Ladányi István: Elgondolhatóság, megnevezés, elbeszélés és önértés Danyi Zoltán A rózsákról című regényében
Tanulmány
Danyi Zoltán A rózsákról című regénye1 olvasható vajdasági magyar kisebbségi összefüggésekben, a délszláv háború poszttraumás kontextusaiban, illetve a fentiekkel együtt akár az elvándorlás vagy a Nyugat-Európába történő migráció keretezésében. Ugyanígy lehetővé teszi a pszichoanalitikus olvasatokat is, a főhős-elbeszélőnek az apához és az anyához, a felnövés folyamatához, a szerelméhez, a szexushoz és a saját testhez – és a másik testéhez –, a gyermeknemzéshez, pontosabban az apasághoz való viszonyait tárgyalva. Az elbeszélés viszont mintha épp ezeknek a meghatározottságoknak a terhével küzdene, láttatva ugyan ezeket a nagy hagyományokat érvényesítő, preskripcióként működő keretezéseket, mégis mintha inkább megszabadulni kívánna ezektől, a saját egyedi életről való beszéd s ezzel az önmegértés lehetőségeit keresve. Az elbeszélés láttatja az elbeszélő-főhős krízisének elmondásakor a fent érintett életproblémákat, de a megszólalás és írás tétje nem egyszerűen ezek elbeszélése lesz, hanem mintegy a rendre bekövetkező töréseknek az elfogadásával, tudomásul vételével, az elbeszélés általi elsajátításával a saját egyedi sors elsajátítása.
Danyi regényének hőse csak látszólag van otthon. A regény kétharmad részében a születési, származási helyén tartózkodik, ott él abban a vajdasági kisvárosban, ahol az apja termőföldet birtokol, és ezen a termőföldön szabadföldi rózsatermesztéssel foglalkozik. Otthon van, ugyanakkor nem otthonos sem ezen a helyen, sem máshol, szorongások és kényszerképzetek határozzák meg önmagához és a világhoz való viszonyát. Rendre beszámol arról, hogy ha nem akarja, „hogy bajok legyenek”, akkor be kell tartania valamilyen sajátos szabályt, végre kell hajtania valamilyen cselekvést, cselekvéssort, vagy éppen el kell kerülnie valaminek az elvégzését. Ezzel kezdődik a regény: „Az ablaknál álltam, és vártam, hogy lemenjen a nap, mert ez volt a szabály, és ha nem akartam, hogy bajok legyenek, akkor meg kellett várnom, hogy lemenjen” (7). Aztán az út menti keresztek megszámolásának a követelményére tereli a szót, hogy eredetileg útnak indult, hogy már napok óta készült arra, hogy megszámolja a kereszteket, hogy egy bizonyos útszakaszon hány található belőlük az út mellett, csak valami folyton eltérítette ettől a szándékától. Így járt most is, pedig már épp elindult, de előtte még elkezdett teát főzni, és közben nézelődni kezdett az ablakon át: „és megláttam a napot, a fejemben egyből megjelent a szabály, hogy ha nem akarom, hogy bajok legyenek, akkor az ablaknál kell maradnom, és meg kell várnom, hogy a nap lemenjen” (7). Miután pedig lemegy a nap, azután már alkalmatlan megszámolni az út menti kereszteket, a kör bezárult, eltelt a nap, és számolási kényszerének nem tudott ugyan eleget tenni, de folyton alakuló egyéni hiedelemvilága szerint az elbeszélő-főhős legalább elkerült valamilyen beláthatatlan bajt. Az elbeszélő mindig körültekintően megformált, mindent részletet alaposan végigmondó mondatokban beszél, így kimerítően tudósít ezeknek a szabályoknak a természetéről:
Nem tudom, másoknak szokott-e lenni ilyen, és ha igen, akkor nekik is úgy szokott-e lenni, mint az én esetemben, de azt tudom, hogy nálam már régen is így volt és néha még mindig ugyanígy jönnek elő ezek a dolgok.
Például ülök egy padon, nézelődök, vagy kint vagyok a földünkön, a rózsákat metszem, vagy pedig megyek valahova az utcán, mert valahova mindig vagy majdnem mindig menni kell, és akkor a fejemben egyszer csak megjelenik egy szabály, hogy ezt vagy azt kell tennem, vagy ellenkezőleg, hogy ezt vagy azt mindaddig nem szabad megtennem, amíg bizonyos feltételek nem teljesülnek, vagy ellenkezőleg, amíg bizonyos feltételek nem szűnnek meg. (7–8)
Kényszerességét Radics Viktória a „rendszeralkotó tudat burleszkje”-ként írja le, úgy jellemezve ezt, hogy „a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával.”2 Talán több is ez, mint a modern tudat paródiája, a világ uralhatatlan dolgaitól szorongó és azok kivédéséhez hiedelmeket gyártó emberi tudat reflexe ez, amely védekező szabályok produkciója és reprodukciója a modernséget jóval megelőző antropológiai örökség, amit a főhős a modern világnak a tudat által befoghatatlanként érzékelt összetett kihívásai kapcsán is érvényesít.
