Klaudia Fugas: A kortárs transznemű irodalom és fordításának kérdései

(tanulmány)

Amint az közismert, a magyar nyelvben nincs nyelvtani nem, és akár egy egész könyvet meg lehet írni anélkül, hogy a főszereplő nemét felfednénk. Ez a tulajdonsága nagyszerű a nem bináris emberek számára, mert nem kell minden második mondatban hangsúlyozniuk a nemiségüket. Sajnos a fordítók számára ez egy kemény dió, mert nagyon gyakran találkoznak olyan dolgokkal, amelyek egyszerűen lefordíthatatlanok. Dönteniük kell valakinek a neméről, vagy teljesen mellőzniük kell a szerző által használt irodalmi eszközöket.

A lengyel a szláv nyelvek csoportjába tartozik, és flektáló nyelv, azaz a szó töve az eset, mód, idő, szám és nem függvényében módosulhat. Az agglutináló nyelvekkel ellentétben, mint például a magyar, itt gyakran nehéz felismerni egy infinitívuszt vagy egy névutós szót, mert nemcsak a végződések kerülnek hozzá, hanem gyakran a szó töve is módosul. A szláv nyelvek, köztük természetesen a lengyel is, másik jellemzője, hogy van nyelvtani nemük. Ahogyan a német, a francia vagy a spanyol nyelvben, a lengyelben is a falnak, a széknek, a könyvnek, az autónak és a virágnak megvan a maga neme, és a nemtől függően egy adott szót meghatározott módon ragozunk, és meghatározott nyelvtani formákat vesz fel. A lengyel nyelvet azonban az különbözteti meg a felsoroltaktól, hogy még akkor is, amikor magunkról beszélünk, nagyon nehéz elkerülni, hogy ne hangsúlyozzuk a nemünket minden alkalommal. Amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, nem árulom el a nememet, de amikor azt mondom, hogy „én voltam” vagy „szeretnék menni/ szeretnék enni”, akkor nőként már a nőnemű nyelvtani formát kell használnom. Bár az élettelen dolgok esetében három alakot különböztetünk meg: nőnemű, hímnemű és semleges, ez általában nem vonatkozhat emberekre, akikre csak a nőnemű vagy a hímnemű alak használható, kivéve a gyerekeket.

Ezért is a kisebbségi nyelvek kérdése nagyon aktuális téma Lengyelországban. A feministák a foglalkozások női megfelelőiért küzdenek, a nem bináris emberek pedig nemsemleges nyelvet próbálnak létrehozni. Sajnos a lengyel nyelv nem szereti a változásokat, és minden kísérletet azzal az érvvel fogadnak, hogy „rosszul hangzik” és „természetellenes”.

A nyelvtani nemekkel rendelkező nyelv korlátozza a kifejezés lehetőségét, arra kényszerítve a használóit, hogy állandóan férfi/női fogalmakkal határozzák meg magukat. Ez különösen akkor problematikus, amikor a nyelvhasználó nem tudja, még nem döntötte el, vagy egyáltalán nem áll szándékában férfiként vagy nőként azonosítani magát. És ahogyan például az angolban létezik egyes számú, nemsemleges „they”, és napi szinten használják, amikor olyan személyre utalnak, akinek a neme nem ismert (pl. Can you give this report to the client and make sure they sign it?), a lengyelben nem lehet többes számot használni ebben az esetben, mert általában a hímnemet implikálja (ha csak férfiak vagy férfiak és nők vannak a csoportban), és a nőnemet, ha tudjuk, hogy csak nők vannak a csoportban. De hogy a lengyel nyelv mennyire maszkulinista, az már egy külön vita tárgya.

Még ha irodalmi fordítóként szeretnénk is semlegesek maradni, ez gyakran nem lehetséges, és például kénytelenek vagyunk meghatározni egy-egy irodalmi mű szereplőjének a nemét. Mi ennek az alapja? Hogyan kerülhetjük el, hogy sztereotípiákhoz folyamodjunk?

