Petneki Noémi: Lengyel női szerzők EXTRA – Iłłakowiczówna, Erdély és a magyar irodalom

Kazimiera Iłłakowiczówna. Szerző: ismeretlen. Forrás: Narodowe Archiwum Cyfrowe

 

1. Műfordítások – kit, mit, miért, hogyan?

Az elmúlt bő fél évszázad során a lengyel-magyar kapcsolatok számos kutatója írt Iłłakowiczówna kolozsvári tartózkodásáról és magyar fordítói tevékenységéről.[1] Cikkeikből, tanulmányaikból megtudhatjuk, hogyan működött együtt „Iłła” a többi emigráns lengyel szerzővel, hogyan levelezett Áprily Lajossal, mit gondolt Tamási Áron Ábeljéről. Ezek az információk jól feldolgozottak, ezért itt nem térünk ki rájuk. Csupán azt jegyezzük meg, hogy érdemes lenne újra megjelentetni vagy könnyen elérhető, népszerűsítő formában összefoglalni őket. Egy gondolatra hívjuk csak fel a figyelmet: D. Molnár István megállapítására azokkal a ma már kevéssé ismert erdélyi költőkkel kapcsolatban, akiket a szerző fordított. A kutató Pomogáts Béla nyomán kiemelte, hogy ezek az alkotók jórészt az erdélyi népek testvériségét, egymásra utaltságát hirdető transzilvánizmus képviselői voltak.[2] Ezt azért fontos hangsúlyozni, mivel Iłłakowiczówna, akire egyébként szinten több kultúra és régió volt hatással, felülemelkedett a helyi erdélyi ellentéteken. Nemcsak magyar, hanem román szerzőket is fordított, akik között nem egy erdélyi akadt, így Lucian Blaga, a kor román irodalmának egyik legkiválóbb személyisége, akivel a lengyel költő személyes kapcsolatba került.

Lényeges szempont tehát, hogy kit fordított Iłłakowiczówna. Az alábbiakban azonban olyan kérdéseket bontunk ki, amelyek legalább ugyanilyen fontosak, és eddig csak kevés figyelem kísérte őket: vagyis hogy mit, miért és hogyan ültetett át lengyelre. Más szavakkal: milyen témák, milyen rokonságok, egybecsengések alapján választotta ki a verseket, milyen technikákat alkalmazott fordításuk során, és mi az, ami különbözik az eredeti művekben és lengyel változatukban.

A legismertebbek szerzőnk Ady-fordításai, és a magyar költőhöz való viszonya. Iłłakowiczówna képes volt felülemelkedni az őt Adytól elválasztó emberi és irodalmi különbségeken, és kezdeti csodálkozását, sőt ellenérzését mély megértés váltotta fel. A két alkotó egyébként többször érintett hasonló témákat, és úgy tűnik, hogy Iłłakowiczówna több Ady-verset ezek alapján választott ki. Ilyen téma volt a lehetetlen, illetve beteljesületlen szerelem és vágy, amely Iłłakowiczówna számos versét ihlettel a tízes és húszas években. „Iłła” nem sok szerelmes verset választott Adytól, de biztos nem véletlen, hogy a Félig csókolt csók-ot köztük találjuk. A lengyel költő másik fontos témája a rokontalanság és idegenség érzése volt; nem csoda, hogy a Szeretném, ha szeretnének-et is megtaláljuk fordításai között. Ady istenes verseivel pedig Iłłakowiczówna első világháborús karácsonyi énekei rokoníthatók (Kolędy polskiej biedy, 1917).

Babitstól a lengyel költő egyetlen verset fordított, A lírikus epilógját. Ez a mű nem nélkülözi az iróniát, amelyet Iłłakowiczówna annyira hiányolt Adynál és a magyaroknál általában – erre a kérdésre később még visszatérünk. Negyedszázaddal később Iłłakowiczówna Poezja (A költészet) című verse a Szeptem kötet első darabja, mintegy fonák ars poeticája volt. Visszatérő sora: „Nie lubię, nie lubię poezji!” – vagyis: „Nem, nem szeretem a költészetet!” Látszólag könnyedebb hangokat üt meg tehát, mint A lírikus epilógja, a költő-alany attitűdje azonban igen hasonló.

Reményik Sándor híres versét, a Kegyelmet mintha egyenesen Iłłakowiczównának teremtették volna. A fordító, aki felnőtt fejjel, súlyos élmények hatására, tudatosan választotta a kereszténységet, és később is sok nehézségen verekedte keresztül magát, tökéletesen ismerhette az erdélyi költő versében szereplő lelkiállapotokat. Ez a fordítása az átlagosnál szabadabb, költőisége az eredeti műéhez hasonló élményt ad. Érdekesség, hogy a verset lezáró „Álomfáidnak minden aranyágán” fordulatot leegyszerűsítette, aranyág helyett csupán ágat írt – mintha az ízlésének túl sok lett volna az eredeti költői kép gazdagsága. Ez a versfordítása nem sokkal Reményik halála után, 1942 januárjában látott napvilágot a lengyel menekültek lapjában, a Wieści Polskie-ben. Hazatérése után 1949-ben Iłłakowiczówna még meg tudta jelentetni a Tygodnik Powszechny katolikus-értelmiségi hetilapban.[3]

Több Petőfi-fordítása közül a Szeptember végén-t emelhetjük ki. Egyszerűbb és talán nem is olyan költői, mint az eredeti, de pontosabb, mint a vers összes későbbi lengyel változata. Később nemcsak Petőfitől, hanem Petőfiről is fordított verseket, így Arany Harminc év mulva és Illyés Gyula Segesváron című költeményét. Mindkét fordítás nagyon pontos, ám az utóbbi Illyés nyelvezeténél régiesebbre sikerült, és megkockáztathatjuk, hogy már keletkezése pillanatában elavultnak hatott.

