Hidas Judit: Meddig játsszuk még ezt?

Pazar látvány fogadta őket, ahogy széthúzták a hotelszoba ablakán a vastag függönyöket. Égig érő pálmaés platánfák, kisebb-nagyobb bokrok színes virágokkal, hatalmasra nőtt kaktuszok, amik otthon tenyérnyi nagyságban sorvadoznak a cserépben. És a dús növényzet mélyén ott kéklettek a tisztavizű medencék a színes csúszdákkal és a nyüzsgő tömeggel, a távolban sötétkéken szikrázott a tenger.

– Ez azért nem semmi – pillantott a feleségére Péter, várva az elismerést.

Nóra halványan elmosolyodott, erre ő sem számított, amikor nemrég a recepciónál alkudozott arról, hogy a feláras szobából nem lehet majd a tengert látni, csak a kertet. Csalódott volt, hogy ezért miért kell plusz pénzt fizetni az eredeti árhoz képest. A török férfivel végül megállapodtak félúton, a férfi örült, hogy a vevő elégedett, a nő pedig annak, hogy életében először akaratán kívül sikerült lealkudni az árat. A recepciós a férjére nézett, jön-e fizetni, de ő épp áhítatosan szürcsölte az ingyenes limonádét. Nóra sértetten mutatta a nála lévő bankkártyát. A recepciós zavartan mosolygott, odanyújtotta neki a terminált, és megdicsérte a nő szép családját.

A gyerekek már tomboltak, mire Nóra kipakolt a bőröndökből. Éhesek voltak és melegük volt. Kirontottak a szobából, és végigrohantak a puha szőnyegen a liftekhez, hogy lejussanak végre a medencékhez és a mellette lévő bárba, ahol meg tudtak ebédelni. A hotel all-inclusive volt, reggeltől estig étel, ital minden mennyiségben. Nóra a görkorcsolyás pincéreket figyelte, akik magabiztosan jöttek-mentek az asztalok között, és mi sem volt természetesebb a számukra, mint hogy számolatlanul hordják a koktélokat, üdítőket, söröket az asztaloknál ülő vendégeknek. Nóra csak egy vizet kért, és a gyerekeknek sem akart mást engedni.

A fiának már így is volt egy kis pocakja.

– Ugyan, hisz nyaralunk, vagy nem? – szólalt meg ekkor egy női hang az asztaluk mellett.

Rita volt az, Nóra barátnője. Vele és a családjával jöttek együtt Törökországba.

Négy pohár jeges kólát pakolt le közvetlenül a gyerekek orra elé. Vilmos az anyjára nézett, Nóra húzta a száját, de nem szólt semmit.

– Köszönöm, te vagy a legszuperebb anyuka az egész világon! – mondta a fia, és magához ragadott egy italt.

– Mi lenne, ha megnéznénk a tengert? – kérdezte Rita a társaságtól egy kicsit később, de a gyerekek csúszdázni akartak.

– Ti csak menjetek – szólalt meg Kornél, Rita férje – Mi majd elvisszük őket, ugye Péter?

Péter rögtön beleegyezett. A közös nyaralásaik egyik állandó pontja volt ez az apás program, amit mindketten szívesen vállaltak.

Nóra és Rita elindultak a tengerhez vezető sétányon. Rita valamivel Nóra előtt haladt, mintha ismerné a járást, holott azon túl, hogy a férje szerezte az extra kedvezményt a szállásra, semmivel sem tudott többet erről a helyről, mint a volt osztálytársa. Mindig ez volt köztük a felállás. Rita valamivel jobban tanult a gimnáziumban, mint Nóra, őt felvették a jogra, és jogászként dolgozott, míg Nóra bölcsészkarra ment, és végül reklámügynökségeknél kötött ki menedzserként. Nóra sem érezte magát sikertelennek, mostanra vezető pozícióban dolgozott, de ő mindig kicsit gondterheltebb volt, és többet panaszkodott. Rita nem szerette hosszasan boncolgatni a problémákat, ami nem mindig esett jól Nórának, úgy érezte, Rita valójában nem is kíváncsi rá. Különösen az utóbbi években lett ilyen, amióta nagyon felfutott Rita és Kornél közös ügyvédi irodája, és már csak egy-egy gyors közös ebéd fért bele az idejébe Nórával. Viszont ha Nórának tényleg volt valamire szüksége, akkor Rita mindig segített. Így volt ez az első szülése után, amikor depressziósan feküdt otthon. Rita addig járt hozzá, amíg jobban nem lett, és szerzett pszichológust is. Aztán később is kisegítette Nórát, amikor ügyvéd kellett neki egy munkaügyi konfliktusban.