A főszereplő férfi szülőhelyéhez, amelynek utcáit naponta járja, és amelyben mindent magától értetődően ismer, egyáltalán nem valamiféle otthonosság képzetei kötődnek. Sokszor szóba hozott lakását mindig afféle Bodor Ádám-i, ideiglenességet jelző megfogalmazásban emlegeti: „a lakásra indultam, ahol abban az időben éltem” (285).3 Ahogy a lakásához sem fűződik birtokviszonya vagy azonosságérzete (jellemző, hogy semmit sem közöl erről a lakásról), úgy a rózsák is mindig az apja rózsáiként kerülnek szóba, az elbeszélő-főhős az apja rózsaföldjén dolgozik, az apja rózsáit szállítja a szabadkai virágüzletekbe, és végig hangoztatja saját kívülállását, hogy ő tulajdonképpen fuvaros szeretett volna lenni, afféle közvetítő tehát, csak hogy távol legyen az apja rózsáitól meg a földjétől meg a kötelezően követendő mintáktól – attól, hogy neki is ugyanúgy kelljen élnie, mint mindenkinek körülötte, hogy neki is csak azokból a lehetőségekből lehessen választania. Ezt pedig az apja nem tudja elfogadni, mert hiszen a fuvarozás, a gépkocsivezetés nem munka. Ahogy a regény számos motívumnál felkínálja s ugyanakkor mintha iróniával is kezelné a szimbolikus értelmezés lehetőségét, ez a fuvarosság is a közvetítés, mások cselekvési szándékainak célba juttatása s egyúttal a saját célú cselekvés elkerülése jelképes értelmét kínálja. Fuvarossága semmilyen célt nem mutat, nem fogalmazódik meg ennek kapcsán semmilyen átfogó szándék, a fikción belül nem látszik ez többnek, mint megélhetésnek, mások egymással össze nem függő, kisebb-nagyobb igényei kielégítésének: Magyarországon tanuló vajdasági diákokat vagy szegedi művesekezelésre járó beteget szállít át a határon, katonaszökevény fiaikhoz járó anyákat visz oda-vissza, vendégmunkásokat Bécsbe, gyógyszerés egyéb bevásárlásokat intéz.
Fuvaroskodását addig végzi, amíg be nem következik a baj, meg nem jelennek a piros foltok, majd egyre fájdalmasabb sebek a péniszén, és az orvosi kezelések mellett a betegségével meg a tovább halmozódó szorongásaival való megbirkózásra mégis azt találja a legjobbnak, ha az apja rózsaföldjén kezd el dolgozni, ha kiteszi magát a rózsák tépésének, horzsolásának, sebeinek, amely sebeknek a gyógyulása a reményei szerint a betegségéből adódó sebek gyógyulásához is hozzásegíti. Apja rózsaföldjén próbálja tehát magát hasznossá tenni, leginkább a rózsákkal kommunikálva, miközben visszatérően látogatja az urológiát, hogy végre kiderüljön, mitől is vannak azok a gyógyulni nem akaró sebek a nemi szervén, illetve miután tumort diagnosztizálnak nála és bonyolult műtéteken esik át, a rózsaföldön végezhető monoton, ugyanakkor koncentrált figyelmet igénylő munkákba veti bele magát, amit a vadalanyokba oltás, a gyökérről kihajtó vadhajtások kitartó eltávolítása, a gyomtalanítás, levelezés stb. szisztematikus műveletsorai jelentenek. Amelyeket persze a módszeres, tetterős apja mindig sokkal hatékonyabban végez nála.
Az anya már hosszú évek óta nincs velük, a háború és az embargó éveiben visszaköltözött ugyanis Magyarországra, amiből megtudjuk, hogy az anya nem vajdasági, hanem magyarországi magyar származású. Ez az anyai szál így nemcsak a lehetséges pszichoanalitikus olvasatot erősíti fel, hanem egy sajátos kisebbségi-többségi identitáshoz, a vajdasági szituáltsághoz, az „anyaország”-hoz, illetve a jugoszláviai adottságokhoz (lehetőségekhez és történelmi kényszerekhez) való viszonyt is bevonja az értelmezésbe. Az otthon fogalmának az elbizonytalanításához is hozzá tartozik ennek a „vajdasági magyar” és „magyarországi magyar” világnak a megkülönböztetése, sőt szembeállítása, és így az otthonfogalomhoz nem a magától értetődőség, hanem épp ellenkezőleg, a feltételesség társul.
A főhős otthontalanságához hozzá tartozik továbbá a „feleségének” nevezett kapcsolata, akiről kiderül, hogy nem a felesége, és épp azért nem, mert az életvezetési mintázatok kérdésében nem tudnak egyetértésre jutni, a főhős visszariad a rá váró kész szerepkörök betöltésétől, ahogy az apja elvárásainak, úgy a családalapítási vonatkozásban előírtaknak sem tud megfelelni, mígnem a feleségének nevezett barátnője el nem megy a Franciaországba kivándorolt szülei után.
