Rácz Boglárka regényrészlete

Arnold Eszter felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

Elíz négy nappal később jelölt be. Miután férjhez ment, megváltozott a neve, így nem csoda, hogy nem találtam meg a véletlen találkozásunk után. Először a fotókra kattintok, gyerekek, erdők, utazások, játszóterek. Reggeli a kertben, tárgyak, vajazókés, szalvétatartó, teafilterek foltjai a kifehérített abroszon. Később üzenetem is érkezik tőle, nem olvasom el. Félek, hogy most hirtelen minden kitárul, és én csak a saját csöndemben lehetek otthon. Saját csönd. Minden másnak a peremére szorulva. Este újra megnézem a képeket. A teafilterek foltjai kráterek a Holdon, finom szemcsék szitálnak fölöttük. Behunyom a szemem, lélegzem. Próbálom kiüríteni magamból a gondolatokat, néha sikerül. Gusztáv szerint nekem is akarnom kell, hogy visszatérjek a dolgok megszokott rendjéhez. Udvariasságból mondja így, valójában arra gondol, hogy semmit sem tehet értem, ha utat engedek a depressziónak. Forgolódom az ágyamban, hajnalban eszembe jut, hogy nem vettem be a gyógyszereimet. Most már nem lenne értelme, még egy óra, esetleg másfél, és kivilágosodik. Nem szeretek arra gondolni, hogy a holdraszállás valójában nem történt meg. A kukásautó villogása fenyegető színekkel vonja be a szobát. A szomszédban ugat a kutya, ajtó nyílik. A dolgok megszokott rendje. Csövek zúgása, padlónyikorgás. Összehúzom magamon a köntöst. A holdraszállást szerintem kár lenne tagadni.

*

Ketten vagyunk az uszodában, én és a lógó hasú nő. Kint sötét van, nyálkás november, folyton esik vagy köd szitál. A víz hideg, egyikünk sem merészkedik közel a medencéhez. Később a lógó hasú mégis úszik, egyenletes tempóban, egyik karcsapás a másik után. Látom az arcát, amikor előbukik a víz alól. Hetek óta nem jártam itt, most sem tudom igazán, miért jöttem. Az öltözőben egy padra ülök, engedem, hogy átjárjon a hideg. Innentől nem számít semmilyen erőfeszítés, amit magamért teszek. Innentől kulcsra zárom az ajtót és csak tőmondatokban beszélek. Tudom, hogy a napok ritmusa hamarosan szétfolyik, átalszom majd az összes délutánt, éjszakánként a gesztenyefákat bámulom. Lassan, vontatottan öltözöm, próbálom kitalálni, kivilágosodott-e már odakint. A lógó hasú mellém lép, úgy teszek, mintha nem venném észre, az öltözőkabin kulcsaival babrálok. Mért bámulsz állandóan, ezt kérdezi. Most legalább jó okom van rá, hogy a későbbiekben messziről elkerüljem az uszodát. Nem bámullak, válaszolom. Végigmér, nincs benne rosszallás, csak kíváncsiság. Nem bámullak, ismétlem meg. Most már én is felé fordulok. A szeme valószerűtlenül kék, jó nézni. Mire észbe kapok, mindketten a padon ülünk, hangosan beszél, mindig is voltak súlyproblémái, de mostanra már nem érdekli, kihordott három gyereket, tudomásul vette, hogy ezentúl a hasa így fog kinézni. Szünetet tart, várja, hogy mondjak valamit. Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Megvonja a vállát, nincs benne semmi kellemetlen. Egyébként Zsófia vagyok, mondja még. Zsófi, teszi hozzá mosolyogva. Képtelen vagyok a cinkos visszamosolygásra. Valaki a vízbe csobban, pedig úgy emlékszem, tilos a medencébe ugrani. Fémes hangok, öltözőkabinok, kulcsok, hideg tárgyak. Egy egész listát tudnék írni arról, hogy mi mindenre vagyok még képtelen. Karolina, nyújtom végül a kezem. Egy pillanatra visszatérek a dolgok megszokott rendjéhez.

*

Nem tudom, mióta állok az építkezés előtt. A tömbnek még nincsenek ablakai, vékony fóliák takarják a nyílásokat. Időnként meglebbenti őket a szél. Figyelem a lebbenést, a könnyedséget. Az emberek kikerülnek, néha visszanéznek. A lebbenés iránya adott, időtartama kiszámíthatatlan. Indulnom kéne, de megvárom a következőt. Aztán újra a következőt. Lehunyom a szemem, a fóliák nekifeszülnek a szélnek, most nem jönnek emberek, csak én vagyok, egyedül én. Mikor hazaérek, ruhástól az ágyba fekszem. Gusztávval továbbra sem beszélek, Gréta nem keres, elég neki a munka és az egyetem. Néha elképzelem orvosként. Minden betegét a nevén szólítja, erősen fogja a haldoklók kezét. Félévente beülünk egy kávézóba, örülök, hogy ilyenkor több mondandója van, mint nekem. Jó lenne a fóliákat sötétben is megnézni, de a szél elült azóta, csak az eső szitál rendületlenül. Eszembe jut Elíz üzenete, talán el kellene olvasnom mégis. Felhajtom a laptop tetejét, bántja a szememet a fény. Mostanában mindig észrevétlenül lesz sötét. Jó, hogy összefutottunk, jövő szerdán este hét körül átjöhetnél vacsorára. Alatta egy cím, telefonszám. Visszafekszem az ágyba, az autók fényszóróit nézem a plafonon. A pszichológus szerint a depresszió epizódokban jelenik meg, de azt nem mondta, mennyi ideig tart egy epizód. Általában az is több hét, mire hatni kezd egy gyógyszer. Ha nem hat, kell egy másik, akkor elölről kell számolni a heteket. Aki depressziós, az folyton csak számol. Egy idő után egyre kevesebb fényszóró pásztázza a plafont. Hajnalban alszom el. Gyerekkorom óta most először álmodom madáremberekről.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.