A tenger alig pár perc sétára volt a hoteltől. Ingyenesen használható nyugágyak pettyezték a kavicsos partot. A két nő megállapította, hogy a víz hőmérséklete nem is lehetne kellemesebb, majd nyögve-bukdácsolva beevickéltek a kavicsokon a tengerbe.

Felfeküdtek a vízre, és nézték a közeli mólóról beugráló gyerekeket és sörhasat növesztett férfiakat, akiket ékszerekkel teleaggatott szőke hajú nők éneklő kiejtéssel tereltek a létra felé. Nóra már figyelte őket a medencéknél is. Sokuknak tisztán kivehető volt a feltöltés a szájában vagy a járomcsontjában.

– Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek itt – bökött feléjük Nóra. – Azt hittem, egy ilyen helyen inkább angolok meg németek vannak.

– Most csak a törökök engedik be őket.

– Milyen lehet, amikor itt találkoznak? Az ukrán menekültek az orosz turistákkal…

Rita megvonta a vállát, a politika volt az egyik téma, amiről nem szeretett beszélni. Ez Nórát kifejezetten bosszantotta, mert régen nem volt ilyen a barátnője. De több

pletykát hallott már arról, hogy Rita és Kornél közös ügyvédi irodája nem éppen a piacról szerzi a megbízásait, és Nóra azt gondolta, talán ez lehet ennek az oka. Rita azonban nem volt hajlandó erről sokat elárulni.

Egy darabig még áztatták magukat a vízben, de közeledett a vacsoraidő, ezért visszamentek megkeresni a többieket.

– Szép helyre hoztak minket, nem? Kész szerencse, hogy tudtak szerezni kedvezményt, különben sosem jutottunk volna el ide… – jegyezte meg Péter nem sokkal később a liftben.

Nóra megvonta a vállát.

– Ma már másképp látom ezeket a helyeket, mint amikor jó pár éve utoljára Törökországban nyaraltunk. Ez a pazarlás nagyon ciki. Nem csoda, hogy csak oroszok vannak itt. Vicc, hogy képtelenek vagyunk kiszakadni ebből a szocialista blokkból… – morgott.

– Úristen, hogy fel lennél háborodva, ha más mondana ilyet… Egyébként nézd

– mondta Péter, és a liftben lévő monitorra mutatott, ahol egy diagram volt a hotel látogatóinak összetételéről. Magasan a németek vezették a listát.

– Ez nyilván nem az a réteg – kardoskodott Nóra, és kilépett a liftből.

Átöltöztek a vacsorához, aztán lementek az étterembe. Egy hatalmas teremben különböző szigeteken voltak feltálalva a különféle fogások. Levesek, többféle hús, megszámlálhatatlan zöldség és krumpliköret, halak, tészták, pizzák, sajtok, hidegtálak, zöldségek, gyümölcsök és sütemények. Elegáns ruhákba bújt emberek jöttek-mentek az önkiszolgáló pultok között. Nóra először a kislányának segített kiválasztani az ételt a hatalmas kínálatból, majd amikor leültette a teraszon egy nagyobb asztal mellé, ő is szedett magának. Először betelt egy tányér, aztán még egy és végül visszament egy harmadikért is, hogy tudjon szedni mindenből, amit szeretett volna megkóstolni. Az asztalnál csendben ette az egyik fogást a másik után.

Egyszer csak kiabálás hallatszott a hátuk mögül. Ritáék két gyereke, Andris és Johanna összeverekedett, és a harc egyre jobban durvult, a két gyerek vörös fejjel tépte egymást. Rita szét akarta választani őket, de rá se hederítettek. Rita ekkor lefogta Johanna kezét, aki épp egy szelet tortát akart Andrishoz vágni. Johanna nagyot taszított az anyján.

– Kopj le! – kiabálta, majd dühösen elrohant.

Rita megtántorodott a lökéstől, de még idejében elkapta a széktámlát.

– Jól vagy? – kérdezte Kornél Ritától, és leültette az egyik székre.

Nóra hozott neki egy pohár vizet.

– Hagyni kellett volna, csak kamaszodik – utalt Kornél a lányukra.