Iłłakowiczówna saját költészetére nem volt jellemző az antik elemek hangsúlyozott használata, bár tökéletesen otthon volt ebben a világban: az antik mítoszok már gyermekkorában vonzották, később pedig fiúgimnáziumi latin-görög érettségit tett. Szinte kézenfekvő volt tehát, hogy lefordítsa Áprily két jól ismert neoklasszicista versét, a Patroklos alszik-ot és az Antigonét. Az előbbi kapcsán ugyanolyan következetesnek bizonyult, mint a Petőfiről szóló versek fordítása esetén, hiszen Áprily Patroklosa Adyt testesíti meg. Az Antigone fordítására egy érdekes probléma miatt érdemes kitérnünk. Harmadik versszakának értelmezése ugyanis jelentősen eltér az eredeti mondanivalójától. Áprily Antigonéja így szól hozzánk:

 

(…) Dike fénye
ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények átkozottja,
majd új világról álmodom (…)

 

Iłłakowiczówna tolmácsolásában: „Diké kegyetlen törvényét egyszer majd csak elvetik, és akkor végre lehet majd testvért szeretni emberül. De nekem, elítéltnek ki nyitja meg ott lent a nap új szépségét?” – Vagyis az erdélyi költőnél Diké, az igazságosság istennője Antigoné értékrendjét testesíti meg, a műfordító azonban Kreón törvényével azonosítja. A befejezés is eltér: az áthallásos Áprily-vers egy új jövőben reménykedik, Iłłakowiczówna zárlata azonban nem lép túl Szophoklész Antigonéjának híres panaszdalán. Egy menekült, egy számkivetett nehéz pillanatai állhattak a fordítási megoldás mögött.

Iłłakowiczówna más Áprily-fordításaiban megtalálhatjuk az idegenség, a környezettől különbözés témáját (Találkozásom Farkas Gábriellel, Kolozsvári éjjel, Martin Opitzhoz – az utóbbi versből két változatot is készített), a beteljesületlen szerelmet (Esti párbeszéd), az elmúlást, a nosztalgiát (Bibliásan, Szilencium) vagy jellegzetesen erdélyi témájú balladákat (Búcsú a havastól, Az aranymosó balladája). A ballada műfajának egyébként a lengyel irodalomban is nagy hagyománya volt, és a korabeli költészet is kultiválta. Az aranymosó balladája hangvételében is hasonlít mind Iłłakowiczówna, mind például Bolesław Leśmian két világháború közötti műveihez.

A fordító saját munkásságának visszatérő témája volt a fájdalmas anya-gyermek kapcsolat: biológiai anyját korán elveszítette, nevelőanyjával kapcsolatban bűntudata volt. Szinte törvényszerűen talált rá Áprily anya-verseire, melyekből többet is átültetett lengyelre (Két út, A kertbe ment, Aranykapu, A halott – ez utóbbit szintén két változatban fogalmazta meg). A Két út zárlata saját sok évtizedes lelki küzdelmeit is összefoglalja:

 

ő világra hozta testem,
én megszülni nem fogom.
Harangsúlyú kicsi testét
hordozom, csak hordozom.

 

Jékely Zoltán Kicsi szamosi óda című versében a fordítót mind a kolozsvári téma, mind a nagyvilág (Európa) és a szűkebb haza szembeállítása vonzhatta. A lengyel változat címe: A Kis-Szamoshoz, ami félrefordítás, eredete mégis érthető, és a gyakorlatban nem is jelent tévedést, hiszen Kolozsváron a Kis-Szamos folyik keresztül. A Jékely-vers nagyvonalú könnyedségét a fordításban megfelelően sikerült visszaadnia.

József Attilától Iłłakowiczówna a korai Perc és a Nyár verseket ültette át. A két vers a könnyebben érthető és értelmezhető József Attila-versek közé tartozik, és a fordító habitusához is ezek illettek a leginkább, hiszen neki is sok saját táj- és természetverse született. Ezek a fordításai nem sikerültek, messze nem adják azt az élményt, mint az eredetijük – de tudjuk jól, hogy a József Attila-fordítások esetében ez nem ritkaság.

A ma már kevésbé ismert erdélyi költőktől Iłłakowiczówna jellemzően egy-egy verset fordított a Wieści Polskie számára. Varró Dezsőtől az Anyám című rövid verset választotta, amely szintén a terhesség, a gyermek mint teher metaforája köré épül. Szabédi László Árva csillaga a rokontalanság költői kifejezése. Iłłakowiczówna fordításának érdekessége, hogy míg az eredetiben ezt olvashatjuk: „Úgy születtem, mint e csillag, / se polgárnak, se parasztnak”, a lengyel változat megoldása: „jam zrodził się… ni na pana, ni na chłopa”, vagyis „se úrnak, se parasztnak nem születtem.” A pan (úr) kifejezés egyrészt jobban beleillett a verssorba, mivel sokkal rövidebb, mint a mieszczanin (polgár). Másrészt lengyel földön az úr – paraszt ellentét a lengyel nemesség köztudottan nagy aránya miatt igen erős volt, amit a 19. század legfontosabb történelmi tapasztalatai is jól mutattak. Harmadrészt a fordító származására nézve szintén az „úr” és a „hátrányos helyzetű” státusza között „akadt meg” (hogy a vers kifejezésével éljünk). Kreatívan oldott meg egy másik nehézséget is: a felemás szó fordítását. A „kettő és mégis felemás” kifejezést így ültette át: JEDNO rozszczepione na DWA”, vagyis „KÉTfelé hasadt EGY.”

