Tatiana Tîbuleac regényrészlete (Száva Csanád fordítása)

Kép: Natasha Barova, kosmopolis.cccb.org, naputonline.hu

Azon a nyáron anyámnak zöld volt a szeme

1.

Azon a reggelen, amikor jobban utáltam őt, mint bármikor, anyám a harminckilencet töltötte. Kicsi volt és kövér, buta és csúnya. A leghaszontalanabb anya volt, minden létező anyák közül. Az ablakból néztem, ahogy ott áll az iskola kapujában, mint egy koldus. Gondolatban egyből megöltem volna. Mellettem mentek el csendben és ijedten a szülők – hamis drágakövek és olcsó nyakkendők gyűjteménye. Jöttek, hogy összeszedjék sikerületlen gyerekeiket, ezeket a világ szeme elől elrejtett gyermekeket. Legalább ők tettek egy kis erőfeszítést, és feljöttek ide. Anyám szart rá, hogy megvagyok-e vagy sem, és hogy mégis, azért csak kijártam egy iskolát.

Hagytam, hogy kínlódjon, majdnem egy órán keresztül, végignéztem, ahogy előbb felhúzza magát, fel-alá járkál a kerítés mellett, majd egy helyben áll, majdnem sírva fakad, mint olyasvalaki, akit valamiféle nagy bosszúság ért.

Akkor sem mentem le. Rátapadva az ablakra, úgy néztem őt, végig, amíg a gyerekek mind kimentek – még Mars is, a kerekesszékkel, még az árvák is, akiket a kapunál csak a drog meg a bolondokháza várt.

Jim, a legjobb barátom integetett, és azt kiabálta felém, hogy ebben a nyári vakációban még ne legyek öngyilkos. A szüleivel volt, akik másodpercek alatt eladták volna a szerveiért, ha nem félnek annyira attól, hogy kibeszélik majd őket. Jim anyja, aki szép és kipingált volt, hosszasan kacarászott, felemelt állal és három rétegbe rendezett hajjal. A pszichotikus ofőnk is kacagott, a matektanár meg az igi is – az egyetlen normális ember az egész iskolában. Tulajdonképpen mind kacagtunk, mint egy jó viccen, mert tényleg jó vicc volt. Nem volt miért megjátszanunk magunkat, csak mi voltunk ott.

Ezenkívül a tanáraink bármin kacagtak volna az utolsó iskolai napon, csak lássák már, hogy elmentünk. Ha nem is örökre, legalább erre a nyárra – ez alatt az idő alatt a tanárok fele megpróbált más munkahely után nézni. Egyeseknek sikerült, és akkor nyomuk is veszett. A kevésbé szerencsések azonban minden évben kénytelenek voltak őszről őszre visszatérni ugyanazok elé az ördögi diákok elé, akiket gyűlöltek, és akiktől féltek. Levettem az arcomat az ablaküvegről, mint egy elhasznált lehúzóst. Végre szabad voltam, és ha a jövőmre gondoltam, akkor valami olyasmit éreztem, mintha egy ünnepélyesen feldíszített temetőben lennék.

Lassan leereszkedtem a lépcsőkön. A másodikon, a pszichiáternő szobája mellett megálltam, és a kulcsommal a falra ezt írtam: KURVA. Ha legalább látott volna valaki, akkor azt mondhattam volna, hogy ez a köszönetem a több év konzultációért. A folyosók azonban üresek voltak, mintha valami földrengés lett volna. A mi iskolánkban még a fertőzések sem maradtak sokáig.

A földszinten, mint valami szar kutya, ott ült Kalo – a másik legjobb barátom –, cigizett, és valami távoli nénikéjét várta, aki egy hétre majd magával viszi. Kalo anyja Spanyolországba ment, hogy egy orosz oligarchát masszírozzon – ez volt az ő verziója, ugye. Kalon kívül persze mindenki tudta, hogy mivel foglalkozik az anyja tulajdonképpen, de hallgattak, mert Kalo belevaló gyerek volt. Tényleg az volt. Retard, de jó gyerek.

Megkérdeztem, mit csinál majd a nénikéje után és Amszterdam előtt, és ő azt mondta, hogy nem csinál semmit. Mint ahogy mi mindannyian, különben. Egy évben sem hallottam olyasmit, hogy valaki a vakációjával hencegjen – mintha nem csupán bolondok, de leprások is lettünk volna. Az elég volt, hogy engedték, hogy a nyarunkat póráz és szájkosár nélkül töltsük. Mire jó az, hogy elköltünk még egy vakációt? Undor fogott el, ha Kalora vagy Jimre gondoltam, de ha magamra, akkor is. Emberi maradványok voltunk – polip és ciszta, az is csak olyan kioperált, és azt hittük, hogy vese vagy szív vagyunk. Mindig szerettem az anatómiát. Valószínű, hogy anyámtól örököltem, aki biológiatanárnő kellett volna hogy legyen, de végül is perecárus lett. Apámtól semmit sem örököltem.

Ott maradtunk és elszívtunk közösen egy cigit, mert úgy láttam, borongós és állandóan lesütött szemmel jár, aztán eszembe jutott a nővére, aki férjhez ment egy farmerhez Írországban. Megkérdeztem, miért nem megy ki hozzá egy hétre ahelyett, hogy a vénasszonynál ül. Kalo válaszolt is, mint egy hülye: megy, megy ő persze, már el is küldte a limuzint, mert a nővére nem bírja már a nyári őrület nélkül. Amikor elköszöntünk, kapott tőlem egy balost a pofájába, és azt mondtam neki, majd találkozunk két hét múlva az állomáson, és hogy ne költse el az összes pénzét. Kalo csak annyit mondott, hogy úgy lesz.

Ahogy meglátott anyám, el is kezdett kiabálni, hogy gyorsabban mozogjak, mert nem fizette ki a parkolást. Rágyújtottam még egy cigire, és úgy, cigizve ültem be az autóba. Ismét füvezel, ismét füvezel – hallottam, ahogy magában beszél. Lehúztam az ablakot, és a kapu elé köptem. Az iskola kezdett egyre kisebb lenni, azzal a hét évvel együtt, amit hülyén ott töltöttem, mintha csak valami szerencsejátékot játszanék. Semmi sem változott. Mika ugyanúgy halott volt, és én még mindig szerettem volna valakit megütni.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/7–8-as lapszámában

Tîbuleac, Tatiana (1978, Chisinău)

Író.

Száva Csanád (1979, Csíkszereda)

Író, költő, műfordító.