Szűkre szabott élettere, választási lehetőségeinek korlátozottsága, az, hogy lényegében alig vagy aligha van befolyása az életét meghatározó eseményekre, láthatóvá teszi, hogy a főhős aprólékosan színre vitt magánéleti válsága, az egymásra torlódott megoldatlanságok és tisztázatlanságok bénító hatása nem önmagában áll, hanem összefüggésben van azokkal a környezeti meghatározottságokkal, identifikációs kérdésekkel és kényszerekkel, transzgenerációs traumákkal, amelyeket apai és anyai kelet-európai öröksége, továbbá a sajátos kisebbségi szituáltság komplex problémaköre jelent, köztük a délszláv háború és a nyomában járó bizonytalanságok és veszteségek traumáival. A családi és tágabb közösségi traumák halmozódása így jut szóhoz a „feleség” kifakadásában:
(…) elege van abból, hogy mindig ilyen hülyékkel hozza össze az élet, (…), elmegy innen, (…), mert igaza volt az anyjának, ebben a házban nem lehet megmaradni, itt még mindig hullaszag van, és igaza volt az apjának is, mondta, mert az apja előre figyelmeztette, hogy ebben az országban nem lehet megmaradni, ez az ország, még mindig bűzlik a halottaktól (…) (146)
Az elbeszélő-főhős az elbeszélésében bő két évtizednyi időszakot egyben kezel, a délszláv háború és következményei folyamatosan jelen lévőként kerülnek szóba: „nem múlt el, úgy látszik, nem tud elmúlni, soha semmi nem tud elmúlni, ez pedig majdnem olyan, mintha minden egyszerre történne” (124). A minták követése és elutasítása között vergődik, a családi és tágabb közösségi múltak, traumák foglyaként, és az ezekkel terhelt főhős ebben az időszakban csak akkor szabadul meg a számolási és egyéb kényszereitől, amikor a városa utcáit járja. Sétának nem nevezhető időtöltés ez, nem is a saját terület valamiféle bejárása, hanem eltökélt járkálás, gyaloglás a gyaloglás kedvéért, azért, hogy ne legyen otthon, pontosabban ne legyen konkrétan valahol egy helyen.
Az otthonhoz való felemás viszonyban, az eldöntetlenségek sorában az hoz radikális változást, amikor az apa révén ez a saját közege löki ki magából a fiút, amikor az apa megelégeli azt, hogy a fia nem azonosul azzal a képpel, amit a közösség vagy a hagyomány képviseletében elvár tőle. A rózsák közt végzett munka körül eszkalálódik összetűzéssé hosszan tartó, hallgatag egyet nem értésük, az apa mintaadása és a fiú azonosulásának hiánya és teljes tanácstalansága, hogy akkor végtére is mit kezdjen magával a szűk lehetőségek, a behatárolt azonosulási mintázatok között. A kényszerek és szorongások egyre szűkebbre veszik a mozgásterét, beszorul a lakás („ahol akkor lakott”) és egy, az anyjától örökölt használt női kerékpárral csellengve megközelíthető rózsaültetvény közé, a magára maradt apa mellé a magára maradt fiú. Ebben a csellengésben állja el az útját az apa:
Nem kell, hogy csináljam, mondta, nem kell semmit se csinálnom, hazamehetek, nincs itt semmi dolgom, majd ugyanolyan halkan és higgadtan hozzátette, hogy különben is szart ér a munkám, szart ér az egész, amit a rózsákkal csinálok.