A számkivetettség érzését tükrözi Hegyi Endre Szórvány-magyar című verse is. Horváth István A menekült című költeményének hősét a Magyarországra került lengyelek a sajátjuknak érezhették, főleg hogy Iłłakowiczówna a menekült szót magyarul illesztette a szövegkörnyezetbe („Marcin był już menekültem”). A magyar kifejezést a lengyel menekültek általánosan ismerték, és más esetet is ismerünk, amikor sajátos jövevényszóként használták.[4]

Radnóti Töredékéhez hasonlít Horváth Imre Nekik jobb című verse, amely egyúttal a műfordító és célközönsége lelkiállapotát is tükrözhette. A lengyelség elleni hitleri agresszióról írt versével került a Wieści Polskie lapjaira a fiatal Sándor Judit (Sövényházyné Sándor Judit, 1920–2003), aki Reményik Sándor ígéretes tanítványa volt. Lengyel szó 1939-ben című versét Iłłakowiczówna Na polskim pobojowisku 1939 (Lengyel csatatér, 1939 vagy lengyel „tájkép csata után,” 1939) címmel fordította le. A beszélő nemét a lengyel változatban konkretizálni kellett. A fordító az anyanyelvében általános alanyként is használható hímnemet választotta – ezt a technikát első, semleges (nem női) névvel kiadott saját versei esetében is alkalmazta.Iłłakowiczówna Judyta Szandor (Sándor Judit) címmel saját verses bevezetőt is írt a műfordítása elé, amely személyes ismeretségről tesz tanúságot:

 

Miała główkę trochę schyloną,
oczęta – brązowo-złote:
W Kolozsvárze chowała się w domu
pośrodku ciotek.
Robiła wiersze chmurne,
kołnierze – koronkowe.
Mówiono o niej na żurach
salonowych. (…)

 

(Fejecskéjét kicsit lehorgasztva hordta, aranybarna volt a szeme; Kolozsvárott elbújt otthon [vagy: otthon nevelkedett] a nagynénjei között. Borongós verseket írt, csipkegallérokat készített. Szalonokban, zsúrokon beszéltek róla.)

Az erdélyi költő eredeti verse kötetben 1942-ben látott napvilágot.[5] Úgy tűnik azonban, hogy maga Sándor Judit nem tartotta igazán értékesnek, mivel Ölelés címmel megjelent 1996-os életműkiadásába nem válogatta bele.

 

2. Erdélyi és magyar témák Iłłakowiczówna saját műveiben

Iłłakowiczówna nagyon sok erdélyi, illetve magyar témájú művet írt. Kolozsváron született verseinek csak töredéke jelent meg a háború alatt a Budapesten félkonspiratív módon kiadott Wiersze bezlistne (Levéltelen versek, 1942) kötetben és a Wieści Polskie újságban. Nagyobb részük 1954-ben, Lengyelországban látott napvilágot a Poezje. 1940–1954 (Költemények. 1940–1954) kötetben, To, co nie przepadło (Ami nem veszett el) és Siedmiogrodzkie cekiny (Erdélyi gyöngyvarrás) alcímekkel. Néhány erdélyi verse magyarul is megjelent többek között Gömöri György, D. Molnár István, Balássy Péter és Zsille Gábor fordításában. De ezek a versfordítások is elszórtan, magyarországi és erdélyi folyóiratokban és hetilapokban láttak napvilágot az utóbbi fél évszázad során.

Prózai visszaemlékezés-kötetéből (Niewczesne wynurzenia) a Korunk 1972. decemberi számában jelent meg egy részlet Kolozsvári emlékek címmel, Kapusy Antal fordításában, Csapláros István rövid előszavával. Ha azonban összevetjük az eredetivel, barbár szövegkezelésnek lehetünk tanúi. Az egyes részleteket a kiadók a kihagyások jelölése nélkül, önkényesen megváltoztatott sorrendben közölték. Mi több, mindegyiket megfosztották eredeti műfaji jellegétől, vagyis egy (fiktív?) levélből eltávolították a megszólításokat, és a többi szövegről sem derül ki, hogy milyen funkciót szolgáltak eredetileg – pedig a Niewczesne wynurzenia szándékoltan miscellanea– vagy silva rerum-kötet, különböző műfajokat helyez egymás mellé. Ideje a kötet címére is kitérnünk: leginkább Kései vallomásoknak fordíthatjuk, de a szókapcsolat mindkét tagja igen választékos, ezért egymás mellé helyezve nem érünk el olyan elcsépelt vagy enyhén giccses hatást, mint a magyar változat esetében.

