Selmecbánya látképe és mikrovilága – H. Nagy Péter kritikája N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya – A selmeci különös hölgy legendáriumából című kötetéről

N. Tóth Anikó Selmecbányán (fotó: Béres Gábor)

Csontváry Kosztka Tivadar Selmecbánya látképe című örökbecsű festményén a völgyben lapuló város szinte belesimul a természeti rendbe. Uralja persze a kép középső részét, de a mellette látható alakzatok, az előtérben dolgozó emberek, az Erzsébet királynő halálára készült – század eleji selmeci képeslapon is megörökített, erdőirtással kialakított – „E” betű rajzolata a hegyoldalon vagy a csúcsokon tornyosuló építmények mind-mind magával ragadják a tekintetet. Ha eltávolodunk a műalkotástól, és a pozitív-negatív pólusokra is figyelünk, akkor a jobb és bal oldalon a tájelemek, elsősorban a növényzet foltjai két állatfejet formáznak. Olyanok, mint a varázsképek: a közvetlen látványélményt megsokszorozza a perspektíva elmozdítása. A jobb oldali alak talán egy medvefej (a szeme a piros termésű bokor), a bal oldali számomra talányos figura, de éppenséggel szalamandra is lehetne. A város ily módon része egy komplex mintázatnak; a nagytotál megmutatja az elhelyezkedését, a köré szerveződő kultúrtájat, és nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy ha a külső szemlélet átfogja a teret, akkor a részletek képpontok csupán, de ha az utóbbiakra koncentrálunk, akkor mást is felfedezünk a festékfoltokban, nem csak Selmecbánya látképét.

Tóth Anikó A szalamandra mosolya című könyvének (2022) borítóján a város egésze – pontosabban annak Gwerk Ödön által készített térképe – igen halványan vehető ki, de ott van, és a frontkép háttértextúráját alkotja. Az előteret egy női szoboralak mellképe foglalja el, amely jelzésértékű a mű koncepciója felől is: egyrészt M.S. mester Szent Katalin-szobra Selmecbánya egyik történelmi relikviája, másrészt a fókuszra is utalhat, hiszen a kézben tartott mű láncszerűen kapcsolódó női sorsok laza illesztékeiből áll össze egy soha véget nem érő, lezárhatatlan, ám mégis kompakt egységgé. A hátlapon különös szöveg olvasható (majdnem identikus a könyvben szereplő egyik részlettel), amely a regényírást egy asszociatív hasonlatrendszerbe ágyazza. Különös, mert ahogyan haladunk majd a könyv világában, kérdésessé válik, hogy regényt olvasunk-e egyáltalán. Ezt a belső fülszöveg előlegezi is: a mű „Várostörténet, nőtörténet, mese és mítosz, napló és feljegyzés, anekdota és önreflexió.” A hátsó fülön a szerző portréja látható, szintén illeszkedve a kontextushoz, tehát a könyv vizuális kivitelezése, Hrapka Tibor munkája, azonnal előhívja azt a szempontot, hogy a nyelvből létesülő város képi terekből kibomló történelmi és képzeletbeli organizmus egyszerre.

Ha képeket vetünk össze szövegekkel, a mediális különbségek ellenére a látásmód hasonlóságára következtetni tudunk. Az előtér és a háttér kezelése például olyan eljárások és technikák eredménye, amelyek az egyik médiumban a mélységélességgel, a másikban a cselekményvezetéssel és a karakterépítéssel vannak szoros kapcsolatban (persze sok minden egyébbel is). Ahogy Csontváry kimozdítja a centrálperspektívát, hogy megpillanthatóvá tegyen egy újabb réteget, úgy N. Tóth Anikó a regényszerű cselekménytest elvárását feladja, töredékeket helyez egymás mellé, különböző nőalakokat hoz létre, és azok látószögeit variálja. A nevekhez helyszíneket rendel hozzá (vö. tartalomjegyzék vs. fejezetcímek), ami – mintegy szümbolonként viselkedve – a városban mozgó karakterek köré szőtt jelenetsorok két fontos támpontját jelöli. A keretet nem számítva 30 darabból álló láncolat különös pillanatokat ragad meg a történelem és a történések mögötti hétköznapokból, kultúrtörténeti és mitikus rétegekből. Ez a szerkezet speciális térkép a városhoz, illetve ahogy a mű alcíme fogalmaz: (részek) a selmeci különös hölgy legendáriumából, amely egyfelől nem novellaciklus (mint a Sinistra körzet vagy a Hajszőnyegszövők), másfelől nem szótárregényszerű struktúra (mint a Kazár szótár vagy a Por), ám mindkét megoldással rokonítható egyedi műformát eredményez.