Az egyik kortárs magyar irodalmi mű, ami ilyen és hasonló kérdéseket vet fel, Kiss Tibor Noé Inkognitó című könyve. A regény Tibor életének történetét meséli el, gyermekkorának és felnőtt életének egymásba fonódó eseményein keresztül ismerjük meg őt. Életének egy bizonyos szakaszában Tibor titokban női ruhákat kezd hordani, és rájön, hogy így tudja magát a legjobban kifejezni. Ugyanakkor gyűlöli magát női ruhában, nem érti, mi történik vele, szégyelli, és mégis nő akar lenni, vágyik rá. Az évek során megpróbálja felfedezni identitását, döntést hozni, orvosi tanácsot kér, hogy mi legyen a következő lépés, ki is ő valójában, férfi vagy nő? Nem akar nemi átalakító műtétet végeztetni, és Noémit (Tibor női alakját) sem akarja elrejteni a szekrényben; női ruhában, parókában és teljes sminkben fejezi ki magát a legjobban. Ugyanakkor állandó félelemben és szégyenben él, állandóan, betegesen ellenőrzi a külsejét, állandóan azon gondolkodik, mit fognak róla gondolni mások, hogy egy nőnek öltözött férfit látnak benne. Az orientációja heteroszexuális, a leírt események során több nővel is kapcsolatban áll, és nem titkolja előttük másik személyiségét.

Magyar eredetiben a könyv többrétegű, köszönhetően Tibor és Noémi érzelmeinek, gondolatainak és gazdag belső világának. A test szférája is nagyon fontos, Tibor a szívverésére, a vérnyomására, a fejfájására koncentrál, de a külsejére is folyamatosan figyel. A két nem közötti állandó egyensúlyozás meglehetősen finom, és a főhős(nő) érzéseinek leírásából sejthetjük, hogy az adott pillanatban jól érzi-e magát a testében vagy sem. Nevének és parókájának álcája alatt inkognitóban marad, és a magyar nyelv sajátosságának köszönhetően nem kell folyamatosan döntést hoznia hovatartozásáról, nyelvi szinten hasonlóképpen inkognitóban maradhat.

A lengyel fordításban a lengyel nyelv jellege miatt ez a réteg elveszett. A könyv fordítója, Daniel Warmuz, úgy döntött, hogy női névmásokat és nyelvtani formákat használ, amikor Tibor nőnek érzi magát, és hímnemű formákat, amikor férfinak, vagy pedig rosszul érzi magát nőként. Személy szerint úgy gondolom, hogy ez nem von le a lengyel verzió értékéből, és bár a fordításnak nem igazán sikerül az inkognitó leple alatt az olvasóval való játékot megjelenítenie, sikerült felhívnia a figyelmet a nyelv és a nyelv hermetikus jellegének egy nagyon fontos aspektusára. Arra gondolok, hogy a nyelv hogyan teremti meg a valóságot. Azok számára, akik nem tudják, melyik nemhez tartoznak, vagy akik úgy érzik, hogy nem akarnak 100%-ban egyikhez sem tartozni, a nyelv egyfajta csapdává válik, amelyből nincs kiút. Bár lehetséges nemsemleges nevet választani, a lengyel nyelvben nem lehet semleges nyelvtani formákat használni. A személyes formák azonnal leleplezik a beszélő alanyt. Az önmagunkról való beszéd egyrészt az identitás manifesztumává válik, másrészt pedig annak kinyilvánításává, hogy az egyén melyik (biológiai, kulturális vagy társadalmi) nemmel azonosul. Azonban, mint tudjuk, ezek a kategóriák nem mindig zéróösszegűek, nem redukálhatók két végpontra, sokkal inkább a bonyolult átmeneti mintázatokra érdemes figyelni. Mondok néhány példát a szövegből.

Aztán felöltöztem anyám kabátját és nadrágját húzva magamra. A lakásban már mindenki aludt, a melléképületben sem égett a villany. Menekülni akartam a szobám börtönéből, abban az alakomban, amit leginkább magaménak éreztem. Éjfél után surrantan ki a kapun, majd átmentem az utca túloldalára. Kikerültem egy befagyott tócsát és a szomszéd díszsövényét. Kerítésrácsok és hóbuckák között lépkedtem.