Az eredeti kötetben egy előadás szövege is szerepelt, amelyet a szerző Adyról és Ady-fordításairól tartott több helyen. Ebből a szövegből is megjelentek részletek – korábban D. Molnár István, nemrégiben pedig Sutarski Szabolcs fordításában;[6] a húzásokat itt már jelölték. A legutóbbi kiadásban harminc oldal terjedelmű előadásszövegnek azonban ez a két válogatás a töredékét jelenti csupán, és nem tükrözi az eredeti mű gondolatmenetét. Ráadásul minden ironikus megjegyzést kigyomláltak belőle, vagyis a közölt szöveg fő jellemzője pontosan az, amit Iłłakowiczówna annyira kifogásolt Ady költészetében: hogy mindent a humor és a groteszk árnyalata nélkül, véresen komolyan szabad csak benne értelmezni. (Ezeket a részeket egyedül Reiman Judit említette és idézte egyik tanulmányában.[7]) Pedig számunkra, akik ismerjük Ady költészetét, éppen az lenne a legérdekesebb, hogyan látja irodalmunknak ezt a szeletét egy Adyval egy időben debütáló, mégis egészen máshogyan szocializálódott, más nyelvi optikát használó költő és fordító. Sok olyan rész is kimaradt, ahol Iłłakowiczówna arról ír, hol és hogyan fordította Adyt, hogyan tette magáévá költészetét, hol találta meg munkásságukban a közös pontokat.

A Niewczesne wynurzenia kötet egyébként még sokkal több magyar vonatkozású anyagot tartalmaz. Gyermekkori emlékekkel kezdődik, melyeket a szerző Horthy bevonulása után, 1940 novemberében jegyzett fel Erdélyben. Ez volt az az időszak, amikor már sokaknak kellett nyelvórákat adnia, de még nem kezdett műfordításba. Idős „barátnéja”, akiről később még megemlékezünk, nem volt már életben, szállásadói pedig nem érthették meg intellektuális magasságait. Az évszak nem kedvezett a szemlélődésnek, természetben tartózkodásnak, amely egyik kedvenc kikapcsolódása volt. Befelé fordult tehát, a belül látottakat írta le. Ha nincs Kolozsvár, és nem jönnek be a magyarok (mert ez késztette életmódváltásra), talán soha nem tudjuk meg tőle, hogyan temették el Barbara anyját, hogyan talált rá Zofia anyja, milyen volt livóniai és belorussziai gyermekkora. Közvetett hatásról van szó tehát, amely mégis fontos lehet.

A korai emlékek után következnek az Erdélyről szóló írások. Van köztük tudósítás, levél, sőt egy előadás is, amelyet Iłłakowiczówna az emigráns létről – vagy ahogy ő maga is fogalmazott: a száműzetésről – tartott a budapesti lengyelségnek 1941-ben.[8] Erre a művére a későbbiekben még utalni fogunk.

A kötetben található még a Tuwim emlékének szentelt írás (Pozgonne Tuwimowi), amelyben a szerző utolsó kolozsvári időszakáról is beszámol. De a következő és látszólag szintén lengyel irodalmi eseménnyel foglalkozó szövege is a magyar irodalomra hivatkozik. Annak a heves polemikának a keretében készült, amelyet Adam Ważyk Poemat dla dorosłych (Költemény felnőtteknek) című műve váltott ki 1955-ben. Ważyk korábban a szocialista realizmus hangadója volt, a Költeményben azonban éleslátóan leplezte le a hatalom kétszínűségét, a propaganda hazugságait, az egyszerű emberek életének kisiklását. Iłłakowiczówna a szerző pártját fogta a vitában. A Költemény témáját egyáltalán nem érintette. Más taktikát választott: azt bizonyította, hogy a költők kényelmetlenek. A társadalmat már a bibliai próféták is felháborították, akik igazi költők voltak – micsoda érv egy kommunista szerző védelmében! De Iłłakowiczównára jellemző volt, hogy a kor kategóriáira fittyet hányva, saját iránytűje alapján gondolkodott és cselekedett.

A közelebbi korokból Petőfit hozta fel példának: „Verseinek ma a magyarok már-már az osztrákok elleni felkelés kirobbantásának érdemét tulajdonítják, ám a költő életében a társadalmat mélységesen megbotránkoztatta a hangnem, amellyel honfitársaihoz szólt.”

Iłłakowiczówna ezután két Petőfi-verset idézett saját fordításban: a Nagykárolyban utolsó versszakát („Isten, küldd e helóta népre / Földed legszörnyübb zsarnokát…”), majd A világ és én nyitó sorait és zárlatát:

 

Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!
A természet söpredéke vagy te,
S nem király a természet felett.

[…]

És ha tetszik engem fölemelned,
Ám emelj föl, mint bálványodat;
Ha fölültetsz fejed tetejére,
Majd kirúgom szolgafogadat!

 

„Petőfit a magyar tábornokok veszélyes, neveletlen és fegyelmezetlen különcnek tartották (…)” – folytatta Iłłakowiczówna. – „Csak a mi Bemünk vette pártfogásába, ám Petőfi konfliktusa a parancsnoksággal korántsem ért véget, és ki tudja, hogyan végződött volna, ha Petőfi nem választja a legjobb megoldást, és nem esik el.”