N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya

A szalamandra mosolya a multikulturális helyszínnek megfelelően nem tekinthető homogén szövegtérnek, a nyelvi egysíkúság ellentmondana a vállalkozás logikájának. Ez a szinkretizmus reflektálhatóvá teszi a heterogént mint lehetséges irodalmi funkciót, ugyanakkor megkülönböztethető, önállóan is működőképes retorikát kölcsönöz a mikrotörténeteknek. A többdimenziós stílus türelmes adagolása (és kidolgozása) azért is funkcionális, mert a – kétféle értelemben is – belső terekben zajló folyamatok a fókuszálással együtt változnak, és még azonos problémakör esetében sem uniformizálhatók, más-más tudathoz tartoznak. Érdekes módon ebből a szempontból éppen az átjárókat, ablakokat, ajtókat, lépcsősorokat felelevenítő érzésvilág helyeződik át a könyv vizuális tengelyére, amely fotósorozatként nem illusztrál, a tekintet számára modálisan semleges, a szövegkörnyezetben mégis alkalmas a város különböző helyeihez kötődő vonzalom kifejezésére. Hiszen a hálószobáktól a tárnák mélyéig illetékes jelenlétet nem egy önazonos narrátor (itt nincs Samuel Borkopf-szerű, az alcímben jelölt kávézóhoz [Divná Pani] tartozó mesélő), hanem egy képi eseménysor is támogathatja, méghozzá egy olyan változat, amely nem embereket ábrázol, hanem az elválasztottság és az átjárhatóság, a határ dinamikus természetét szemlélteti.

Bár Csontváry festménye – első ránézésre – nem tartalmaz semmi szokatlant (ami a címének ellentmondana), az említett elmozdítással, a centrálperspektíva feladásával, a tekintet eltérítésével betör a kép világába a mágia. (Csontváry írásaiban a festészet olyan aktus, amely rokonítható ezzel a fogalommal, míg szerinte a festő a szent létezés letéteményese.) A szalamandra mosolya szintén kapcsolatban van a mágikus írásmóddal, amely helyenként motivikus, másutt hiperbolikus „eltolódásokat” jelent. Vagy olyan átszivárgásokat tesz lehetővé, mint például a 12. „fejezet” (Anna Hovorka, Felső Rösszel utca 17.) identifikációs játéka, melyet a gyermeki képzelet „realizálódása” kísér, amely analóg a művészi látásmóddal. Anna, a kecskepásztor lányka először halottnak, majd „Krisztusurunknak” látja (hiszi) a szakállas idegent, aki a környéken többször felbukkan, majd szállást remélve bevallja: „Azért jöttem, hogy látlatot fessek a városról.” A kislány szemszögéből ez a terv és a vele járó napi foglalatosság (vázlatkészítés, jegyzetelés) enyhén szólva furcsának és nem magától értetődőnek, éppen ezért érdekesnek tűnik. Ahogy aztán a festmény készül, és Anna követi a fejleményeket, egyre több momentum kerül elő, amely a kislány számára újdonság és nincs különösebb következménye, addig az olvasónak beszüremkedés és ismerős identifikációs képlet: az Isten gyengédségét reprezentáló helyszínekre hivatkozó festő (Teo), a vendég orvosságos ládikája, egy nagy fánál táncoló tündérekről szóló álma, és így tovább.