Dívaként vonultam végig a vörös szőnyegen, körülöttem kameraállványok, vakuk villanása, taps. Mámorító boldogság, százlépésnyi álom. Aztán a százegyedik lépésnél megláttam magamat. Az éjszakai sétát a külvárosban, a ködfoltokat, a pislákoló lámpákat, a lehangoló értelmetlenséget, meghallottam a kutyák vonyítását. A drótkerítéseken keresztül acsarkodtak rám, miközben hazáig rohantam. Könnycseppek a fülemben, a számban.1

Ennek a szövegrészletnek a fele lengyelül nőnemben íródott, míg a másik fele, amely a „megláttam magamat” mondattal kezdődik, hímnemben folytatódik. Nekem különösen tetszik ez a megoldás, mert hangsúlyozza a nyelv szerepét az önkifejezésben.

A hős(nő) remekül érzi magát, magabiztos, úgy sétál a vörös szőnyegen, mint egy díva, egészen addig, amíg valami aláássa az önbizalmát, visszahozza a földre, és emlékezteti arra, hogy ő még mindig csak egy srác női ruhákban, amit az anyjától vett el. Tibor, annak ellenére, hogy őszintén szeretne nő lenni, nem kíván nemi korrekciós műtétet végeztetni. Szeretné, ha a nemváltoztatás olyan egyszerű lenne, mintha varázspálcával tudna nemet váltani. A lengyel fordításban a nemekkel, a nyelvvel és a hangulattal való folyamatos játék tökéletesen illeszkedik a könyv hangulatához.

„Jó estét, uram” állított meg az ellenőr. A smink végigfolyt az arcomon, a paróka műanyag szálai a fejbőrömbe égtek. A retikül pántjai lecsúsztak a vállamról, a táska majdnem a kőkockákra zuhant. Az ellenőrnő ösztönösen kapott utána, de még időben magamhoz szorítottam. Legszívesebben összezsugorodtam volna a retikül sötétjében, bevackolva magam a rúzs, a púder és a parfüm közé, betakarózva a harisnyába, magamra húzva a cipzárt. „Ne haragudjon, hölgyem, ma egész nap csak férfiakkal volt dolgom”.2

E szakasz előtt Tibor, vagyis Noémi kényelmesen a metróban utazik, és önbizalma csak akkor inog meg, amikor egy anya, amikor meglátja őt, eltakarja gyermeke szemét, és megdöbbentő pillantást küld Noémi felé. Ettől a helyzettől eltekintve a lengyel változatban Noémi női névmásokban és nyelvtani alakokban gondolkodik. Miután azonban megállítja az ellenőr, teljesen elveszíti önbizalmát, izzadni kezd, a parókája égeti a fejét, és úgy érzi, szégyenében el akar süllyedni. És itt a fordító már hímnemű névmásokat használt.

„Ha lenne egy varázspálcám, nemet váltanék. Nőként mindig nyugalmat éreztem. Nőként jobban ki tudnám fejezni magam. Evelin beleszív a cigarettába, szépek az ujjai, szép a körme. Lehetnék olyan, mint Evelin. De nincs varázspálcám. Férfi is vagyok, nő is vagyok, most éppen női ruhában. Szánalmas maskarában. Férfi sem vagyok, nő sem vagyok.”

Ebben a rövid részletben háromszor jelenik meg a feltételes mód, ami a lengyel nyelvben az alany nemét jelző nyelvtani végződés használatát igényli. Hasonlóképpen a múlt idő, ami szintén jelen van ebben a részletben. Itt a fordító kissé beavatkozott az eredeti szövegbe, és úgy alakította ki a mondatot, hogy az igék nem személyesek. Ha visszafordítanám magyarra a lengyel szöveget, akkor nagyjából így hangzana: Ha lenne egy varázspálca, amivel meg lehetne változtatni a nemet. A második mondat, azaz a „nőként mindig nyugalmat éreztem” úgy lett lefordítva, hogy: „a női alakban levés mindig nyugalmat hozott nekem”. Tehát a múlt időt ügyesen elkerülte. Nőként jobban ki tudnám fejezni magam – itt a feltételes mód elkerüléséhez a fordító azt írta, hogy: nőként könynyebb lenne kifejezni magam. A következő mondatban viszont – „lehetnék olyan, mint Evelin” – már el kellett dönteni a főszereplő nemét, és a fordító a hímnemű nyelvtani ragozást választotta.