– És akkor ez így rendben van? A ti gyerekeitek is szoktak ilyet csinálni? – csattant fel Rita, és Nórához fordult. – Vagy talán az ügyvéd úr ismét csak hárít?

– Halkabban már, mindenki minket néz – sziszegte ekkor Kornél.

Nóra nem válaszolt, nem akart ebbe az ügybe a kelleténél jobban belekeveredni. Az utóbbi időben látta, hogy egyre több a feszültség Kornél és Rita között. Pedig régen hogy irigyelte őket. A jóképű, sikeres ügyvéd úr és a csinos jogtanácsos felesége, akik nem csak jól öltözöttek voltak, hanem még egymással is szépen beszéltek. De amióta megcsinálták a közös irodát, valami megváltozott közöttük.

Másnap délelőtt a tengernél kezdtek. Az előző este feszültsége már nem látszott senkin. Kornél jetskit és banánt bérelt a társaságnak, a motorcsónakban automata fényképezőgép készített róluk több tucat fotót, amit a helyi árakhoz képest horribilis összegért vett meg, hiába tiltakozott Péter, hogy nincs rá szükség. Később a gyerekek elmentek csúszdázni, és Andris meggyőzte az anyját, hogy duplázzon vele egyet a legmeredekebb csúszdán. Beültek egy felfújható övbe, és ellökték magukat. Rita sikítva csúszott le Andris előtt a pályán. Kornél és Johanna nevetve nézte őket a medence széléről. Több képet is készítettek arról, ahogy Rita beletoccsan a gumiövvel a vízbe.

– Nézzétek, itt hogy néz ki anya – mutogatta Johanna elégedetten a csúszdázásról készített képeket, aztán kijelentette, hogy kiposztol egyet-kettőt a Facebookra.

– Eszedbe ne jusson – kiabált rá az anyja, de Johanna elrohant előle a géppel. – Csinálj már valamit! – szólt oda Kornélnak, de ő legyintett, és elment a bárba.

Rita kénytelen volt a lánya után futni. Nemsokára megszerezte a készüléket. Johanna dühöngve jött vissza a bárba. Jól megpakolt egy hamburgert az önkiszolgáló pultnál, és leült falni az egyik asztalhoz.

Rita letelepedett az egyik nyugágyra, és kitörölte magáról a képeket. Nóra állt meg előtte.

– Komolyan mondom, egyszer a sírba visz ez a gyerek. Nyilván az én hibám is, mert alig van időm rájuk, de akkor is… Ezt érdemlem én?

– Próbáltál már beszélni vele, mi lehet a baja? Mármint nyugodtan – kérdezte Nóra Johanna felé bökve.

– Teljesen reménytelen – legyintett Rita. – Ráadásul látod, Kornél is azt hiszi, elég, ha nem veszünk tudomást a dolgokról. Mondjuk, mindenhol ezt csinálja…

Nóra kedvesen megérintette Rita karját.

– Jössz? – kérdezte, majd beugrott a vízbe.

Hamarosan mindketten ott könyököltek a medence szélén.

– És neked hogy mennek a dolgaid mostanában? Sikerült új helyet találnod? – kérdezte Rita Nórától.

– Nem, de valójában teljesen mindegy. Ezek a magyar ügynökségek mind egy rugóra járnak.

Vállalatok vackairól kell itt is, ott is elhitetni a vásárlókkal, hogy jó nekik, ha megveszik. Dögunalom az egész.

– Én azért nem bánom, ha megajándékozhatom  magam ezzel-azzal. Legalább nem csak a stressz van. Elegem van már Kornél zűrös ügyeiből… – mondta, de elharapta a mondatot.

Nóra kérdőn nézett Ritára, de ő elfordította a fejét. Nóra meg inkább hagyta. Lehet, hogy jobb is, ha nem tud semmit, gondolta, csak így ő sem szívesen mesélt neki. Pedig egyre több olyan dolog zavarta mostanában Péterben, amit jó lett volna valakinek elmondani. A férje és az ő nagy álomprojektje a független és szabad magániskoláról. Ezt nyögték lassan tizenöt éve, amióta Péter ebbe belevágott. Minden évben ott lebegett a fejük felett, lesz-e elég diák, aki ki tudja fizetni az egyre magasabb tandíjat, beérkeznek-e a támogatások, lesz-e elég tanár, és hogy ki tudják-e gaz dálkodni a béreket. És mindeközben naprakésznek, kreatívnak és lelkesnek kellett mutatkozni a szülők előtt. Péter évről évre nyúzottabb és kisebb lett. Megkopaszodott, meghízott, még a járása is megváltozott. Rosszabb pillanataiban úgy nézett ki, mint Gollam a Gyűrűk Urából.