Fájt, amit mondott, de nem az igazság fájt, és még nem volt vége, nem hagyta abba, ugyanolyan halk és higgadt hangon folytatta, hogy semmi nem lett belőlem, ugye tudom, hogy semmi nem lett belőlem, nincs feleségem, nincs gyerekem, nincs rendes munkám, és még a rózsákhoz se értek, szart se ér, amit a rózsákkal csinálok, mondta ezt is még egyszer, nem tudnék felnevelni egy szaros rózsatövet se. (282)
Nem kitöréstörténet kezdődik ettől fogva, a regény kétharmadánál, inkább a perspektívák sajátos kitágulása, a saját élet addigi összefüggéseinek, kényszeres kereteinek fölszámolása. Az enklávészerű korábbi világából kilépő főszereplő a belgiumi útjával nem valamilyen megoldást kínáló világba lép be, a regény nyugat-európai, elsősorban brüsszeli és oostendei színe nem a jólét vagy a szabad önmegvalósítás világaként nyer értelmet, hanem a kiüresedés jelentéseivel. Nem valamilyen másik kollektív mintázatot választ magának sorsértelmezésül a főhős, hanem a korábbi kényszereitől szabadul meg – elsősorban annak keretein kívülre kerülve, az új közegben új felismerésekre jutva. Leginkább a kiüresedés elnyeréseként, az én felszámolásaként adhatunk értelmet az egyedi tapasztalatok és az ehhez kapcsolódó felismerések soraként elbeszélt útnak. Az első személyű elbeszélő végig tartózkodik attól (vagy nem képes rá, meg sem fogalmazódik efféle igénye), hogy erős, sorsszerű értelmezést adjon a vele történt eseményeknek. Nyugat-európai útja kapcsán láttatja, hogy alkalomszerű, az apai elutasításból következő, saját cél nélküli útról van szó. Egy, a szülővárosából már korábban elvándorolt ismerőse régóta hívja, hogy látogassa meg, de korábban mindig elhalasztotta ezt a látogatást. Miután apja elküldi magától, és a „felesége” is elhagyja, jobb híján indul útnak. A gyermekkori ismerősnél tölt el néhány napot Brüsszelben, az ő révén ismerkedik meg bizonyos G.-vel, egy menekültekkel foglalkozó alapítvány vezetőjével. Brüsszelnek, illetve Oostendének az egykori gyarmatbirodalomra épült jelenében tapasztalja meg a múlt terhes örökségéhez való elfogadóbb viszony lehetőségeit. Itteni tapasztalataiban a múlthoz való viszonyban nem a múlt eltörlése, korrigálása vagy helyrehozása, hanem a jelenben való tovább létezés fenntartása mutatkozik meg. Tulajdonképpen a jelen időt találja meg Brüsszelben és Oostendében, amely a múltbéli történések egymásra rakódott rétegei fölött van. A múltba már nem lehet belenyúlni, azon már nem lehet korrigálni, a jelen az, amivel valamit kell kezdeni. „Mindegy, gondoltam, a múltnak vége, és milyen jó, hogy örökre vége van.” (315.) A múlthoz való viszony változik meg radikálisan az idegen, saját, örökölt, terhelő jelentéseket nem hordozó környezetben. Először a Brüsszelben látott (akár apja rózsakertjéből is eredeztethető) öreg Grand Gala rózsabokor juttatja arra a „lényegbevágónak vélt felismerés”-re, hogy
(…) ez a rózsabokor azért nőhetett ilyen magasra, gondoltam, azért tudott feljutni, felkapaszkodni az első emeletig, mert újra és újra leszedték róla a virágokat.
Ez ismerős volt, hasonló szaggatottsággal már találkoztam korábban, mikor az életemen gondolkoztam, ellenben csak most, a brüsszeli Grand Gala előtt állva értettem meg, hogy ezek szerint nemcsak apám, hanem én is a saját életemet éltem, hogy nekem éppen ez a szaggatott élet jelenti a saját életet, mely folyton megakad, mintha valaki újra és újra kiütné a kezemből, és utána sokáig nem tudnám felvenni a fonalat. (326)
A Brüsszelben és Oostendében kívülálló szemlélőként összeadódó tapasztalata lesz, hogy az utólag módosíthatatlan, helyrehozhatatlan múlt helyett, a múltat tudomásul véve, a halottakat rendesen eltemetve, de a jelenben kell élni. A népirtások rosszul elföldelt halottai kapcsán jut a következtetésre: „Talán csak annyi kellene, tényleg nem sok, mindössze annyi, hogy kiszedjük őket, mint ahogy a rózsákat szoktuk kiszedni ősszel a földből, és aztán újra eltemessük, szépen egyesével, mint ahogy a rózsákat ültetik a kertben.” (369) Ez után állapítja meg otthontalanságáról, hogy „[m]ég sincs ebben semmi szomorú vagy tragikus vagy súlyos, egyszerűen csak így van, és ez így természetes” (369). Hogy nincs mire várni, hogy megváltozzanak a dolgok, amitől majd el lehet kezdeni a saját életet, „nekem éppen ez a szaggatott élet jelenti a saját életet, és ha ez a sajátom, akkor nem kell másik, és akkor nem kell semmit folytatnom, nem kell semmire várnom, hanem örülnöm kell, örülni annak, hogy ez van” (370). A folyamatosan újraíródó jelennek egyik megtapasztalása és jelképe lesz a tenger, a fövenyével, a megújulóan egymásra torlódó és a parton elnyúló, abba belemosódó hullámaival. A tenger a maga minden időbeliségen túlmutató jelenlétével. Az elbeszélő kiüresedésének egyik helye az oostendei tengerpart lesz, a másik egy nyitott könyv a migránsokkal foglalkozó alapítványt vezető ismerős asztalán. Ezt a könyvet hangsúlyosan nem azonosítja be: „Megmondhatnám, hogy melyik könyv volt, az előbb még úgy gondoltam, hogy megmondom, de maradjon inkább kimondatlan, legyen ez az én titkom, ha minden mást ilyen nyíltan kipakoltam, és ezzel sebezhetővé tettem magam.” (414.) Mindössze abból tudunk kiindulni, hogy a kiadvány kétnyelvű, a két nyelv közel áll egymáshoz, és az eredeti szöveg mellett francia fordításban olvasható a mű. A főhős nem tud franciául, de mivel a művet végigolvassa, helyenként összeolvassa a francia fordítással is, így a mű eredeti nyelvén ezek szerint tud olvasni. Jóval korábban, még a vajdasági rózsatermesztés és -értékesítés kapcsán pedig szó esik a főhős olasz nyelvi tanulmányairól, amit apja azért finanszíroz, mert így a fia tolmácsolhat az olasz rózsakereskedőkkel folytatott tárgyalásain.