Be kell vallanom, hogy nagyon tetszettek a Daniel Warmuz által alkalmazott megoldások, amelyek a lengyel olvasó számára egy további értelmezési területet adtak, és nagyban kiemelték a könyv főszereplőjének érzelmeit, kétségeit, dilemmáit, valamint a saját énjéről és identitásáról való gondolkodását.

A másik könyv, amelyet a fordítás és a szexualitás szempontjából elemeztem, Szécsi Noémi Finnugor vámpír című műve. A regény ironikus vámpírtörténetnek nevezhető annak ellenére, hogy maga a vámpírizmus inkább csak a háttere a sztorinak. A történet a XXI. században játszódik, egy fiatal vámpír, Jerne Volta-Ampere életét mutatja be. Jerne 200 éves nagyanyjával lakik egy budapesti bérházban. A könyv két részből áll. Az első a Vérmese alcím alatt jelenik meg, a második pedig Utóélet alcímmel. Az első részben a főszereplő, a narrátor még ember, egyszóval még él. A másodikban már meghalt, de mégis él, csak vámpíréletet folytat.

A főhős neve Jerne, és a szerző már itt egyfajta játékba kezd az olvasóval – a főhősnek nem létező (ill. régi, elfeledett, nem közismert) neve van. Magából a szövegből sem derül ki, hogy a narrátor nő-e vagy férfi, az egész könyvön át nem kapunk semmilyen információt, ami konkrétan utalhatna a nemére. Sokszor sejthetjük ugyan, de ha belegondolunk, ezek a sejtések csak arra bizonyítékok, hogy mennyire vagyunk befolyásolva a társadalmi nem által, és hogy a megszokott társadalmi szerepek milyen mélyen gyökereznek a gondolkodásunkban és a tudatunkban.

A könyv első, Vérmese alcímű felében Jerne igazából fiatal lánynak tűnik, annak ellenére, hogy nem nagyon közlékeny, és nem mond sokat a szexuális preferenciáiról. Amikor megjelenik a régi barátja, Somi, a könyv egy pontján közelednek egymáshoz, de az a rejtély, hogy a viszonyuk homovagy heterotermészetű-e, megoldás nélkül marad.

A könyv második felében, az Utóéletben teljesen megváltozik a főhős karaktere, és igazi „férfias” jelenségeket kezd mutatni, úgy viszonyul az O. nevű lányhoz, mint igazi vadász. O.-ról viszont az elejétől tudjuk, hogy eddig csak fiúk érdekelték, tehát a kapcsolatuk zavarba ejtő. Kovács Béla Lóránt az Alföld folyóiratban írt kritikát a könyvről. Ebben megjegyezte, hogy a mű elején szkeptikusan viszonyult ehhez a játékhoz, de az olvasás során gyorsan átváltott érdeklődésre, mivel a cselekmény folytatásával elkezdte értékelni a szerző találékonyságát. Megfigyelte, hogy ha feltételezzük, hogy a főszereplő egy bizonyos, állandó nemhez tartozik, akkor vagy Somi és Jerne, vagy Jerne és O. viszonya homoerotikus. Azonban egyikre sem utal semmi. Ezért gondolhatjuk, hogy Jerne nemtelen vagy kétnemű, és olyanná válik, amilyenné képzeli a másik. És ugyanezt csinálja az olvasó.3 A könyv során Jerne többször utal szexuális folyékonyságára, illetve határozatlanságára. A nagymamával való beszélgetésekből megtudhatjuk, hogy maga a nagymama kíváncsi, melyik nemhez vonzódik az unokája – nem romantikus értelemben, hanem a vérszívás kapcsán. Gyakran nyomást gyakorol rá, faggatva, hogy mikor fog végre vért szívni, mikor lesz belőle igazi vámpír. Jerne elbizonytalanodik, aggódik, hogy talán soha. Amikor az unoka bejelenti, hogy megtörtént, először ivott vért, a nagymama „csodálatosnak” nevezi, és rögtön meg akarja tudni, hogy ki volt az, férfi, nő vagy kisgyerek, amire Jerne visszakérdez, hogy „nem mindegy?”,4 hiszen neki valóban az.