„És beszél a fényről, a nap útjáról, világot átjáró teremtő erőről” – jegyzi meg Anna, vagyis mindarról, ami Csontváry naplójában, levelezésében és esszéiben – illetve az ezekről szóló irodalomban – számtalanszor említett kulcsmotívum. Majd, amikor a kislány leírja a végeredményt, és felismeri, hogy a családjával rákerültek a képre, egy apró változtatást kér, amit a festő teljesít. Anna ily módon tárgya (mellékalakja) és egyben alakítója is a képnek. Ahogy az elbeszélés a Selmecbánya látképe keletkezéstörténetévé válik, fellazítja, egy szintre helyezi valóság és fikció kettősségét, a kép megalapozza az írást (a látvány egy része mindig értelmezésre szorul a perspektívától függően), az utóbbi pedig kontextusba helyezi a képi világot, amelybe ily módon betör az olvasott „valóság”, a magánmitológia, az apokrif történelem. A mágikus kép pedig (Anna sosem látott még ilyet) képes integrálni a különböző szinteket. Csontváry alkotását ezzel egy láthatatlan (a keletkezéstörténet), ám mégis látható (a figurák a festményen) dimenzióval bővíti a fiktív kommentár. Ami azonban a látványban eltűnik, az a kislány által kért módosítás, az eredeti szín, amelyet a befejezettnek vélt mű felülírt. A szalamandra mosolya innen nézve egy olyan differenciáról ad hírt, amelyet nem tartalmaz egyetlen hivatalos életrajz sem, nem képezi részét a nagybetűs történelemnek (az minden bizonnyal az „E” betű a hegyoldalon) és a kanonizált művészettörténetnek sem. Mindössze egy kislány vágyával azonosítható; és éppen ez a sok-sok „mindössze” (apró rezdülés) N. Tóth Anikó kivételes poétikai koncentrációjának kitüntetett terepe.

Selmec ezek szerint örök (vagyis többszörösen megörökített), de folyamatosan változó, evidens közeg. A szalamandra mosolya jelenetsorai (melyek közül itt most csak egyet „olvastunk újra”) olyan tematikai gyújtópontokra épülnek, mint a városba való visszatérés, a túlélők sorsa, az építés és az alkotás kölcsönviszonya, a kulturális sokféleség (stb.), de a női szólamok sejtésekről, vágyakról, együttérzésről, szenvedésről és fel- felcsillanó reményről beszélnek, az architektonikát meghatározó antropológiai állandók mellett olyan személyes motivációkról, amelyek mentén felépíthető egy konkrét város karaktertérképe. A képzeletbeli figurák történetei megszakadnak, újabbaknak adva át a helyüket, ahogyan a pusztulás és a keletkezés képei együttesen alakítják a város vizuális és mentális kapcsolatrendszereit. Ha Csontváry festménye látkép, akkor N. Tóth Anikó könyve látlelet, a panorámát szétbontó portrésorozat, a nagytotált felváltó kistotál, a széles látószöget ellenpontozó közelkép, a város belülről, pontok mentén kiterítve az időben. A csodás látkép után 120 évvel immár rendelkezünk Selmecbánya regényével is, ha a regény szón nem egy konkrét műfajt, hanem tartalmat, irodalomtechnológiát vagy elbeszélés-művészetet értünk. A szalamandra mosolya úgy hozza létre egy bámulatos város lehetséges arculatát, ahogyan azt még sohasem láttuk, felépítve egy olyan töredékvilágot, amelynek a centrumok és a perspektívák áthelyezésében van az ereje. Éppen ezzel mutatva be, hogy képiség és mágikus látásmód közös eredete a néző és a látvány bensőséges kapcsolatára vezethető vissza. Legyen ez a kapcsolat megrázó, felemelő vagy euforikus.

(Kalligram, 2022)

H. Nagy Péter (1967, Budapest)

Irodalomtörténész, szerkesztő, popkultúra-kutató. A Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének docense. Az Eruditio – Educatio főszerkesztője, a Prae tudományos szerkesztője. Turczel-díjas tudománynépszerűsítő, az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja. 27 önálló könyve jelent meg. Érsekújváron él. Portréját Székelyhidi Zsolt készítette.