– És miért nem csinálsz valami mást, ha ennyire utálod ezt a mostani munkát? – szólalt meg hirtelen Rita, miközben kiült a medence partjára.

– Elég egy ember a családban, aki a hobbijának él… De azért dolgozom az ügyön, csak az nem biztos, hogy a megoldás mindenkinek fog tetszeni – mondta Nóra.

– Na, mesélj – kapta fel a fejét Rita.

– Majd elmondom, ha itt lesz az ideje – mosolyodott el Nóra.

Kellemes egyformaságban telt a következő két nap. Kiadós reggeli, ebéd és vacsora a hotel éttermében, amitől a két nő hamarosan azt érezte, hogy az egész évben keményen betartott fogyókúra kezdi értelmét veszíteni. Mégsem volt szívük kihagyni egy-egy étkezést, vagy megállni, hogy ne egyék magukat degeszre a jobbnál jobb fogásokból. Nóra magának sem szívesen vallotta be, hogy mennyire élvezi, nem neki kell főznie, és még finomakat is ehet.

A nap többi részében a medencéknél vagy a tengernél hűsöltek, vagy visszavonultak a lég-

kondicionált szobákba, ha elviselhetetlen volt a meleg. Nóra egyszer megpróbálta mozgósítani

a társaságot, hogy menjenek el egy egynapos túrára, egy közeli nevezetességet megnézni, de leszavazták.

– Elég sokáig el bírnám viselni ezt a fajta semmittevést – mondta Péter egyik este vacsora után.

Hátradőlt, és elégedetten megsimogatta a hasát. Nóra nagyot nézett.

– Na látjátok, én mindig mondtam, környezetvédelem meg mindenféle magasztos ügy ide vagy oda, az ember alapvetően nem tud az élvezeteknek ellenállni – jelentette ki Kornél.

Még egy kör gin-tonikot rendelt a társaságnak. Amikor megérkeztek az italok, koccintottak, majd Kornél Péterhez fordult.

– Tényleg, már akartam is kérdezni, mi a helyzet most az iskolával?

– Alapvetően jó, nem panaszkodhatok, bár továbbra is kellene egy saját hely. Ez az épületbérlés nem megoldás, állandóan fenyegetőzik a tulaj, hogy kitesz minket az utcára. Csak hát a pénz, az ugye nagy kérdés…

– Igen, a pénz, az a tanároknak mindig nagyon hiányzik – nevetett fel Kornél, és beleivott az italába.

A többiek egymásra néztek.

– Jó, ne értsétek félre, én is híve vagyok a minőségi oktatásnak, de két probléma van: csapnivaló a tanári felhozatal még a magániskolákban is, az érdekképviselet meg pláne. Balfaszok gyülekezete az egész, képtelenek változást elérni! Te is aranyos fickó vagy, Péter, de fogalmad sincs a valóságról.

Mindenki elhallgatott.

Nóra a férjére pillantott, de Péter csak bambán nézett maga elé.

– Mindjárt vége van a bulinak a parton, leviszem a gyerekeket – mondta Nóra, és felállt.

Rita is csatlakozott hozzá, elindultak a tengerhez vezető sétányon, a zene irányába. A gyerekek egy idő múlva előre szaladtak.

– Ne haragudj Kornélra. Tudja, hogy Péter milyen ügyes, és biztosan segít majd, hogy kapjatok állami támogatást az építkezéshez – mondta Rita.

– Akkor sem beszélhet így másokkal – vágta rá Nóra. – De ha Kornélnak már derogál a társaságunk…

– Jaj, Nóri, annyival könnyebb lenne, ha nem vennél mindent a szívedre. Nóra dühösen végigmérte Ritát, de nem válaszolt.

Leértek a kék, sárga és rózsaszín fényben úszó színpadhoz, ahol három forrónadrágot viselő lány táncolt az ütemesen lüktető zenére. A mellüket csak egy apró anyag takarta. A táncparketten lévő kisebb emelvényen egy hosszú hajú lány mozgott. Itt talált rá Nóra kislányára, a hatéves Adélra, aki a száját tátva bámulta a félmeztelen táncost.