Maga Jerne is érzi, hogy valami nincs rendben, hogy valami hiányzik. Szabadjára engedi a bizonytalanságát a meséiben. Jó példa az úgynevezett „hiánymese”, amely valamilyen hiányt szenvedő kislányról szól. Jernének nincs ötlete arra, hogy mi hiányozhatna a kislánynak, ami a fél falunak megvan, és ennek a hiánya deprimáló hatással van rá. Olyan koncepciója is volt, hogy talán a főszereplő nemének a megváltoztatása lenne jó megoldás, mivel akkor számtalan más lehetőség is felmerülne. A kapcsolatok témája megjelenik a hörcsögös mesében is. A hörcsög olyan valakibe szerelmes, akivel nem tud szaporodni, ezért az apja ellenzi a kapcsolatát. Hasonlóképpen Jerne sem képes teljesíteni a nagymamája elvárásait, még mielőtt vámpírrá vált volna, félt, hogy nem fogja továbbvinni a családi vámpírhagyományt.

A nemmel való játék csak azért lehetséges, mert a magyar nyelv természete ad erre lehetőséget. Németh Zoltán szerint a regénynek már a címe is sokatmondó, mivel finnugor a vámpír, tehát olyan nyelvcsaládból származó, amelyben közös elem a nyelvtani nem hiánya.5

A Finnugor vámpír tökéletes példát ad arra, hogy a gondolkodásunk és az emberi viselkedés értelmezése mennyire sztereotipikus. Automatikusan feltételezzük, hogy ha valaki csendesebben viselkedik és elérhetetlennek tűnik, akkor az biztosan nő, még akkor is, ha semmilyen más nyomot vagy megerősítést nem kapunk. Az olyan tulajdonságokat, mint az erő, az elszántság és a határozottság, automatikusan a férfival azonosítjuk. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki egy nőhöz vonzódik, azonnal azt gondoljuk, hogy egy férfi érzéseiről lehet szó, hogy egy férfinarrátor tájékoztat bennünket. Azért is olyan szokatlan és meglepő a narráció, mert az olvasó folyton azon gondolkodik, hogy talán tévedett, amikor a főszereplőt elképzelte, és talán nem is nő, ahogyan azt az elején feltételezte… Lehetséges, hogy a főszereplő (illetve a neme) a könyv közepén megváltozik? Lehet, hogy Jerne mégiscsak férfi volt már a mű elején is, csak nem magabiztos? Nekem személy szerint az az elmélet tetszik a legjobban, hogy Jerne nem azonosul egyik nemmel sem. A karaktere a helyzet függvényében változik, és kiderül, hogy nem kell őt a szokásos kategóriákba besorolni. A mű rávilágít a biológiai nem alapján történő besorolás problémájára, amelyet sokan szükségtelennek és korlátozónak tartanak. Eközben a nemekről alkotott képünk számos olyan kulturális kódtól függ, amelyek nem feltétlenül bizonyítják, hogy az ezekhez a kulturális kódok által kialakított nemekhez tartozunk. Ahogy Kovács Béla Lóránt írta a kritikában: nem állíthatjuk azt, hogy a Finnugor vámpír női, vagy azt, hogy androgün regény. Csupán akkor tehetnénk ilyen sommás kijelentéseket, hogyha vakok maradnánk azokra a sajátosságokra, amelyeket éppen ezt megelőzően igyekeztem feltárni.6