Megkerülhetetlen és aligha lezárható értelmezői feladat a megbízhatatlan első személyű elbeszélő „otthoni” és „idegenbéli” tapasztalatainak fikcióbéli közvetítettsége. Az elbeszélő az események átélőjeként közvetíti a vele történteket, közléseinél jelentős vonatkozásokban a hiányjeleknek (elhallgatásoknak vagy percepciós, kognitív, nyelvi hiányoknak) kell jelentést tulajdonítanunk. Az a kényszeresség, amelyet az elbeszélt cselekvéseiben észlelhetünk, tetten érhető az elbeszélésmódjában is. Folyamatosan korrigálja, pontosítja elhangzott közléseit, újra és újra visszatérőleg megmutatkoznak kényszeres gondolati és nyelvi mintázatai, végtelen részletességgel ismétlődően taglal egészen parciális részleteket, miközben ezek „mögött”, „között” akár az apával, akár az anyával kapcsolatban „bőséges” a hallgatás tere, a „feleség”-nek nevezett kapcsolata pedig egészen enigmatikusnak bizonyul a közléseiben. Ennek különösen tanulságos bizonyítéka az Élet és Irodalom hetilap rendszeres kvartettjének Danyi regényét tárgyaló alkalma, ahol a Bárány Tibor, Gács Anna, Károlyi Csaba és Puskás Panni kritikusnégyes egymásra reflektáló beszélgetésében nagyszerűen manifesztálódik az első személyű elbeszélő karakteres elés mellébeszélése nyomán létesülő termékeny bizonytalanság. Itt Bárány Tibor az elbeszélő megbízhatatlansága kapcsán szóba hozza annak lehetőségét, hogy a feleségnek nevezett barátnő tulajdonképpen prostituált, akinek a főhős minden alkalommal, amikor nála jár, pénzt hagy az asztalán. Kritikustársai kétellyel fogadják ezt a meglátását. Bárány ezt és az elbeszélő megbízhatatlanságának egyéb jelzéseit az elbeszélő felett is érvényesülő szerzői iróniának látja. Figyelemre méltó, hogy szerinte ez az irónia a belgiumi szín elbeszélésében lévő felismerések sorára is érvényes.4
A főhős a belgiumi út során válik története elbeszélőjévé, és jut el (Krasznahorkai László Sátántangójának elbeszélőjéhez valamelyest hasonlóan) a regény kezdőmondatához, és kezdi írni történetét először csomagolópapírból felszabdalt szabálytalan papirosokra, majd hazatérve az apja fel nem használt, érvényét vesztett rózsatő-deklarációinak a hátlapjára. Az egész szöveg így, minden megbízhatatlan közlésével együtt a fikció szerint a „felismerésekre” jutott főhős-elbeszélő írásaként jön létre, amelynek révén elmondja a történetét, hogy elbeszélése révén sajátjává tegye és megérthesse. Ennek pedig meghatározó része az elbeszélésmód, ami nemcsak az események és kényszeres cselekvések aprólékosan részletező közvetítéseként olvasható, hanem tetten érhetők benne az elhallgatások vagy az önreprezentáció vakfoltjai is. Az elbeszélő folyamatosan szóba hozza az emlékezet problémáját, és bizonytalanságot tart fenn azzal kapcsolatban, hogy pontosan hogyan, hol, milyen sorrendben is történtek meg az elbeszéltek. Más vonatkozásokban épphogy nem reflektál az ilyen hiányosságokra. Kevés, ugyanakkor jelentőségteljes szó esik az anyáról, sejtetéseket olvashatunk az apa és az anya kapcsolatáról, hogy a magyarországi anya voltaképpen érdekből ment hozzá a jugoszláviai magyar apához, csak hogy kiszabadulhasson a kommunista Magyarország világából, miután meghiúsult az 1956-os Nyugatra szökési kísérlete. Amikor elkezdődik a délszláv háború, akkor ennek ürügyén visszaköltözik Magyarországra, és csak formális kapcsolatokat ápol fiával (cipősdobozban eljuttatott, majd elmaradó zserbóküldemények, egy többkötetes lexikon első két kötetének megküldése karácsonyi ajándékokként, majd a folytatás elmaradása a későbbi években, vagyis a világreprezentáló lexikon csonkán maradása). Egyszer felbukkanó (voltaképpeni első) emlékként szóba kerül az anya türelmetlensége és agressziója is az őt idegesítő, akadályozó kisgyerekével szemben, de az anya kapcsán jóval több az elhallgatás, mint az elbeszélés, csupán egy-egy alkalmi közlés, kitérő erejéig kerülnek szóba a vele kapcsolatos részletek.