Ma sem mindegyikünknek könnyű lenyelni ezt az ironikus megjegyzést. De el kell fogadnunk, hogy így is látta irodalmunkat Iłłakowiczówna – a kapcsolódási pontok mellett az ellentéteket, az idegenséget sem rejtette véka alá. A Ważyk védelmében írt replika zárlata is hasonlóan meghökkentő, szellemes, sőt önironikus: „Veszélyes dolog költőnek lenni. De nem jó érzés, költőtársak, hogy ennyire komolyan vesznek bennünket, és ilyen nagy hűhót csaphatunk?”[9]

A Petőfiről szóló rész belekerült ugyan a Korunk ötven évvel ezelőtti válogatásába, de kontextusából teljesen kiragadva és a kolozsvári élet leírásába beleékelve. Igaz, ebben az esetben a megjelentető öncenzúrájára is gondolhatunk.

A kolozsvári verseket tartalmazó Poezje. 1940–1954 kötet 1954-ben, a Niewczesne wynurzenia visszaemlékezés-kötet pedig 1958-ban látott napvilágot. Közöttük azonban volt még egy prózavers-kötet, a Z rozbitego fotoplastikonu (1957). Ez a kötet is jórészt Kolozsvárral foglalkozik, de a magyar szakirodalomban csak D. Molnár István említette meg, fordítására pedig eddig még nem sikerült rábukkannom. Pedig izgalmas lenne megismerkednünk a „széttört Kaiserpanorama képeivel” – mert nagyjából ezt jelenti a cím. De mi volt valójában a Kaiserpanorama?

A 19. század végén feltalált szerkezet, amely társasági eseménnyé tette a korban már divatos sztereoképek nézegetését. A képek a látcsőszerűségen keresztül nézve háromdimenziósnak tűntek. A szerkezet minden néző – minden számmal jelölt hely – előtt levetítette az egész képsorozatot.[10] A cím értelme: a számokkal jelölt prózaversek csupán kétdimenziós, állóképszerű lenyomatai a „3D valóságnak,” melyet a költő Kolozsvárott látott.

A verseket olvasva valóban a festőiségükre figyelünk fel a leginkább. Hangulatokat ragadnak meg. Alakjaik között vannak románok, magyarok, németek, zsidók és cigányok, gyerekek, lányok, asszonyok, férfiak, idősek, szegények és gazdagok. Ha összerakjuk őket, mégis valamiféle panorámát, társadalomrajzot kapunk, ahogy a városnak és környékének is újabb és újabb részletei tárulnak elénk. A szerző séta közben figyelhette meg ezt a rengeteg jelenetet, vagy akkor, amikor megfizethető külvárosi szállásairól dolgozni járt a városközpontba. A kimondott szónak – főleg a művek első felében – nem jut nagyobb szerep, hiszen a szerző nemigen értette, mit mondanak egymásnak az emberek. Ezért is kerül ennyire előtérbe a képiség (ez egyébként több kolozsvári versére is jellemző).

Volt, akivel mégis szót értett, legalábbis az első időkben. A XVIII. számú prózavers így kezdődik:

Méltóságos Jósika Sámuelné olyan, mint a fehér rózsa. Vastag, tejfehér haja, melyet a lehető leggondosabban font be a hű Iska, elnehezíti a hímzett párnán nyugvó apró fejet. Alig ver az atlaszselyem és a csipkék alatt a nyolcvannyolc éves, megfáradt szív. A drága gyűrűk túlságosan tágak sovány kis ujjaira, nesztelenül csúsznak le a puha, szürkéskék takaróra és a hatalmas szalont bélelő nagy szőnyegre.

Báró Jósika Sámuelné Jósika Irénről van itt szó (1853–1940), aki Jósika Miklós unokája és – legalábbis részben – irodalmi hagyatékának kezelője és kiadója volt.[11] Nemcsak műveltsége és valószínűleg magas szintű német, illetve francia társalgási készségei, hanem humorérzéke is imponálhatott Iłłakowiczównának. A szerző a budapesti lengyel menekülteknek szóló előadásában részletesen megemlékezett arról, hogy „Irén néni (mert így nevezte őt a különféle Jósikákból, Bethlenekből, Telekikből és Bornemisszákból álló egész hatalmas családja)” olyan humorral reagált a kormányzóék – Iłłakowiczówna első munkaadói – kellemetlenkedéseire, hogy végül már magát a szerzőt is megnevettette.

„Irén néni a pamlagján csak a derűs dolgokat kedveli, az embereket strictissime »társaságiakra” és »nem társaságiakra« osztja, ám a »társaságiak« untatják, velem viszont remekül szórakozik (…) A nyugtalan átmeneti napokban egyszer még épp időben kísértem ki Irén nénit a sokablakos szalonból az utcai lövöldözés elől… De ez már később volt, és hamarosan már nem is volt az élők sorában a leggyönyörűbb nénike, száműzetésem nagy-nagy vigasza. Nem mintha valami különlegeset tett volna – az volt a fontos, hogy ott volt, hogy már a puszta jelenlétével minden lidércnyomásból felrázta az embert. És hogy így mutatott be: »Barátnénk, Iłłakowiczówna kisasszony.«” (…) Fehér Rózsának neveztem el, mert ez a virág valóban nagyon hasonlított hozzá. És ilyen fehér virágot helyeztem halott arca mellé, amikor lehunyta szemét.”[12]