Összefoglalva, az eredeti könyv nagyon sok nemre és szexualitásra utaló motívumot tartalmaz, előadásomban ezek közül csak néhányat mutattam be. Egyesek nyilvánvalóbbak, mások ügyesen el vannak rejtve a sorok között. A lengyel fordításból, meglepetésemre, mindezek a motívumok teljesen kimaradtak. A fordító, Justyna Goszczyńska nem vette a fáradságot, hogy megőrizze ennek a látszólag egyszerű olvasmánynak a többszintűségét, és már a cím is úgy lett lefordítva, hogy a lengyel olvasó számára a főszereplő egy nő, egy fiatal lány, aki a nagymamájával él. Az a tény, hogy már a cím a női nemet sugallja, kihat a könyv egész recepciójára. Ennek az eljárásnak köszönhetően az olvasó nem fókuszál annyira a sorok közé rejtett kétértelműségekre.

Általánosságban véve a fordítással kapcsolatban nincsenek észrevételeim. Csak azt sajnálom, hogy a döntés, miszerint teljesen kihagyták a szexualitásnak és nemiségnek az eredetiben kidolgozott labilis, többértelmű megjelenítését, csak egy újabb lengyel nyelvű laza olvasmányt eredményezett a vámpírokról, és mint tudjuk, ilyenekből nincs hiány a piacon.

Az irodalmi fordítók nagyon gyakran szembesülnek a nyelvi kifejezésmód nemek közötti különbségeinek problémájával. Ebben az esetben gyakori eljárás, hogy a személyes alakokat paszszívummal helyettesítjük, így az „én tettem valamit, ő tett valamit” helyett azt mondjuk, hogy „valami történt”. Természetesen ezeket a formákat nem szabad túlzásba vinni, mert ha túlzásba visszük, nem hangzanak természetesen, és megnehezítik a szöveg befogadását. Egy másik példa a gyakori eljárásra az, hogy egyszerűen beavatkoznak a szövegbe és a problémás mondatba, hogy elkerülhető legyen a nemi szó használata. Például a „Bárcsak lenne egy varázspálcám!” átváltozhat „Bárcsak létezne egy varázspálca!” típusú mondattá.” Egy másik kérdés természetesen annak eldöntése, hogy az alany milyen nemű lesz. A helyzet nem annyira problematikus, ha a cselekmény vagy az értelmezés szempontjából nincs jelentősége, de ha úgy érezzük, hogy a személy neme számít, akkor egyszerűen felvehetjük a kapcsolatot a fordítóval, amennyiben még él, és ismertethetjük a problémát, és megkérdezhetjük, hogy mi a véleménye. Tapasztalatból tudom, hogy a szerzők általában szívesen dolgoznak együtt a fordítókkal, ezért is javaslom kihasználni ezt a lehetőséget.

Remélem, hogy tanulmányom felhívta a figyelmet a magyar nyelv csodálatos tulajdonságára, a nyelvtani nemek hiányára, mert nem mindig vesszük észre a nyelvünk sajátosságait. Ez a tulajdonsága minden bizonnyal megkönnyíti sok Magyarországon élő nem bináris ember életét, és míg például Lengyelországban vita folyik a semleges nyelvtani formákról, és viták a nem bináris emberek által bevezetett új formák értelméről és helyességéről, addig Magyarországon ez a probléma gyakorlatilag nem létezik. Társadalmunk gyakran nem áll készen a drasztikus változásokra, mert a lengyel nyelv nehezen asszimilálja a változásokat. Egy tucatnyi évbe telik, amíg az emberek megszokják az adott formát, és nem panaszkodnak a „természetellenes hangzás” miatt. A nyelv alakítja a valóságot, és mi, a nyelvhasználók alakítjuk a nyelvet. Emlékezzünk erre.

—

1    Kiss Tibor Noé, Inkognitó, Magvető, Budapest, 2018, 67.

2    Uo. 82–83.

3     Kovács Béla Lóránt, Véres történetek és legendák, Alföld, 2003/3, 100–103.

4     Szécsi Noémi, Finnugor vámpír, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011.

5    Németh Zoltán, A halál jelentésének paródiája, Forrás, 2004/7–8., 171.

6    Kovács, i. m., 102.