Tóth Lilith Viktória: Profán ének; Óda; Szintaxis; Csendélet (versek)

Profán ének

1.

a kávé cseppje a csészém szélén
pont úgy hagy nyomot, akár
a tudat, hogy nincs
értelme a létezésnek

egzisztenciális labirintus
benne kóválygunk
akár gólyafos a levegőben
pedig nekünk igenis van…

félig kiálló szög
kalapács a kezemben
a bizony döntő mozdulat
vajon megbírom-e…

2.
azt olvastam, a rémálom
tulajdonképpen kudarc
vesztes játszmában ragadtam
még mindig nyerni akarok
már nem akarok nyerni

3.

nem bírok értelmet adni mindennek
igyekszem
racionalizálom az összes kis halált
keresem az egészet a részben
távolítom – magam s téged is
hátha ezer fényévről rálátok
egy messzebbről vagy közelebbről
nem is létező mintázatra

4.
sokszor ott van, a kiszáradt szám szegletében
a súlyos titok
hogy egyszer úgy fogsz velem bánni
ahogy én veled
5.
ahol a büdös, ott a meleg
így tanították
facsarom a saját orrom
nincs helye a fázásnak
biztos valami mástól remegek
a bőröm forró és áporodott
hogy mindez belülről mar szét
annak van a legrosszabb szaga
6.
Magányos nadrág a parkban.
Jelige: Tarts meg kérlek!

Óda

tudod a félelemnek egészen új rétegét
ismered meg magadon
hazajössz
látom a szemedben a sok embert
leveszed a cipőd
leteszed a kulcsaid
kidobod a szájmaszkod
reméled, nincs rajta semmi
mélabúsak a gombok a kabátodon
nálam meg a szorongásban
közöny a reklámszünet

Szintaxis

pedig nem találom a szavakat
azt mondtad a vesszők mellé tetted őket
csak mi tudjuk
a reggeli síráshoz nem szükségesek
mégis keresem szüntelen
talán te észreveszed
amit rég hurcolok
kérlek, vegyél ki ebből a mondatbó

Csendélet

hamu úszik a poharam alján
egész világom húzza maga után
a lakosai tüntetni mennek
túl savas nekik a rendszer