Megható visszaemlékezés, nekünk azonban nem szabad megfeledkeznünk a kontextusról: arról, hogy a fenti szavak hallgatói két éve Magyarországon élő, traumatizált és kilátástalanságban roskadt háborús menekültek. Előadásában Iłłakowiczówna a felosztás kori lengyel irodalom egyik fontos funkcióját, „a szívek bátorítását” alkalmazza. Sokat beszél a lengyel-magyar barátságról, és arról, hogy a „lengyel” szó hallatán az árusok olcsóbban adták portékáikat. Név szerint gróf Bethlen Györgynét említi még, aki ismeretlenül telefonált Iłłakowiczównának, amikor megtudta, hogy Kolozsvárra került. (A költővel egykorú Bethlen Györgyné Jósika Paula, az 1942-ig működő Erdélyi Katolikus Nőszövetség elnöke Jósika Sámuelné, vagyis „Irén néni” lánya volt.) Hory Andrással, a háború előtti utolsó varsói magyar nagykövettel „nemegyszer járkált fel-alá a csúszós utcakövön a farkasordító hidegben”, mert beszélgetőtársa nem akarta meglátogatni román házigazdáinál. (Hory saját memoárjaiban is megemlékezik arról, hogy 1939 karácsonya és 1940 márciusa között volt Kolozsvárott, ám ezekről a találkozásokról nem számol be, csak a két világháború közötti erdélyi magyarság sorsáról és néhány kiemelkedő képviselőjéről ír, így Bethlen Györgynéről is szép szavakkal emlékszik meg.[13]

Iłłakowiczówna „száműzetésben” keletkezett egyik izgalmas versében azonban a fentiektől egészen eltérően szól a „grófnéról” (Jósika Pauláról), a „bárónőről” (Jósika Irénről) és a ranglétrán lejjebb álló többiekről. A Prowincja (Vidék) címet viselő többrészes költemény eleje ugyanis a háború előtti kuplék csípős hangnemében íródott:

 

Moja przyjaciółka, hrabina,
jedwabny uśmiech przędzie:
„Niech pani przyjdzie na obiad,
nikogo prócz nas nie będzie.

A piękna baronowa
ściąga do siebie na zamek:
„Jak tylko wyjdą goście,
natychmiast panią czekamy.”

Za to dyrektorowa
najwyżej nosa podnosi:
zajęta, ach! niezdrowa…
i wcale mnie nie prosi.

Najgorzej z aptekarzówną:
drobniutko truchtem drepce,
nie patrzy w moją stronę,
i nawet znać mnie nie chce.

*

Pisano z Budapesztu,
że to i owo, i tamto,
lecz jeszcze lepiej potem
drzwi każdy przed obcą zamknął.

 

(Barátnőm, a grófné fonja selyemmosolyát: „Jöjjön ebédre, senki nem lesz rajtunk kívül.” A szép bárónő magához hívat a kastélyba: „Amint elmennek a vendégek, azonnal várjuk kegyedet.” Az igazgatóné hordja fenn a legjobban az orrát: elfoglalt, jaj, beteg… és még csak meg se hív. A legrosszabb a patikus lánya: szaporán lépdel el, felém se néz, ismerni sem akar.
Írtak Budapestről, hogy ez meg az, meg amaz [vagyis hogy elismert költő és magas rangú tisztviselő érkezett a városba], de azután csak még jobban bezárta mindenki az ajtaját az idegen előtt.)

A következő részek „Schwarz néniről”, a bécsi döntés utáni szállásadójáról szólnak, és szintén ironikusak: „olyan, mint a virág, melynek pénz a napja”. Később a humor elpárolog, helyét hűvösséggel és távolságtartással palástolt szomorúság veszi át:

 

Idą śpiewający rekruci,
cygańska im muzyka gra.
Nie moja rzecz się smucić:
moje żniwa dawno wybił grad.

 

(Mennek az éneklő újoncok, cigányzene szól nekik. Nem az én tisztem szomorkodni: az én vetésemet [a lengyel katonákat] rég elverte a jég.)

Azután „a karcsú Petőfi” jelenik meg a vers alanyának zárt szobájában – pontosan úgy, ahogyan a lengyel történelem szimbolikus alakjai Wyspiański Menyegzőjében, vagy Farkas Gábriel Áprily versében. A narrátor most már a távolságtartást is feladja:

 

Bracie mój, garsteczko popiołu,
różo spalona w boju,
przetoczyły się armatnie koła
tylekroć przez prochy twoje.

Rozbityś jak cenna amfora,
w ziemię wsiąkłeś – bezcenna krwi;
nad wspaniałymi oczami
zetlały, rozpadły się brwi.

Pochowały cię po bitwie wilki,
rozwłóczyły twe kości przez ścierń,
bezimienny twój trup rzuciłeś
całej ziemi węgierskiej na żer.

Szukało cię wojsko darmo…
Ocalało z ciebie tylko to – wiem!
że nad ziemią od krwi twej czarną
rycerski płakał Bem.

 

(Testvérem, maréknyi hamu, háborúban ellángolt rózsa, hányszor haladt át ágyútalp poraidon. Eltörtél, mint a drága amfora, a föld beszívott, drága vér; csodálatos szemed felett szétmállottak, eloszlottak szemöldökeid. A csata után farkasok temettek, szertevonszolták a tarlón csontjaidat, névtelen tetemedet odadobtad az egész magyar földnek, hogy felfaljon. Hiába keresett a sereg… Tudom, csak annyi maradt meg belőled, hogy a véredtől fekete föld felett sírt a lovagias Bem.)