Feltűnő, hogy az elbeszélő mennyire tartózkodik a megnevezésektől. A rózsák nevével is bajban van, amikor szüksége van ezekre a nevekre, akkor rövid időre megjegyzi, utána újra és újra elfelejti őket. Nem jutnak eszébe a virágboltok nevei sem, nem emlékszik az utcanévre, ahol rendszeresen eljár, szükségesnek tartja elmondani, hogy apja nem adott nevet a kutyáiknak, csak körülírással azonosították őket. De nem nevezi meg saját magát sem, annyit közöl, hogy „a nevem is tizenegy betűből áll” (373), nem mondja ki az apa vagy az anya, sőt a „feleség” nevét sem, és a gyerekkori barátot és mindenki mást, az orvosait és ápolóit is csak körülíró megnevezéssel azonosítja, egyedül az Oostendében megismert, menekültekkel foglalkozó alapítvány vezetője szerepel G. névrövidítéssel. Ugyanígy elkerüli szülővárosa megnevezését, miközben a többi településnevet és a szülőváros egyes részeit, bizonyos helyeit konkrétan megnevezi, beazonosítja az útvonalakat, de az ezekből felismerhető Zenta városnév nem hangzik el. Semmit sem tudunk meg a szülővárosról, a hozzá való viszonyról, a főhős itteni helyéről, nevelődéséről, iskolájáról, iskolatársairól. Megemlíti, hogy régebben még voltak barátai. Szinte teljesen kihalt ez az elbeszélt város, és nem tudjuk, hogy mi történt, mi történik a lakóival, mi van az egykori laktanyával, a szóba hozott Jézus Szíve-templommal, a szirom formájú, lekerekített sírkövekkel jellemzett zsidó temetővel, és miközben szóba kerül a szerb temető, egy árva szó nincs a szerbekről, vagy szóba kerül a tiszai ártér, de nincs szó a Tiszáról, Brüsszel tulajdonképpen sokkal bőségesebb leírást kap a regény végén, mint az a város, amelynek a leginkább meghatározónak kellene lennie a főhős életében. Elmarad az önértelmezői folyamatban meghatározóként szóba hozott, az újdonsült oostendei ismerős asztalán nyitva talált könyv megnevezése is. A megnevezések identitáslétesítők lennének, ezek körül pedig kötelmek alakulnak ki. A főhős pedig arra törekszik, hogy távol tartsa magától a kötelmeket, szabadulni igyekszik egyértelműségüktől. A nevet nem kapott dolgok és jelenségek jelentőségét húzza alá a regény végéhez közeledve az elbeszélő groteszk eszmefuttatása a láb két névtelen lábujjáról, ide csatornázódnak be a megnevezések körüli elbeszélői bonyodalmak (az akkurátus pontosságigény, az elfelejtett nevek és megnevezések, a rózsák neveivel kapcsolatos elbeszélői kitérők), de a legerőteljesebben az oostendei tengerrel kapcsolatos tapasztalatok elbeszélése láttatja a névadások kérdésességét. Ironikus jelentőséggel telítődik Anderlecht megnevezése az elbeszélt történet mélypontjaként, az Ostende–Oostende kettős változatú név körüli bizonytalankodás, ahogy az északi-tengeri tapasztalat meghatározó része lesz az is, hogy a tengert nem érinti meg a saját emberi neve, hogy a tenger hullámai név nélkül mosódnak bele a partba, folyton létesülő alakzatai folyamatosan törlődnek.
Ugyancsak polemikus a rózsákhoz való viszony, és a szerzői irónia lehetőségét vetik fel az így felkínált értelmezési lehetőségek. A rózsákkal kapcsolatos mindennapos gondozásba, termelői viszonyba belenőtt férfi számára a rózsák keretezik és értelmezhetővé teszik a világot, a világ jelenségeibe belevetíti a rózsaformát, jóformán az értelmezői szájába adja a rózsaszerű olvasatokat. Radics Viktória például így foglalja össze a rózsák nyelvén a regénnyel kapcsolatos meglátásait:
A regényszöveg is elnyeri rózsa-struktúráját, Rilkét is megidézve, aki szerint a rózsa „tiszta ellentmondás”. A Danyi-szöveg tanúsága szerint pont az ellentmondásosságnak, az ambivalenciáknak az elviselése, mi több, kibontása alkothatja „a felismerések rózsáját”, ami a tudatban van, de a világgal bensőséges kapcsolatban. Alighanem a világgal való bensőséges kapcsolat kimunkálása vezetett el a gyógyuláshoz, a szabadság színtelen rózsájának felleléséhez. (…) az eszmélkedés rózsabonyolultságú és rózsaformájú természete érdekli, más szóval: a nem-lineáris gondolkodás, a meditáció, ami felszámolja vagy semlegesíti a gondolatokat, s amihez a rónaság és a tenger a legmegfelelőbb, szinte festői háttér.5
