és idegességem fokozódásával, nem tudnám megmondani, melyik okozta melyiket. Gabi kívülről ugyanaz, persze ő nem beszél olyan nyíltan az érzéseiről, talán nem is érez annyit, de az is lehet, hogy előítéletes vagyok, és csak a megjelenésével, a testével azonosítom őt. Hogy is lehetne másképp?

Laurával egyetem alatt másképp ment. Sokat szívtunk a pesti lakásuk teraszán, de vele megbeszéltük, hogy ez egy életforma és szubkultúra számunkra zenével, hozzáállással, filmekkel és könyvekkel, tehát nem lehet csak úgy félvállról venni. Nem az a kérdés, hogy cucc vagy nem cucc, itt nem az anyag a lényeg, hanem az identitás. Laura teljesen leállt, két gyerek, lement vidékre. Én meg eljöttem. Az egy tiszta viszony volt ilyen szempontból.

Hat év után pedig, egy kibaszott pszichedelikus erdőben kell rájönnöm, átbuktam a holtponton. Összeraktam magam, el tudom helyezni a dolgokat az idő kis fakkjaiban. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Egyszerre tudok más lenni és ugyanaz.

És ez az, amit Sára valahol elvesztett. Pedig hármunk közül ő volt mindig a legracionálisabb. Őt a gimiben sem lehetett szívatni. Ha valami nem érdekelte, nem csinálta. Az egyetemen is egy év, aztán lelépett. Öt év alatt öt munkahely, és mindig ment valami trükközés. Olyan határozott volt, sosem gondoltuk volna, hogy ő lesz az, aki kárt tesz magában.

Kutakodtam sokat, mikor ez kiderült. Volt egy elméletem róla, hogy ez egy elcseszett generáció. És találtam egy amerikai dokumentumfilmet, ami szépen ki is fejti, hogy ez micsoda. Akkor jött ki, mikor Chris Cornell felkötötte magát. Hogy a boomerek gyerekei Amerikában mekkorát csalódtak. Volt egy kész, erős világképük, majd rájöttek, mekkora átverés az egész. Nálunk pont ekkora átbaszás volt a rendszerváltás, és erre most szépen rá is jöttünk. És ezt érezzük.

Talán benne is ez cseszte el a dolgokat? A történelem sunyi munkája a tudatunk mélyén?

Ha belegondolok, egyedül Glasgow-ban nem voltam frusztrált. Meg utána itthon. De eltelt pár hónap, és beütött újra. Meg kell küzdenünk azzal, ami jutott.

De Sári?

Persze, ez pont olyan, mint az a barátod, aki huszonötéves koráig nem tud meghúzni egy csajt, aggódtok érte, már be akarjátok fizetni valahova szegényt, akkora balfék, aztán egyszer csak beindul, évente új barátnő, és mire pislogsz egyet, már házas, becsajozott, bepasizott, tökmindegy.

Ahogy lépkedünk előre, kiderülnek a dolgok.

Aztán eszembe jutott valami. Egy cikk, amit a Vice-n olvastam, Colin küldte el nekem. Odamentem Gabihoz. „Elküldhetnénk Sárit egy ilyen szeánszra.” Csak pislogott, de én nem vicceltem.

„Próbáljuk meg”, mondta Gabi. „De milyen szeánszra?”

Makai Máté (1986, Veszprém)

Író. Az ELTE BTK doktoranduszaként irodalom- és kultúraelmélettel foglalkozott, különböző újságírói műfajokban publikált. Számos kritikája jelent meg, díjazták már versírópályázaton, de sci-fi novellát is fordított. Prózai szövegei 2011 óta jelennek meg online és nyomtatott sajtóban. A Fiatal Írók Szövetsége 2015-ös alkotói pályázatának első helyezettje próza kategóriában. Első kötete Koriolán dala (novellák, FISZ, 2016). Második kötete, Az Atlantis felemelkedése című regény idén jelent meg a Kalligram gondozásában. Portréját Takács Dániel készítette.