Géczi János versei

Cécile Hanat felvétele

Angyalcsapda

Az ispotálymestert kiemelték
időben. Négy angyal jött le érte,
fehér köpenyt viselt mind, fekete
kereszttel, amiként mi. Láthatták,
akik éjszaka a sikátorban
élnek, a nyilvánosan gyónni nem
akarók, s hogy látták, az őket
megszabadította a tévtanukat
nyilvánossá tévő billogjuktól.
S mi, akik a hitváltozásukat
nem tűrtük, hosszú zarándoklatra
kényszerültünk, s csúfos bűnbánatot
tartottunk. Hajnal volt, más térbe, más
időbe jutott az ispotálymester,
2021-be lépett át,
üzbég misszióvezető lett,
bár úgy fog emlékezni, előző
életében egy universitas
kancellárjaként regnált. De lehet,
visszahurcolták ötven évet, s ím,
Akkóban kéreget, alamizsnát
a mohamedánok adnak neki.

Szerintem pedig frankká vedlett át,
ők váltják herba trinitáriusként
a színeiket. Malacként visít,
pedig erősen fogták, s kérte,
a fejére húzzanak fel zsákot,
mert tériszonyos, és fél és retteg.
S négy angyal glóriányi búcsúkört
repült terhével Pirovác fölött.
A várost a mennyország illata
borította el, s arra ébredtünk,
lovagok, hogy ispotálymesterünk
és nyugodt éjszakánk sincs: indulunk
a Szentföldre! A kagyló-, a szennyvízés
a fövenyszag máris hiányzott.
Mesterünket miután kegyesen
felemelték, teuton nagymesternek
mondjuk, s mariánus lovagokból
mi német lovagok lettünk. Közénk
többé sosem ereszkedett, s abbamaradt,
mert magával elvitte
szakácsát, a kísérlete. Arra
volt kíváncsi, hogy vajh fehér-e
belül is az angyal, ezért tollkönnyű,
édeni édes habcsókot próbált
süttetni, olyat, mely csalétekül
szolgál a szellemvilág kilences
köre zsibongó szárnyasainak.

Boschi

Közel az átmeneti szálláshoz
újabb küzdőtér épül, de nehogy
reájuk fogják, hogy adócsalók,
a lovagok inkább költenek
lówellnessre. Kussol a város.
Hogyan illő búcsút venni tőle,
ha nem marad legvégül belőle
semmi sem? A víz mutatja, abbahagyja,
hogy megmutassa, a hajó,
amely majd hasítja, merre halad.
Egy levéllel vörösb a reggel
a tömjénfán, sistereg az űr,
amikor a tengervíz az izzó
rostélyra rászalad. Vagy a forró
démonok keltik a zúgást, színes
kavarodásba bebugyolálva?
Az égből a madarak zuhannak,
s a közéjük keveredett, apró
angyalfik, elkínzott arcuk arra
utal, felkészültek a pokol
bejárására. Az igazság nem
képként jön, nem szóban, szagban,
fényként érkezik, és szenvtelenül.
Feljő, ha felfőtt a test az olajban.
Ha a kanális seggluka mint a
pupilla a promenádon tágul.

Az alma

A tél a városba sosem jön le.
Ahogy a fülke asztallapjára
valaki lerakta és számunkra
ott hagyta, az volt ennek az évnek
az eseménye. A múlt szemébe
belenéztem, lássam, mit tartogat,
de abban sem volt egyéb, mint ez az
egyetlenegy féregjárta alma.

A múlt kék szemébe néztünk hárman
egyszerre, a három cellalakó.

Mosolyog – a johannita mondta –,
pedig bágyadt fényű, fahéjfoltos
a bőre, roppan a húsa, ha beléfal.
A templomos úgy vélte: vajalma,
dűnei homok hőse, s e vidék
meg nem termi. Számomra, aki
nehéz páncélos teuton, úgy tűnt,
az szívós húsú, halovány fényű,
amilyen a korai délelőtt,
csíkjaiban az Istar fölötti
éghez hasonló. A bőleves fajta.

Bár vetítettek ebben az évben
egy nagyjátékfilmet Johnny Deppel,
és oly dallam zengett a csarnokban,
ami még meg se lett, de hallottuk
néhány percre Henry Purcell Dido’s
Lament-ét Annie Lennoxtól, s az is
értette, aki nem tud angolul.
Láttunk kertet, kis avarja alatt
római, trák és illír halottak
rétegei közé bosnyákoké
és gömbfejű szlávoké vegyültek.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/10-es számában.

Géczi János (1954, Monostorpályi)

Író, költő, szerkesztő, képzőművész.