A rózsákkal való munka monotonitása is meditációs lehetőségként kerülhetne szóba, de ennek inkább a feszült koncentrációt igénylő volta hangsúlyozódik, amely nem engedi meg, hogy a munkát végző önmagára figyeljen, olyan tevékenység tehát, amibe el lehet menekülni a saját problémák elől. A rózsagondozás azt láttatja, hogy a műveletek szakszerűsége és célszerűsége, az oltás és a vadhajtások letörésének radikális beavatkozása nem a rózsának a saját természetes jellemzői szerinti gondozását jelenti, hanem a rózsa mint civilizációs növény megrendszabályozását. A rózsák meghatározzák az elbeszélő-főhős gondolkodását, reflexióra késztetik a nemesítésükkel kapcsolatban, vagyis a vadalanyok leigázásával, az ember általi hasznosításukkal kapcsolatban. Észreveszi, hogy az ember a rózsa egész létét a virágjára fókuszálva szemléli, és hogy a virágjuk nélkül meg sem tudják őket különböztetni. A rózsák – maguk is a szaporítás szerveként, de bimbós és kinyílt formájuk révén is – kapcsolatba kerülnek a férfi és a női nemi szervvel. Egymás hasonlataként kerülnek szóba („…már másnap hervadni, lankadni, kókadni kezdenek, és a fejük lekonyul, mint a fasz” [53]; „az öle így teljesen kinyílt, kitárult, mint a nyíló rózsa” [105]); szeretkezése is „a rózsák nyelvén” fogalmazódik meg: amikor pedig a beteg hímvesszőjével közösül, akkor a férfi úgy érzi, mintha tüskék között mozgatná a péniszét, amikor viszont a műtétet követően először szeretkeznek a barátnőjével, akkor épp ellenkezőleg, „nem voltak benne tüskék, most nem éreztem tüskés ágakat, miközben csináltuk, hanem csak szirmokat éreztem” (102).
Egészen más összefüggésekben is a rózsák szerint beszéli el az eseményeket. A délszláv háború kapcsán felidézve a szarajevói piacot ért bombatalálatot, eszébe jut, hogy egy ugyanolyan Golfba rakodják a holttesteket, mint az apja gépkocsija, és ugyanolyan gyorsan pakolják tele, mint ahogy az apjával megrakják a Golfot vágott virággal (52).
A brüsszeli út elbeszélése során is kitüntetett hely jut a rózsáknak a városi terek bejárásakor, a rózsakertészetben szerzett tapasztalatok ott vannak a percepcióban és a reprezentációban. A rózsatermesztés műveleteinek célszerű kíméletlensége az egykori gyarmatbirodalom kuliszszái között párhuzamba kerül az afrikai gyarmatosítással, a városfalaknak a feketék vérén szerzett arany díszeivel és a vadrózsák gyarmatosításával nevelt gazdag virágdíszű rózsabokrokkal.
A rózsák elsődlegesen szabadföldi kertészeti növényként, az általuk meghatározott térrel, az elbeszélt világ meghatározó tényezőjeként egyszerűen elbeszélői reflexiós felületet képeznek, az elbeszélő világának, cselekvéseinek, gondolkodásának, nyelvi reflexióinak tárgyát és környezetét, sajátos kommunikációs közegét alkotják. A rózsakertész fiának krízise természetszerűleg ebben a közegben, kulturális és kognitív-nyelvi keretezésben tud színre kerülni. Amikor az apával történt konfliktusa eszkalációját követően „hazamegy” „a lakásba, ahol abban az időben élt”, akkor is a rózsák szerint kezd el gondolkozni a helyzetén.
A rózsák nekem addigra ugyanis mást jelentettek, már nem kötöttséget, nem az elvárást, nem a kötelezettséget jelentették, hogy folytatnom kell, amit apám elkezdett, vagy ha tágabb értelemben vesszük, akkor úgy is mondhatom, hogy abban az időben a rózsák már nem azt jelentették számomra, hogy nekem is úgy kellene élnem, és ugyanazokat a dolgokat kellene tennem, mint amiket a többiek tesznek, azok a többiek, akikről úgy képzeltem, hogy nem a saját életüket élik, hanem mások életét másolják (…) Azon az őszön, azon a bizonyos következő őszön már a magaménak éreztem a rózsákat, a saját életemnek éreztem őket, így tehát azzal, hogy elzavart, apám a saját életemet vette el tőlem. (285–286)
Nem kerül viszont szóba a rózsa mint civilizációs növény gazdag kultúrtörténete, nem érvényesül a kereszténység rózsakultusza, a népi kultúra rózsaszimbolikája, és egyet kell értenünk Károlyi Csabával, aki szerint „ennek a fiúnak Gertrude Stein rózsája aztán eszébe nem jutna. Nagyon érdekes, hogy a rózsa hatalmas kultúrtörténeti kontextusa itt nem kerül elő egyáltalán.”6 A rózsához való viszony sajátos ellentmondásossága magában hordozza a szerző és elbeszélője közti mezőben érvényesülő iróniát.