Macabre, mint Illyés Segesváron című verse, csak a nyelvezete romantikusabb. De az igazi borzalmak még csak most következnek. A korábbi maró hangvétel ellenére itt mellbe talál minket egy erős kifejezés: „Jakże mam cię nienawidzieć, / o rodzie, rodzie nieszczęsny?” (Hát hogy gyűlöljelek, ó szerencsétlen nemzet?) És mielőtt még visszatérne („Spaliła się moja nienawisć / gromnicami żółtymi z wosku” – Halotti gyertyák sárga viaszában égett le a gyűlöletem), tanúi vagyunk az erdélyi táj és az erdélyi emberek pusztulásának, melyet a bosszú okozott – mert kiáradt a népek vére, melyben a magyar nemzet gázolni merészelt („Krew ludów groźnie wezbrała / w której ważyłeś się brodzić”).

Nemcsak a Z rozbitego fotoplastikonu kötet prózaversei állnak össze tehát háromdimenziós képpé. Iłłakowiczówna egész munkásságában – verseiben, prózájában és műfordításaiban is – találunk olyan részleteket, derűs, ironikus, patetikus, gyászos és vádoló pillanatfelvételeket, melyek egymást egészítik ki teljesebb ábrázolássá. Egy dolog valós formája azonban csak a különböző irányú nézetek összességéből rajzolódik ki.

 

3. Áthallások, kontextusok

A fentieken kívül a figyelmes olvasó érdekes összefüggéseket is láthat Iłłakowiczówna magyar versfordításai és nem magyar témájú versei között. Az sem ritka, hogy a költő egy-egy magyar vers ellenében írja meg a sajátját, miközben hű marad a maga eszméihez, belső világához. Jó példa erre 1947-ben keletkezett híres verse, az Antygono, patronko sióstr, amelynek a címét szintén nem könnyű lefordítanunk: Antigoné, a nővérek pártfogója, sőt – védőszentje? A második megoldás két ok miatt sem tűnik megalapozatlannak. Az egyik külső érv: Iłłakowiczówna egy visszaemlékezésében írja, hogy gyerekkorában valódi szentnek tekintette az antik hősöket. A másik belső: a vers háromsoros versszakokból épül fel, aaa, bbb, ccc rímekkel, mint a középkori himnuszok, és megszólításai is litániaszerűek, például: „Antigoné, maréknyi szent por” (ez a sor szinte azonos Petőfi megszólításával a Prowincja c. versben).

A háború borzalmai könnyen Antigonét juttathatják egy klasszikus műveltségű ember eszébe. Czesław Miłosz a varsói felkelésről írta meg a maga Antigoné-versét, amelyet 1949-ben jelentetett meg (később, 1956 után a magyaroknak dedikálta). De Iłłakowiczówna nem kerülhette meg Áprily Antigonéját, saját fordításának hősét, akinek a világa az antik világ, áthallásokkal csupán, és akinek a krédója így hangzik:

Én gyűlöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;

Iłłakowiczówna versének alanya a 20. századi háborúk kétségbeesett női tanúja, ahol az egyik testvér (embertestvér, felebarát) puskával lő a másikra, és akinek ez a vallomása:

A ja mam go na sercu i szlocham,
bo i tego, i tamtego kocham,
(„Nekem pedig ott van a szívemben és zokogok,
mert mindkettőt szeretem” [a meggyilkolt és a gyilkos testvért is]).

Iłłakowiczówna a II. világháború alatt írta le először, akkor még kérdés formájában: Isten nemcsak a zsidóban van jelen, aki áldozat, hanem a náciban is, aki gyilkos?[14] Az Antigoné-vers megerősíteni látszik ezt a feltevését. De a gondolat két évtizeddel később, az utolsó kötetben is felbukkan a Kain i Abel (Káin és Ábel) címet viselő „kis apokrifban.” Iłłakowiczówna nemcsak fordította Ady Káin megölte Ábelt című versét, hanem Adyról szóló előadásában is felolvasta, mint a magyar költő egyik jellegzetes, híres és provokatív művét. És újfent mély Ady-értéséről tesz tanúságot, hogy mégsem Ady ellenében írta meg a maga versét, hanem vele összhangban, bár egészen más hangnemben. Adynál Káin és Ábel egyetlen személyiség két része, az agresszió autoagresszió. Iłłakowiczówna verse két testvérről szól, de nem tudni, melyikük lett irigy a másikra; történetük ismétlődik, a vers ironikus zárlata: „nem tudom tovább.”

Emlékezhetünk Iłłakowiczówna megdöbbenésre: a magyar szerző vajon tényleg mind komolyan gondolta, amit leírt? Ezért eltérő a két vers hangneme: Adyé drámai, Iłłakowiczównáé szelíden ironikus. Megértéssel fordul az egymás ellen támadó két testvér, Ady szavaival a „két-egy” iránt, mivel semmi nem idegen tőle, ami emberi – hite szerint ugyanis minden isteni.