– Ez nem gyerekeknek való, menjünk – mondta Nóra.

– Anya, ne, nézni akarom, olyan szépek – nyafogott a kislány, és nem akart elindulni.

Duzzogva fordított hátat az anyjának. Ekkor ért melléjük Péter és Kornél teljes egyetértésben, mintha mi sem történt volna. Hangosan nevettek, majd Kornél megveregette Péter vállát.

Nóra látta a mozdulataikon, hogy egy-két italt még leguríthattak.

– Na, mi a baj, nem tetszik a buli? – kérdezte Kornél harsányan Nórától, és vizslatni kezdte a színpadon lévő nőket.

– Hát ha ez szerinted buli… – csattant fel Nóra.

– Most mit vagy úgy oda? Különben meg nekik is kell valahogy férjet fogni, ugye kicsim? – hajolt le Kornél Adélhoz, aztán felkapta a dühös kislányt, és táncolni kezdett vele.

– Hagyjál! – kiabált Adél, de a férfi csak nevetett.

– Azonnal add ide Adélt – állt elé Nóra, de Kornél tovább forgott a kislánnyal.

A gyerek ekkor belemart az arcába.

– Hékás, a kis harcias macska – mondta Kornél erőltetett jókedvvel, és megállt.

– Mit művelsz? – förmedt Péter a gyerekre.

Kikapta Adélt Kornél kezéből, és jó nagyot rásózott a fenekére.

– Péter! – kiáltott rá Nóra.

Adél szája legörbült, nagy szemével némán nézett az apjára, csorogni kezdtek a könnyei.

Nóra döbbenten meredt Péterre.

– Istenem, mi lett belőled – mondta halkan, majd elviharzott a gyerekkel.

Nóra megmosta Adél arcát a hotelszobában, átöltöztette pizsamába, magához vonta, mesélt neki. A kislány lassan megnyugodott, és elaludt. Nemsokára Péter is megjelent, bűnbánó arccal ült le Nóra mellé.

– Vilmos? – kérdezte Nóra anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.

– Még lent maradt a többiekkel, kapott fél órát, utána felkísérik.

Nóra bólintott, és újra olvasni kezdett.

– Sajnálom, nem így akartam ezt a dolgot Adéllal. De már épp célegyenesben voltam. Képzeld, úgy néz ki, Kornél tud segíteni – mondta a férfi.

Nóra mindenféle meggyőződés nélkül bólintott.

– Meddig játsszuk még ezt? – kérdezte egy idő múlva halkan.

Péter pislogott.

– Ugyan, ne csinálj már ebből akkora ügyet. Véletlen volt.

– Ezt mondtad két hete is, amikor Vilmost ütötted meg – nézett Nóra ridegen a férjére.

A férfi hallgatott.

– Belefáradtam, Péter, ebbe az egészbe. A Kornélok seggnyalásába, az otthoni feszültségekbe, a kerülő megoldásokba, az álmatlan, szorongós éjszakákba.

– Tudom, hogy nem könnyű ez senkinek. De hidd el, ha ez megoldódik, egészen más lesz minden.

– Meddig áltatod magad még ezzel?

A férfi nem válaszolt.

– Elmegyek, Péter. Kaptam egy állást Bécsben, tegnap hívtak. Felvettek egy ottani ügynökséghez, végre lenne valami értelmes munkám – mondta Nóra.

Péter némán meredt a feleségére.

– De azt beszéltük meg, hogy majd két év múlva…

Nóra keserűen felnevetett.

– Ezt ígéred tíz éve.

– És a gyerekek? Őket nem viheted – kapta fel Péter dühösen a fejét.

– Miért? Nekik is ezt akarod?

– Persze, te és a nagy illúzióid a csodálatos nyugatról…– dörzsölte a férfi a homlokát.

– Beiratkozhatnál egy ilyen menedzserképzésre, tudod, amit már úgyis el akartál végezni.

Kapnál ösztöndíjat, a gyerekek ingyen járhatnak iskolába – mondta halkan a nő.

– Ezért küzdöttem…

Nóra a könyvét bámulta, a szeme előtt formátlan masszává folytak össze a betűk.

– Igent mondtam, Péter, október elsején fogok kezdeni.

Péter görnyedten ült az ágy szélén, most a szokásosnál is több ránc keretezte a szemét, a szája petyhüdten kifordult, a karja tehetetlenül lógott. Olyan volt, mint egy kibelezett bábu.