Az első személyű elbeszélő a kívülről rászabott kényszereket és a maga kényszeres cselekvéseit, kényszerképzeteit, szenvedésés kereséstörténetét a számára a története főszereplőjeként rendelkezésre álló nyelvben és az ennek révén közvetített gondolkodásban együtt viszi színre. A kényszerképzetek láttatása, az ezeket közvetítő nyelv megjelenítése a reflexió tárgyává teszi magát a nyelvet, a megnevezésekben, kategóriákban, diagnózisokban reflektálódó szemléletmódokat, miközben a küzdelem a megszólalásra késztető tapasztalatok közvetítésével a test, a növények, a tárgyak, a természeti környezet saját létmódjára és kommunikációjára irányítja a figyelmet, arra, ahogy a rózsatő, a nap, a tenger közli magát a környezetével. A főhős elbeszélővé válása abból a törekvésből indul ki, hogy a maga örökölt kognitív és nyelvi kereteivel, elbeszélése révén belekezdjen saját sorsának elsajátításába. Beszéde nem befejezettként, hanem folyamatosan alakulóként mutatja fel magát, önmaga pontatlanságainak, kihagyásainak jelzésével, visszatérőleg érvényesített korrekciókkal viszonyul az elbeszélés tárgyához, a lehetőségeivel kapcsolatos távolságtartó irónia és ugyanakkor a létezésének elfogadásával járó elkötelezettség polémiájában. Nagy hatással van rá az Oostendében megismert, menekültekkel foglalkozó férfi elfogadó, elvárások nélküli érdeklődése, amivel az elbeszélő-főhős felé fordul. Ez az elfogadás egy nem rögzült pozícióból, nem valamilyen elvárásrendszer felől érkező figyelem, hanem a másik másságának, egyediségének a minél inkább a másik felől való megismerésére, a hozzá közelítésre törekvő figyelem.
Az így felépülő regény, noha érinti a kisebbségi létezés hétköznapi vonatkozásait, aktivizálja a háborús problematikát, illetve mindkét vonatkozásban a történelmi dimenziókat, az apához és az anyához, továbbá a „feleséghez” való viszonyban érvényesíthetők a pszichoanalitikus kritika eszközei, a nyugat-európai út olvasatában pedig a migrációs irodalom és a posztkoloniális diskurzus összefüggései, a rózsákhoz és egyáltalán a természeti környezethez közelíthetünk az ökokritika szempontjaival, céljai mintha ezeken innen és túl lennének: az egyéni létezés egyediségére próbál figyelni az elbeszélés, illetve ott, ahol ezen túlmutat, ott viszont a civilizációs mechanizmusokkal létesített parciális kategóriákon túlmutató egyetemesség irányába tapogatózik, ehhez keres nyelvet. Ebben a vonatkozásban vetül egymásra az elbeszélésben a felszántott földdel és a hullámzó tengerrel való találkozás misztikusnak is nevezhető élménye (235–238, illetve 438–439).7 Danyi nyelvkeresésének/nyelvteremtésének meghatározó részét jelentik a fentebb részletezett elhallgatások és elnémulások. A regény jelentőségteljesen elhallgatja annak a bizonyos kétnyelvű kiadványnak a címét, amelyet a főhős elbeszélő az oostendei tengerpartra néző lakásban olvasott. Azt hiszem, hogy A rózsákról megkövetel egy alapos összeolvasást Dante Isteni színjátékával.
—
1 Danyi Zoltán, A rózsákról, Magvető, Budapest, 2021. A regényre a főszövegben az oldalszám zárójeles feltüntetésével hivatkozom.
2 Radics Viktória, Egyetlen tudatunk szaggatása: Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021, litera.hu, 2022. január , https://litera.hu/magazin/kritika/egyetlen-tudatunk-szaggatasa.html (Utolsó megtekintés: 2022. június 6.)
3 A Sinistra körzet olyan körülményesen pontatlan és ezért teljességgel bizonytalan idő és helymeghatározásaira gondolok, mint az alábbiak: „Egy tavaszi napon érkeztem kerékpáron a Baba Rotunda-hágóra, onnan pillantottam meg először azokat a kevély ormokat, amelyek tövében később szinte elfelejtettem addigi életemet” (17); „Valahol a rengeteg mélyén élt Béla Bundasian, a fogadott fiam. Évek óta őt kerestem” (17); „Abban az időben, amikor fogadott fiam nyomait keresve Dobrinban éltem” (44); „Abban az évben az év leghidegebb napja tavasz elejére esett” (103).
4 ÉS-kvartett – Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről, Élet és Irodalom, 2022. március 4., 20–21.
5 Radics, i. m.
6 Károlyi Csaba, A megszabadulásról, Élet és Irodalom, 2021. november 26., 18.
7 Alapos indokkal hozza szóba Domján Edit épp a felszántott föld élményének elbeszélésénél használt áramlásfogalomra utalva a zen buddhizmust, illetve Hamvas Béla esszéit. Lásd: Domján Edit, Sziszüphosz rózsái, dunszt.sk, 2021. december 29., https://dunszt.sk/2021/12/29/ sziszuphosz-rozsai/ (Utolsó megtekintés: 2022. június 6.)