A fentiekből kitűnik, hogy rengeteg lehetőség áll még Iłłakowiczówna magyar fordítói és kutatói előtt. Nemcsak fordításait – így az Ábelt – lehetne behatóbban elemezni, hanem költészetének transzkulturális aspektusai is tovább vizsgálhatók. Az ideális megoldás egy tanulmánykötet és a magyar vonatkozású művek magyar nyelvű összkiadása lenne. Sőt, egy tágabb erdélyi együttműködés keretében román fordításait és műveinek román összefüggéseit is érdemes lenne alaposabban kutatni.

 

A szerző a cikk megírása idején a varsói Felczak Intézet ösztöndíjában részesült.

 

Felhasznált irodalom:

[1] A teljesség igénye nélkül, csupán a kutatás főbb vonalait említve ld. pl. István [D.] Molnár: Kazimiera Iłłakowiczówna a język i literatura węgierska, in Z dziejów polsko-węgierskich stosunków historycznych i literackich. Pod red. Istvána Csaplárosa i Andrzeja Sieroszewskiego, Warszawa 1979–196; uő: Lengyel költők – magyarokról, Alföld 1974/10., 24–35 és Lengyel vélemények Tamási Áronról, Alföld 1977/10., 101–102; Kovács István: Kazimiera Iłłakowiczówna, Új Tükör, 1985. május 19., 17.; D. Molnár István: Lengyel költőnő a háborús Erdélyben, Literatura 13 (1986), 256–261; Elżbieta Cygielska: Áprily Lajos lengyel barátai, in Confessio 1987/3., 52–55 (Reiman Judit fordítása); Reiman Judit: A túlélés reflexiói, in Tanulmányok a modern lengyel irodalomról és színházról. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő 2006, 5–15; Konrad Sutarski: Poeta Lajos Áprily i Polacy na Węgrzech, Akcent. Literatura i Sztuka, 2014, 182–188;

[2] D. Molnár István: Lengyel költőnő a háborús Erdélyben, i. m. 260–261.

[3] K. Iłłakowiczówna: Poezje zebrane, t. 3. Red. Jacek Biesiada, Aleksandra Żurawska-Włoszczyńska, wstęp Józef Ratajczak. Algo, Toruń, 1998, 250. A kiadó jegyzete.

[4] A budapesti Lengyel Intézet szintén kiadott egy sokszorosított kulturális lapot Nasza Świetlica – Materiały Obozowe címmel. Wacław Felczak, a megszállt Lengyelország és az emigrációs kormány közötti fontos összekötő vonal megszervezője számos cikket írt ebbe a lapba; az egyikben „korunk menekültjeinek eszmevesztettségét” (współczesna menekültowską bezideowość – kiemelés: P. N.) vetette össze… „Antigoné hősi világával.” Wacław Felczak: Róże pojednania, „Nasza Świetlica – Materiały Obozowe”, R. 3, z. 27 (Budapeszt, 1942. szeptember 27.), 1–4., idézi: Wojciech Frazik: A szabadság futára. Rézbong [Göd] 2019, 41.

[5]Sándor Judit: Amint vagyok. Virágok Reményik Sándor sírjára (Ravasz László előszavával), Kolozsvár, 1942.

[6] Kazimiera Iłłakowicz: Ady Endréről – benyomások és versek, ford. Sutarski Szabolcs, Napút 19. évf. 2. szám (2017), 97–101.

[7]Reiman Judit i. m. 11.

[8] Różne aspekty wygnania, in: Proza, 355–383.

[9] O poemacie dla dorosłych Adama Ważyka. Replika na zagajenie na zebraniu Związku Literatów Polskich, Poznań, rok 1955, in K. Iłłakowiczówna: Proza. 515–519.

[10] Kolta Magdolna: Képmutogatók Pest-Budán. https://epa.oszk.hu/00000/00003/00013/kolta.htm (hozzáférés: 2022. május 13.)

[11] A Jósikákra vonatkozó genealógiai adatok Vissi Zsuzsanna ny. főlevéltáros szíves közlései.

[12]Różne aspekty wygnania, in: Proza, 374–375.

[13] K. Iłłakowiczówna: Różne aspekty wygnania, in: Proza, 377; Hory András visszaemlékezései, 6. k.: A pálya végén. 1940–1942. Kézirat. Akad. Kvt. Ms. 10.864/1-10., 16; a memoár részleteiből készült könyvben (Hory András: Bukaresttől Varsóig. Sajtó alá rendezte, bev. Jegyz. Pritz Pál. Gondolat, Budapest 1987) a Bethlen Györgynéről szóló rész nem található meg.

[1] Bóg jest wszędzie – a Poezje 1940–1954 (Warszawa 1954) c. kötetből (Poezje zebrane, t. 3., 40.)

 

Petneki Noémi (1978, Budapest)

Fordító. Az ELTE latin és lengyel szakán szerzett diplomát, doktori tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetemen végezte. Fontosabb fordításai: Latinitas Polona. A latin nyelv szerepe és jelentősége a történelmi Lengyelország kora újkori irodalmában, reciti 2014; Olga Tokarczuk: Bizarr történetek, Vince Kiadó, 2018; Chopin levélrészletei és egyéb lengyel források (Alan Walker: Chopin. Ford. Fejérvári Boldizsár, Rózsavölgyi és Társa, 2020), Bolesław Leśmian és más lengyel költők versei (1749, Versum, Irodalmi Szemle stb.). Krakkóban él, most újra blogot ír a város történeti és kulturális érdekességeiről (facebook.com/KrakkoBlog). Portréját Piotr Szewczyk készítette.